Weiner Sennyey Tibor: A DRÓT 7NŐ című előadás-sorozat második részén vendégünk Pém Ildikó, építész és remélem mondhatom, hogy a barátom. Lehet-e sikeres ma egy nő Magyarországon? Egyáltalán, mit jelent a siker – meg tudjuk-e határozni ezt?
A BORD Építész Stúdió 2013-ban.
Pém Ildikó: Nem vagyok építész, a szó megszokott értelmében. Igaz ugyan, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán végeztem, majd évekig építészként dolgoztam nagyobb irodákban, de már egy jó ideje kommunikációval és marketinggel foglalkozom a saját cégünkben, a BORD Építész Stúdióban. Az építészetnél maradtam, de nem az a fajta építész vagyok, aki skicceket rajzol és épületei megvalósulnak.
WST: Mit jelent számodra a siker?
PI: Ha van egy cél, amit kitűztünk magunk elé, amit el szeretnénk érni, és ez sikerül, akkor sikeresnek érezzük magunkat. Lehet ez egy szakdolgozat, egy zh, de lehet ez valami egészen más is. Például nem olyan rég kaptam egy kis levelet a nagylányomtól, hadd olvassam fel:
„Kedves anyucika, köszönöm, hogy meghívod a barátnőimet és letörölgeted a polcaimat és tanulsz is velem, és amit megtanultál, azt továbbadod nekem.”
Az is siker anyukaként, hogy váratlanul kapok egy ilyen levelet a gyerekemtől.
De az is siker, hogy három hónap alatt megterveztük és elkészítettük az új weblapunkat és az is, hogy egyedülállóként a magyar építészirodák között megjelenhettünk a Detail-ban és a Mark-ban is, melyek nemzetközi hírű építész magazinok. Jó, ha az ember sikeres, de számomra
sokkal fontosabb kérdés az, hogy boldog-e nőként az ember,
és ezt már sokkal több minden befolyásolja. Hiszen
a nőtől elvárt szerep ma nem olyan egyértelmű, mint régen.
Ma, ahogy a média diktálja, egyszerre kellene jó anyukának lenni, karriert építeni, tökéletes feleségnek lenni, és persze az se árt, ha mindig kipihenten és jól nézünk ki.
WST: A boldogság és a siker egyenlő egymással?
PI: Szerintem létezik az a mérleg, amelynek a serpenyőiben a következők vannak: anyukaság, párkapcsolat, karrier, szabadidő, szórakozás és – jó esetben – alvás. És mi nők ebben próbálunk meg valahol, valamiféle egyensúlyt találni. De tudni kell, hogy ez az egyensúly sosem lesz tökéletes, hiszen ha a munkával minden rendben van, akkor biztos, hogy a gyerek kap egy hármast angolból, vagy épp a párunk mondja azt, hogy vele is foglalkozni kellene már. Ez így természetes, a mérlegnek mindig van egy serpenyője, amibe rakni kell.
WST: Én még az előbb említett boldogság-definíción vagyok fennakadva, azon, hogy hogyan és miért boldog-e nőként az ember. Te boldog vagy?
PI: Én akkor vagyok boldog, ha a körülöttem lévők is boldogok. Egyébként megkérdeztem a nagylányomat:
szerinted anya boldog?
Azt mondta, igen, s hogy ő is szeretne anyuka lenni, mert egy anyukának jó. Ez szerintem nagyon jó visszajelzés.
WST: Laikus férfiként megkérdezném: miért jó egy anyukának?
PI: Nagyon sok szeretetet tud kapni a gyerekeitől, sok újdonsággal találkozik, kalandokba visz bele. Mindig nyitottnak kell lenni, örülni az újdonságoknak, megpróbálni a jelenben élni és annak örülni, ami van. Nem arra gondolok, hogy sodródni kell, mert az embernek vannak céljai, és tudatosan éli az életét, ugyanakkor
meg kell látni azokat a pillanatokat, amelyeket feltétlenül át kell érezni.
Például amikor a kisgyerek odajön, és odaadja az első pusziját. És arra gondolni: erre nagymamakoromban is emlékezni fogok.
