Magas-Tátra
Nyirkos az idő. Papírra írok a Papirus-csúcson. Ho-ho-hó.
+Mi is történt?
Péntek este sötétedésre (19:38) megérkeztünk a
Parkolóhoz,
Pakolás,
Poroszkálás,
Párbeszédek,
Parti slosz csekk.
Kellemeset beszélgettem ismét Zozival. Buddhizmus, munkahelyi élet. Holnap már tudom, hogy vizesen megmásszák a Stanislavsky kéményt. Ma még csak tervezgetik Péterrel. Majd egy kis idő múlva Zoziék el balra: a Zöldtavi házba.
– Üdv/pusz a többieknek! – mondom Zozinak, olyan hangsúllyal, hogy ne hallják, egy kis részem szívesen lenne a Bandával. (Az üzenetet csak a mászásuk után fogják átadni.) Nagyobbik részem Dáviddal tovább, előre a végtelenbe és tovább… Egyelőre még ehhez fejlámpát kell használnunk. Néha holdfényben, néha koromsötét erdőben. Sétálunk, egy kis nyeregbe lecsücsülünk. Itt fogunk bivakolni és egy nagyot vacsizni. Dávid jóízűen roppantja a kolbászt.
– Hoztam neked is, kérsz?
Nyelek egyet, hogy ne csorogjon ki a nyálam.
– Nem, köszi. Épp a vegás korszakomat élem.
A vékony, szürke hálózsák és a bivakzsák van nálam. Másnak a hüttébe lenne elég, nekem ide ki is. Biztos néha vastag bőr van a képemen. Pad maradványok deszkáit összehordom, összeteszem,
kezem
kicsit ferde, de jót alszom. “Jót” 🙂 A pad a törpefenyőkkel együtt szelet takar. Szerencsére nincs erős szél, csak szellőnek mondanám. Az egyik deszkájáról a másikra fordulok. Csinálom ezt kb. 10x, aztán reggel lett. Közben középiskolás osztálytalálkozóról álmodok. Ölelkezünk is. Boldogság van. (Spigi benne vagy!) Szeretem az ilyen álmokat. Kicsit felhős, de sugarát bontja a Nap. Reggel tésztás levest kanalozok, amit az ember otthon másképp kanalaz. Itt jólesik. Egy órás készülődés után indulunk.
6:45 start.
Reggeli zerge csapat legelészik, törpefenyves között gázolunk az elején, még lehajolok pár kövér, feketeszemű áfonyáért. Hát pont ide teremtette, bele a tájba. Markomba szedem és az ízbomba máris olvad a számban, nemcsak a kezembe. Nyam-nyam.
A tegnapi holdfényes hegyvonulatok ma Életre keltek – megyünk bele a sűrűjébe. Kezdőőődik!
Mászunk, lépünk, kerülünk.
Majd a gerinctől kicsit eltávolodtunk és a hegy oldalában andalgunk. Egyszer csak egy valami bivakolós akármit látok meg egy kuloár résben és a sárga sisakja pedig kifordulva mellette. Pár dolog átfutott az agyamon. Basszus, ne már…Dávidra nézek…nem jut eszünkbe mászó, aki eltűnt volna.
Táska nélkül felmegyünk.
Kiderült: hálózsák és sárga betétje. Próbálom elengedni….a táj kikapcsol, lenyugtatom hullámzó gondalataimat.
Vég(r)e.
Kis idő és már újból az úton, a hegy oldalában baktatunk tovább. Néha követjük a Steinmannokat, néha kihagyjuk és már nem bírva a gerinc távolodását felfelé igyekezünk. Járt utat, járatlanért…menjünk vissza a jelzésekre! A sárgán maradtunk és kihagyva a
Fehér-tavi-csúcsot a Karó-tavi-hágó nyeregbe értünk. Útközben kétszer is elhaladunk zerge Anyuka és kicsinye mellett: közel! (Vagy kozel?) Talán ez a kiscsalád volt a legközelebb hozzám eddig. Mindig van új a Tátra alatt. Sárga le, mi tovább. Tanakodunk picit: menjünk le vízért? Itt közel van a tó.
