Kétségtelen, hogy ma már mindennek van világnapja, valóban még a trilobitáknak is a csütörtök, ahogy ezt megtudhattam, de azért szerintem vannak olyan „napok” és „hónapok”, amelyek nem minden alapot nélkülöznek ahhoz, hogy valami „apropót” kapjanak. Ezen „apropókon” keresztül lehet beszélni komolyabb dolgokról is, és ilyen apropó a „száraz november” is. Miről beszélhetünk ennek apropóján? Hát arról, hogy
mi iszunk mindig és mindenkor, mindenhol és minden alkalomkor és szerintünk ez így van a lehető leges-legjobban. Vagy mégsem?
Bárki, magyarul olvasni tudó egyén, ha kissé megerőlteti magát, akkor elolvashatja a „Száraz november” elég világos koncepcióját, amelyet a Kékpont Alapítvány Biopolitikai Műhelye jegyez, s amelyhez a legnagyobb közösségi oldalon keresztül közel 7300 ember csatlakozott. Leírják, hogy mi a céljuk. Világosan. Magyarul.
„A mértékletesség erényének és az öngondozás gyakorlatának elmélyítése az alkohol iránti sóvárgásban megtalált tanulságok által. Fontos cél a testi és lelki megújulás, az önismeret fokozása, a vágyak megregulázása, valamint az italozás okozta problémák korai felismerése.” Részlet
Folytathatnánk, de inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, amiről már írtam korábban Az extázishoz való jog, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszémben is, Drogok című versemben is, és most megteszem ebben a cikkben is.
Ma, Magyarországon az egyik legnagyobb probléma – a sok-sok ezer legnagyobb probléma mellett –: a hétköznapi alkoholizmus. Az, hogyha bárhova elmegyünk, bárkivel találkozunk iszunk. Egy sört. Egy felest. Egy fröccsöt. Egy pohár bort. Még egyből nagy baj nem lehet. Ha már így alakult.
Nemzeti önképünkhöz tartozik az ivás és a részegség.
Részeg költők idéznek a részeg történelemből és pálinkás jóreggelt kívánnak egymásnak a töküres parlamentben a még mindig részeg, vörösfejű politikusok. Piál a Föld, hogy egy klasszikust idézzek, különösen a tízmillió Tibiatya országában.