WST: A 7NŐ sorozat vendégei között kevés a személyes ismerősöm, nem mindenkit a barátaim közül választottam , de most elmondom, miért Ildire gondoltam beszélgetőpartnerként. Petit, a férjét jobban ismerem, és a feleségem, Virág tanítja Ildit angolra. Sok mindent tudok Ildiről, például, hogy rengeteg mindent csinál a három gyerek mellett. Nem tudom, hogy fér bele a tanulás az idődbe? Muszáj tanulni? Nem lehet „csak” anyukának lenni?
PI: Ez egy nagyon összetett kérdés. Igazából mindenkinek a személyisége határozza meg, hogy milyen életet él. Én nagyon pörgős, nyitott, kíváncsi ember vagyok, és
mikor megszülettek a gyerekek nehezen érintett, hogy otthon kellett maradnom. Úgy éreztem, mintha bezártak volna a négy fal közé.
Már hat hét után azt kérdeztem: Mikor kapom vissza a régi életemet? Mintha azt mondanák neked, Tibor, hogy holnaptól vízilabdázó leszel, és nemhogy nem fogsz verseket írni, hanem gondolataid sem lesznek a fáradságtól. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de szükségem van arra, hogy valamit csináljak.
WST: De a gyereknevelés az nem „valamit csinálás”? Hogy provokáljalak még egy kicsit, meg kell kérdeznem, hogy hát nem elég neked?
PI: De, annak, aki jól tűri a monotonitást. Nekem egy idő után már túl sok volt naponta hétszer pelenkát cserélni, kétszer altatni és reggeltől estig gügyögni. Az ember vágyik emberek közé, ciki, nem ciki, én így éreztem. Ezért, ahogy időm engedte, igyekeztem besegíteni az iroda életébe. Ekkor már volt jó pár megépült épületünk, amelyek nemcsak szakmai elismerésben részesültek, de egy-egy sikeres beruházás ikonikus épületei is lettek. Megbízóink elégedettek voltak, szerették, amit csináltunk, egyedinek ítélték, de jelezték, hogy nem találkoznak velünk a sajtóban, nem kommunikálunk. Úgy alakult, hogy én kaptam meg a feladatot a stúdióban: Ildi, ezt mától te fogod csinálni. Akkor fölvettük a kapcsolatot kommunikációs- és marketing szakemberekkel, akiktől sokat tanultunk, megcsináltuk a weblapunkat és elkezdtünk megjelenni a közösségi fórumokon és a szakmai sajtóban is. Az építészirodák nem feltétlenül vannak felkészülve arra, hogy tudják, hogyan kell egy profi sajtóanyagot összeállítani.
Fontos, hogy egy épület eredeti koncepciója akár egy laikus számára is azonnal érthetővé váljon.
Halálunkig tanulunk, és szerintem, ez normális, ettől maradunk frissek. Azt semmiképp sem mondanám, hogy profi kommunikációs szakember vagyok. De nem is található meg itthon az építészirodákat képviselő marketinges vonal. Talán azért, mert még nem alakult ki, mert egyetlen építésziroda sem akart ezzel foglalkozni, vagy mert nem volt rá anyagi háttere. Ahhoz pedig, hogy az ember építészetet kommunikáljon, mégiscsak nem árt, ha ismeri a szakmát.
WST: Mi akkor találkozhattunk, Zsennyében, amikor ti ezt az egészet elkezdtétek, körülbelül tíz éve. Ugyanabban az évben anya lettél. Építészet, marketing, anyaság, nehezített pályán szeretsz játszani?
PI: Igen, 2006 májusában megnyílt az iroda, akkor még csak hárman voltunk, Robi, Peti meg én, és októberben megszületett az első baba. Egzisztenciát kellett teremteni, családdá váltunk,
anyuka és apuka is született a kisgyerekkel együtt.
Nagyon stresszes időszak volt számunkra, de azt gondolom, hogy egy születőben lévő család életében a kisgyerekes időszak mindig nagyon nehéz. Ilyenkor nagyon fontos a család, a barátok támogatása.