– Hm…? – néz rám Dávid.
– Hmmm…? – nézek vissza Dávidra.
Szemezgetünk, majd latba vetjük, mink van. Miután teleittuk magunkat maradt: 1,5 liter nálam, 1,5 liter nála, van sima és van izotóniás folyadék is: akkor ok, tovább megyünk.
Karó-tavi-átjáró után be is kötelezzük magunkat.
Mászunk, néhol nagyon jó(l), teszünk köztest. Illetve Dávid, mert ő halad elől. Friendek, ékek – közteshez értem. Szólók és akkor bekerül egy újabb – szinkron-mászás. Kipróbáljuk milyen lesz, ha sokat megyünk együtt.
Kék-tavi-torony
Nyomunk egy jobbost. Valahol a nap folyamán sunyiba benyomok egy szelet müzlit. Eszembe jut a Papa, akitől kaptam. Időtlenül mászunk. Mintha mindig is ezt csináltam volna.
Nincs kérdés, csak menés.
A véremben van? Jó lenne.
Vörös-tavi-torony
Fenn már…megvan! Egy fadarab ágaskodik kövekkel körbe véve. Aztán nemcsak mi értünk ide. A köd is. Most nem tetszik így. A sport része marad. A hegymászós-élvezős ködbe vész. A reggeli és a délelőtti szépség egyszer csak szertefoszlik és helyette egy átláthatatlan maszlag jön a (látó)terembe.
Papirus-csúcs
Nyirkos az idő. Papírra írok a Papirus-csúcson… kezdődött a kézzel írt naplocskám bejegyzése. Aztán valamikor – megkérdeztem Dávidot, igen, eszembe jutott nekem is – 12:50 felé felérünk a Papirusz-csúcsra. Megmászása előtt mintha magyarul kiabáltak volna. De mivel az egész egy szürreális élményen alapult, így nem sokat törődtem vele. Csak később derült ki, a csúcskönyvből: Steve és Tesó volt az. Megörültem, hogy itt jártak. Visszaemlékeztem az első itt létemre, amit Ők meg is találtak: bejegyzés a csúcskönyvben. Aztán persze megint beírom magunkat. (Jó kis ide-oda hivatkozás.)
Amikor bejött a rossz idő, mint utóbb kiderült a többi mászópáros visszaereszkedett. Tesóék időben indultak. Megúszták a feljövetben, lefelé kapta el őket az esőcske.
A visszafordultak egyike így nyilatkozott:
“A Puskás-pillért másztuk hármasban Maros Gergővel és Czégeni Csabával. Jó iramban felértünk a fal alá, a beszállását könnyű volt megtalálni, mert már voltak az útban. Az első hosszt én másztam, de nem bírtam a kunszttal, ezért bestandoltam a régi standhely szögein és a kunszthoz berakott nittbe. Gergő aztán végigmászta a maradékot és a második hosszt. Egész nap lógott az eső lába, sokszor csöpögött is, és igazán rákezdett mire a második standból Csaba elindult. Féltünk a csúszós lemeneti úttól, a standokból pedig jól lehetett ereszkedni, ezért inkább visszavonultunk.” – Prohászka András
A köd lassan mégjobban körbe ölelt minket, egyre “párásabb” lett. Majd elkezdett esni is. Letettük táskánkat a kövekre, előkerült az esőkabát. A két táska egymásra került, így lett elég az egy esőhuzat. A falak benedvesedtek, a ködtől pedig nem sokat láttunk. Mivel itt van egy kövekkel körbevett „jó bivakhely”, úgy döntünk maradunk egy ideig.
Most 19:00 van és azóta itt vagyunk. Türelem.
Még jó, hogy van újság.
Olyan érdekes az Élet, Univerzoom és ez az egész felettünk-körülöttünk lévő levegő. Gondoltam Konyira, de nem akartam szóba hozni, még nem tudtam, hogy Dávid miként, hogyan gondol Rá. (Majd hónapokkal később az Excelsior klubba tudott beszélni Róla. Az előadáson megemlítette, hogy itt mesél először „tömeg” előtt Róla. De talán ez a beszélgetés is hozzájárulhatott ahhoz, hogy szóba tudja hozni.) Aztán valahogy mégis előjött a téma. Jah, az újság szó említése miatt jutott eszembe most megemlíteni: Dávid elmondta, hogy hogyan ütötték el az időt fenn a Hegyen.
Hogyan?
Kis előadásokkal készülnek még itthon a másiknak és mint kis prezentációk, előadják a másiknak, amikor hosszú órákra be kell húzóckodni a sátor bugyraiba.
Én Feri báról mesélek. Annyira jól sikerült mesém, hogy találkozna Vele. Ez is egy lendület volt, hogy megirjam Róla, amit érzek.
Szóval néhány (napi)lap volt nála. Belenyálaztam… most megint ki fogom bírni 10-12 évig. Dávid még a „sajnálattal közöljük” rovatot is átolvasta.
Kétszer.
Akár ki is kérdezhettem volna oldal és bekezdés szerint. =)
Az este folyamán valamikor bejelöltük a térképen, hogy melyik szakaszt mennyi időre adja a kaller. De ez se tartott tovább mint 20 perc. Pedig lassan csináltuk. Az első etapot 6:45-től 12:50-ig nyomtuk. Yeeeah. Tetszik. Néztük a további lehetőségeket, persze nagyon nem gondoltunk előre.
Még minidg 19:00 óra van. A gondolat mindennél gyorsabb. Néha nehéz leírni, emlékezni rá. Ha elengedem és benne vagyok az „ott”-ba, akkor talán nagyon picit lehet érezni valami végtelenséget, időtlenséget. Kb. 130 Tátrában töltött nap és rengeteg szellemi beszélgetés segített pár dolgot felismerni. Ezeket az érzéseket nagyon jó felidézni, és elraktározni mint referenciapont. Az Életben bármikor elővehetem és ott lehetek. Pld. amikor mesélek Róla, látható az arcomon, hogy hol voltam. Csakrák is nyitva vannak, folyik kifele 😉
Nah, ezt (is) adja a Hegy.
És mit adott még?
– Sötétséget.
Az idő (=nap) is eljárt felettünk. Bárhol lehetett volna a nap. A felhők eltakartak mindent és jött vele együtt a sötét és még valami…
“Mert az éj sötét és tele iszonyattal.” Tíz mennydörgés és négy villám után lemondtam arról a szándékomról, hogy lemegyünk a menedékházba. A lengyel részen láttam „folyamatosan” a villámokat. Gyönyörű látvány, ahogy a sötétségből hirtelen részlet-gazdag árnyalatok surrannak át az égbolt minden apró- cseprő részletében, felvillantva az addig láthatatlant. Hatalmas terület világosodik meg. Persze kellő távolságból és nem egy csúcsról nézve biztonságos és egyben csodás is lehet. Pi életében láttam hasonló jelenetet, amikor villámlik, mennydörög… az film, ez nem.
– Múltat, jelent, jövőt.
Egy kicsit vonzott a lenti közeg. A Társaság, a közös együttlét miatt. Barátok, bor, beszélgetés. A menedékház asztala egy kiváló hely diszkusszálni, mesélni élményekről. Ki hol mit mászott, megoszthatjuk a helyismereteket, felmeneteleket, a trükkös lejöveteleket. Ilyenkor előkerülnek a kalandos mászások. Nevetünk rajta, pedig a bőrünket vittük a vásárra. Jól értsd! 😉 Ki hogy értékeli az Életet?
Meg aztán lehet tervezni. Aktualizálni a környezetet, időjárást, parnert a következő napi mászásra.