WST: Az első három évben épültek föl az első épületek, az akkori beszélgetésünkre emlékszem, nehezen épültek fel, nem volt biztos, hogy minden megvalósul. Nehéz dolog-e, hogy egy komoly, modern, építészetileg alaposan átgondolt épület megépüljön ma Magyarországon?
PI: A BORD épületei nemcsak modernek, hanem mindegyik egyedi, mindegyiknek van szellemi háttere, saját alapkoncepciója, ami csak arról az épületről mondható el, és csak az ő története. Ezzel nyeri el az épület az identitását. Például az új Sauska Borászat tömege két vasbeton tál lesz, amelyek a hegy szemeikén életre keltik a hegyet. Vagy a Villa Budapest eseményház a Budai Várban, ahol a hologramszerű homlokzat az eredeti Ybl villa egyedi újraértelmezése. A panoráma felé kinyitható ház koncepciója annyira megtetszett Tadao Andonak, a világhírű építésznek, hogy ezért vállalta el, a Villa Budapest belsőépítészetét.
WST: A múltkor volt szerencsém az építész irodában várakozni, ott találtam egy nagy Tadao Ando-albumot. Az a buddhista templom tetszett a legjobban, ami egy tó közepén van, s egy nagy lépcső vezet le, a feszített víztükör-tó közepébe. Vagy egy másik, egy keresztény templom, ahol ki van vágva a fal, a tér adta közegből emel ki olyan dolgokat, hogy az élmény az legyen, hogy ha a templomba belépek, akkor tudjam, hogy az Isten felé vezető úton járok – legalább is a képek alapján számomra így hatott. Te több ilyen épületben is jártál. Mielőtt bármit elkezdetek építeni, legyen az épület, stadion, borászat – muszáj megnézni, hogy mások mit csinálnak?
PI: Nem azt nézzük meg, hogy mások mit csinálnak, hanem azt, hogy üzemeltetés és fenntarthatóság szempontból hogyan működnek ezek az épületek. Mert beszélhetünk koncepcióról és identitásról, de ne felejtsük el, hogy
az építészet nemcsak művészet, hanem nagyon keményen funkcionalitás is.
WST: Ezt az irodalomról is el lehet mondani…
PI: Igen, azért megyünk el külföldre, hogy megnézzük, hogy például a legmodernebb borászati technológiának milyen helyigénye van, milyen kapcsolódó terek szükségesek hozzá.
WST: Van Mádon egy borászat, amit ti terveztetek. Ez is egy nagyon izgalmas történet. Van egy ősi, óriási pincerendszer, amire rá kell rakni egy modern borászatot. Számomra az egyik legérdekesebb ebben az volt, hogy az egész abszolút belepasszol a tájba, nem hivalkodik, hogy: itt vagyunk, hanem belesimul. Ez jellemző rátok?
PI: Mielőtt nekiállunk egy feladatnak, tudni kell, mi lesz az épület programja – ezt gyakran az építész határozza meg, együtt a megbízóval. Adott a helyszín, kisebb környezetében a telek, nagyobb környezetében a település vagy a régió, aminek van stílusa, jellege – ebbe a környezetbe, annak értékeit kiemelve, kell beletenni valamit, ami mai, modern, s ami mégis illik oda. A Holdvölgy borászat épülete Mádon egyébként valóban a lejtős terephez simulva, a föld alatt található. Ennek oka, hogy a telek régen egy köztér volt és a megbízó nemcsak szerette volna megtartani ennek a park jellegét, de szerette volna visszaadni a közteret is a közösségnek. Ezért az épület valóban a föld alatt található. Egyetlen támfala szerényen megbújik a gádorok közt a fák árnyékában. A föld mélyén pedig egy hipermodern, fehéren csillogó múzeumi jellegű, steril üzem képez átmenetet az ősi pincelabirintus irányába.
WST: Hogy születtek meg ezek az épületek? Van valami együttműködés a férjed és közted, vagy ő találja ki?
PI: Ő az építész, én csupán konzulensként követem a tervezést. Az én szerepem, hogy folyamatos kontroll legyek, hogy ügyeljek, a kezdeti koncepció a projekt végén is értelmezhető legyen. Ha esetleg azt látom, hogy túl sok, vagy elmentünk egy másik irányba, akkor adok egy visszajelzést a Petinek és ő eldönti, hogy ezt hova teszi, fölhasználja-e vagy sem.
WST: Ez olyan, mint a négykezes zongorázás, vagy ő zongorázik, s te lapozol? Vagy inkább alkotói együttműködés?
PI: Talán az utóbbi.
WST: Legutóbb létrejött egy közös épület, amit mi Virággal „tortaszelet-házikónak” hívunk, és ami nem más, mint a saját otthonotok.
PI: Amikor összeházasodtunk, megfogadtuk, hogy soha az életben nem tervezünk közös házat. Ennek az az oka, hogy
én szögletes, de leginkább derékszögű vagyok, ő meg minden, csak nem derékszögű.
Ezért tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz kompromisszumot megteremteni. Amikor azonban vártuk a legkisebbik gyermeket, egyértelmű volt, hogy költözni kell, márpedig azonnal. Nem találtunk olyan lakást a közelben, amire azt mondtuk volna, hogy: ez kell. Telket vettünk, és belefogtunk a saját ház tervezésbe. Kitaláltuk, hogy játsszunk szerepjátékot: én leszek a megbízó, ő pedig az építész. Végül a projekt egész jól sikerült, nagyon jó kis ház született.
WST: Nekem az egyik kedvencem – íróként – az az egyszerű, nagy fa íróasztal, amit be lehet tolni a falba, része a háznak. Az is érdekes, hogy tortaszelet-formájú, kicsiből lesz nagy, nekem ez is család-szimbólum, térben legalábbis modern épület. Nagyon izgalmas a ház közepén a tűzhely, s a tűzben a tűz az anya, ezt írtad nekem. Ezt komolyan gondolod?
PI: Igen, abszolút. Az ember néha reggel belenéz a tükörbe és úgy érzi nem kellene ma emberek közé menni, de anyaként nem indíthatok ilyen hangulatban egy hétvégét.
Anya lelkesedése bizony meghatározza a család hétvégéjét.
Ezért ilyenkor célszerű valahogy erőt gyűjteni, megpróbálni tüzet szítani és jókedvre derülni. Ez nagyon fontos.
WST: Hogy derülsz jókedvre?
PI: Jó kérdés. A sport, a mozgás segít.
WST: Mit sportolsz? Babakocsis futás?
PI: Igen, az például egy nagyon jó dolog, csak az télen nekem nem megy, ilyenkor marad a konditerem.
WST: Muszáj mocorogni? A helyzet az, hogy az emberek nagy többsége a korosztályomban azt mondják, amikor mesélem nekik, hogy mi minden nap kétszer fel-le megyünk a hegyről, hogy: őrültek vagyunk! Hogyhogy nincs autótok? S erre mondom, hogy ez nem nagy dolog, fél-egy óra séta reggel és este. Ez csak az alap. A kutyával amúgy is sétálni kell, de ezért mindenki hülyének néz.
PI: Pedig a természetből sokat lehet meríteni. Mikor futok, mindig a fákat nézem, hogy nyílnak-e már a virágok – az autóból nem látom, hogy itt van-e már a tavasz vagy nincs, akkor nem azt figyeli az ember. Futás közben az ember bámészkodhat, feltöltődik, úgy érzem, a zöld növények pozitív energiái belém áramolnak…
WST: Sok mondatot kiírtam abból a levélből, amit elküldtél, és szeretnék felolvasni néhányat. Huszonnyolc évesen például azt mondtad: „most azonnal gyereket akarok!” – ezt a mondatot írtad le. Te ilyen ember vagy? „Most azonnal!” és „Akarok!”?
PI: Igen, ha elhatározok valamit, és meg is csinálom.
WST: A másik: „anyának lenni egy külön szakma, sehol sem tanítják.”
PI: Igen, nem készít fel rá senki. Lehetne egy külön tantárgy az iskolában.
WST: A fiúknak apatanfolyam kéne akkor „kiképződni” lehet. Ehhez a mondathoz felírtam magamnak még valamit: szükséges-e bármi ahhoz, hogy anya legyél?