Múlt, jelen, jövő.
Mese, nevet, terv.
Szóval ez kavargott bennem egy-egy pillanatra, kicsit erősebben, amikor a villámok meg-megvilágították az égboltot és az alatta elterülő dombokat, hegyeket…kibelezett kőbányák üregét és a mellettem ülő arcát. A mennydörgést Dávid „bevállalta”. Azt mondta, hogy az ő gyomra az. Az első kettőnél majdnem elhittem. Valami cifrát ehetett. Még jó, hogy nem ettem a kolbászából. 🙂
Délután 12:50-től másnap reggel 7:00-ig ugyanazon a helyen voltunk.
Ki bivakolt már?
Hadd hallja a monitorod, legalább halkan motyogj el egy én igen vagy nemet.
Persze eszembe jutott Griessferner-mászásunk. Ott többet voltunk bedobozolva, mint itt. Mondjuk az oda tervezett bivak volt. Itt viszont a szabad ég alatt voltunk.
Áztunk, de jót méláztunk.
Néha csendben, néha beszélgetve, gondolatban messze jártam.
Reggelre a hálózsákom, az a vajmi vékony, átnedvesedett. Nem tudom, hogy mennyit aludtam. Ritkán fel-felkeltem, körülnéztem. Hold sütött, körbe-körbe jöttek elő a fekete árnyékban tornyosuló tornyok. Volt egy szokatlan érzésem, számomra megmagyarázhatatlan, mintha nem ketten lettünk volna fenn…
Hajnalban narancsos lett az ég. Egy-egy sompolygó hömpölygő felhőséget gyanútlan szemek magas Hegyeknek vélnének. Megsúgom, nem azok. De képzelődni kiválóak.
Lassan eltűnt felettem a Cassiopeia. Majd a Draco is átadta magát a (meg)világosodásnak.
Eljött egy új
reggel.
– Csendet.
A tegnapi „villámlik, mennydörög” mára csak emlék. Csendes lett minden. Felkeltem, mozogtam egy picit, hallottam magam alatt a lépés hangját, a szívem dobbanásait, semmi mást. Amikor lejegyzem ezen gondolatokat, hallom a hév heves zakatolását, a sín sikítását, emberek csacsognak, mobilok csörögnek vagy éppen zenét adnak, az autó dudál, nyikorog, villamos már elindult felé, csilingel, amerre jár, fékez, csenget, sípol, busz pöfög, ajtóját zárja-nyitja… más (ok?) ordibál, csetepaté hideg ráz, visszhangzik már a lépcsőház…
Hallod a Természet csendjét?
Kívánod-e a hang üres terét?
– Egészet.
Lépésemre serceg a kavics, ahogy az egyik a másikhoz ér. Talpam elkapar, ahogy lépek, a sziklák szélére settenkedek. Kirajzolódtak újból a Hegyek, Völgyekkel. Aztán jött a Nap. Először a csúcsokat kelti Életre, majd mintha sötét ruhát vetne le, dobja le magáról, új színekbe öltözik.
Kész-ül.
Kész vagyok.
Nem tudok betelni. Illetve beteltem 😉
Könnyezek,
csöppen c
_______s
_______..
_______öpp
Az a 130 nap. Egyszerre más értelmet kapott.
Benne
Eljött a pillanat
Kész vagyok.
Azért folytatom…
A Hegy várja a mászókat. Van, akit megtréfál vagy próbára tesz. Ha kellően mélyre hajolunk, úgyse lehet bajunk.
Nyílnak a völgyben a hegyi virágok,
Kinyílnak a kövek is.
Koromfeketeségük szürkébe hajlik.
Rajtuk zölden csillog egy-két helyen a moha, zuzmó.
Reggeli pazarság.
Pazar reggeli.
Kajálunk bőven.
Kajából energia. -> Energia a mobilban. -> Mobilban térerő és a hangom.
Lecsörgünk a házba. -> Csináljanak fotót.