PI: Szerintem az a jó anyuka, aki ismeri a saját határait, korlátait. Nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy valaki jó anyuka lehessen.
WST: Te tettél valamit ezért?
PI: Igen, amikor megszületett az első két gyerek, és beindítottuk a stúdiót, életünk egyik legkeményebb időszaka volt. Amikor az ember túlterhelt, stresszhelyzetben van, néha kifordul önmagából, ilyenkor
nem ciki segítséget kérni egy pszichológustól, lelki vezetőtől, vagy egy paptól.
Az embernek a saját gondja a legnagyobb problémája, de önismeretünk fejlesztésével meg lehet találni a megoldást minden kérdésre.
WST: Ha jól tudom te egy katolikus közegbe jársz?
PI: Igen. Felismertük, hogy a párok általában hasonló problémákkal küzdenek, sokan keresztülmennek ezeken a nehéz időszakokon, és mindenki egymaga küzd meg vele. Azt gondoltuk, hogy szeretnénk egy baráti társaságot, akik hasonló értékeket szem előtt tartva élnek, szintén családban gondolnak és ezáltal hasonló problémákkal küzdenek. Egy barátom és egy atya segítségével létrehoztunk egy katolikus közösséget, aminek hat pár és család a tagja. Minden második pénteken este összejövünk egy baráti beszélgetésre, néha kirándulunk, vagy csak úgy összefutunk. Valahol a rádióban hallottam egy kutatást, amely szerint
az embert nagyrészt azt határozza meg, hogy milyen környezetben van, milyen barátok veszik körül.
Nem mindegy, hogy az ember olyan barátokkal veszi körül magát, akik probléma esetén fölteszik a kezüket, mondván, én ezt nem tudom megoldani, inkább váljunk el – vagy olyan barátokkal, akik azt mondják: igen, probléma van, próbáljuk meg megoldani.
WST: Szerintem az, hogy a válások száma ilyen nagy ma Magyarországon, illetve hogy a nem átgondolt és önismerettel nem átfűtött házasságok száma is ilyen nagy, összefügg az öngyilkosságokkal is. Azt hiszem, az az ember, aki boldogtalan kapcsolatban vagy boldogtalanul él, nagyon nehezen gondolkodik így.
De kevésbé viharos vizekre evezve, egy újabb mondat a nekem írott leveledből: „Szülővé, családdá válni sem könnyű.” Ez egy nagyon szép, kontextusból kiragadott mondat, arról beszélsz itt, hogy nem elég egyénnek, építésznek vagy ennek-annak lenni, de családdá, nagyobb egésszé is kell válni. Mi teszi nehézzé ezt? Vagy máshogy kérdezve: mi segítheti ezt?
PI: Ez ahhoz az önismereti kérdéshez kapcsolódik vissza, hogy át kell írnia az embernek magát. Anyukaként megváltozik az ember élete: nem az lesz – női szemmel -, hogy reggel bemegyek dolgozni, sokat vállalok, terhelhető vagyok, de sikeres is, este elmegyek edzésre, majd otthon olvasgatok, pihenek és néha találkozom a párommal -, ez az élet alapvetően megváltozik egy baba érkezésével.
Az egocentrikus életet kell az önfeláldozó élettel felcserélni. Ezt nem mondják el.
WST: Ha ezt elmondanánk a gyerekeknek, szimpatikus lenne a „családdá válás”?
PI: Tagadhatatlan, hogy van egy nehéz időszak, amíg a gyerekek picik. Utána azonban, jön egy csomó jó dolog, az élet sokkal-sokkal gazdagabbá válik velük. Csodás megfigyelni, ahogy ébredezik az értelmük, ahogy látják a világot. A gyerekek szórakoztatóak, jó velük nevetni, új ablakot nyitnak a világra és jó bennük ráismerni önmagunkra.
WST: Nekem anyukám mindig azt mondta az öcsémre meg rám – a húgomra nem – hogy: addig voltatok aranyosak, amíg nem beszéltetek – azóta folyamatosan beszéltek… de persze csak viccelt.