Kinn állnak a ház előtt, lépéseket hallok, mi a csúcson ketten egymás mellett, két kis pixel vagyunk a kért fotón. Szerintem nem látszik. Szerinted? Összepakolunk. Ma én megyek előre – vééégre. Dávid nevet, esélyt se adtam, hogy kő-papír-ollózzuk a „vezetőt”.
Szinte már téptem szét a sziklát.
Kívántam szerkezetét.
Felspanoltam magam: „hazai” terep.
Repkedek.
Börtönéből szabadult sas lelkem….. (Hmm, itt a Tátrában, a Zerge felett láttam már sast).
Szóval van az a pillanat, amikor én mászok elől (előre is köszi), mint a Zsigmondyn. A legjobb mászások számomra azok, amikor kellőképp rá vagyok hangolódva. Amikor azt érzem, hogy
hív a szürke szikla szeszélyes szirtje.eeah
Amikor a fókuszom már annyira ráhangolódva a sziklára tapadt, hogy nem bírom lekaparni, mint amikor a Halálcsillag vonzónyalábja bevonz mindent, ami a közelébe kerül. Úgy vetem bele magam a mászásba, mint ahogy a kiéheztetett oroszlán teper az áldozata felééé.
Menjééééé (megyek máá)!
Első hossz egy lemászás volt. Le a Papirusz résbe.
Végignéztem azon a gerincen, amit mára terveztünk. A ködfelhő be-becsúszik az egyik torony közé, mögé, fölé. De jó idő lesz! (Az ujjam mindenesetre keresztbe tettem.) Parti slosz nálam, egymás csekkolása még belefér időmbe, aztán tépek le a szikáln. Tudom, tudom, azért Dávid is mondja, tegyem a köztest, mivel lemászás van, így ő fogja azokat szükség esetén használni. Hamar leérek. A cipőm (otthonka) nyalja a gránitot.
– Stand, kivehetsz!
Dávid bakancsa másképp viselkedik. Azért valahogy csak mellém kerül. Egy vékony párkányon vagyunk. Újból én mászok előre. Fentről már megnéztük a tornyot, a leírást elolvastuk, elvileg kerülöm a tornyot. Jobbról. Trad mászás. Kitettebb mint tegnap. Agyban megy a fókusz. Lassú, biztos mozgásokkal túl vagyok a tornyon. Yeeeah.
– Stand, kivehetsz!
Dávidot úgy biztosítom, hogy a traverzbe nehogy lehúzzam. Mire egymás mellé érünk, eltelt pár óra az indulástól. Hiába rövid a leírás, hosszú volt az út. Végignéztem azon a gerincen, amit mára terveztünk… Most sokkal hosszabb lett. Végzünk-e? Hol tudunk lejönni? … Kérdések közöttünk.
Nem sokat teketóriázunk a döntéssel.
Egyre jobb mászókkal hoz össze a „sors”. Talán én is már másképp gondolom. A tűz mellett ott a víz is.
Visszafordulunk. Vissza-mászás, rés, ereszkedés, mászás és újból a Papiruszon vagyunk. Tudtam, hogy innen van gyalog lemenet. Ledzsadzunk. Az idő olyan, amilyen. Már mindegy, lejöttünk. Egy-két emberkével sikerült telefonon beszélnem. Volt, akik már hazaindultak az idő rosszra fordulása miatt, voltak falból visszafordulók is. A mi autós Társainkkal szerencsére a Zöld-tónál találkozunk.
Örömködés.
Észrevettem magamon, hogy mászás után valahogy sokkal mélyebb az öröm.
Érzés, hogy Élek.
Ezt is elviszem magammal.
Leülünk a menedékház kinti padjára. Fűt a (belső) melegség. Le is kell hűteni magunkat, mondjuk radlerrel 🙂 Készül egy kedvenc fotó Csapatunkról, bevárjuk még egy-két mászótársunkat és együtt megyünk, beszélünk; le egészen az autókig.