PI: Én nagyon élvezem, hogy el lehet velük menni síelni, piknikezni, vagy egy kiállításra, és van véleményük, meg tudják fogalmazni a gondolataikat, meglátják a lényeget. Ez fantasztikus dolog. Azt hiszem, egy nőnek mindenképpen ki kell próbálni az anyaságot. Én úgy érzem, anyaként tudtam kiteljesedni. A boldogságomnak jelentős része, hogy van családom.
Kérdés a közönségből: Miért nem vagy te építész?
PI: Hétköznapi értelemben – a legtöbben ezt gondolják – építész az, aki fog egy ceruzát, és skiccel egy házat. Ilyen értelemben nem vagyok építész. Az egyetemen azt tanították, hogy azért kell minden marhaságot megtanulni, hogy csápokat növesszünk, és ezekkel bármit be tudjunk fogadni a világból. Az én időmben háromszáz diák végzett építészként egyetlen évben, ennek alig tíz százaléka dolgozik tervezőként, a többiek menedzserek, építésvezetők, kereskedők, esetleg belsőépítészek, szakújságírók, tanárok, stb. Én pont kommunikációval foglalkozom.
Kérdés a közönségből: Volt az évfolyamtársaid vagy az ismerőseid között olyan nő, aki sikeres építész lett?
PI: Nehéz sikeres építész nőt mondani ma Magyarországon. De
az építész nők is lehetnek sikeresek szerintem, csak valahogy mindig a háttérben dolgoznak. Én is a háttérben dolgozom, de ez nem zavar.
Örülök, hogy hasznos munkát végzek, amellett, hogy van három gyerekem, élvezem, amit csinálok, találtam olyan területet, ami kreatív és lelkesít. Valószínűleg minden nő találkozik azzal, hogy családja lesz, és sokan nem maradnak a szakmájuknál.
Anyukaként az ember nem rendelkezik korlátlan idővel,
és szembesülni fog azzal, hogy ami eddig ment, az már nem vállalható, nem lehet a legjobb.
WST: A legjobbnak kell lenni?
PI: Ha már belekezdek valamibe, szeretek jól teljesíteni. Persze nem kell a legjobbnak lenni, attól függ, hogy kinek mi az elvárása magával szemben.
WST: Szeretnél még épületeket tervezni?
PI: Nem tudom, hogy hozza az élet. Benne van a pakliban.
WST: Leírtál nekem egy részletes napirendet, hogy miként osztod be a mindennapokat – számomra ez csodálatosnak tűnik. Nekem is van stabil bioritmusom, de én azt láttam, hogy te egy csomó más ember – a családod – bioritmusához alkalmazkodsz, s emellett, a gyakorlati rész mellett, a mindennapoknak van egy megemelése. A te életedben nagyon fontos a lelkiség, a spiritualitás, a hit – jól látom? Hogy jelenik ez meg?
PI: Igaz, hogy nagyon tudatosan életünk. Ez akkor alakult ki, amikor két gyerekkel, a mélyponton újra kellett szervezni az életünket. Meghatároztuk, hogy kinek mi az igénye, ki mit szeretne, hogy lenne boldog, és akkor tulajdonképpen létrehoztuk a saját szokásainkat, rendszerünket.
Nem akartuk lemásolni az előző generációt, a szüleink mintáját, mert más emberek, más személyiségek vagyunk más időben, más korban.
Nálunk Peti reggel nyolctól este hétig dolgozik, keveset van otthon, előfordul, hogy hétvégén és éjszakánként is dolgozik – ehhez kellett létrehozni egy gördülékeny családi programtervet. Ezt egyébként mindenki így csinálja, de nagyon fontos a tudatosság és persze a minőségi idő fogalmának ismerete.
WST: A lelkiség hogyan jelenik meg?
PI: Mindketten katolikusok vagyunk, az alap értékeink teljesen egyeznek. Peti mindig azt mondja, én hozom neki a szerencsét – szerintem ez nem szerencse, hanem a Jóisten vigyázó keze.
(Készült 2016. február 9-én, a DRÓT 7NŐ beszélgetés sorozatának második estjén. Technikai munkatárs Stenszky Cecília)
