Ha a lomb egyetlen levelének erezetére helyezzük kezünket, akkor megérezhetjük benne az egész fát. Megérezhetjük azt az egyetlen fát a lomb koronájának legtetejétől, a széles törzsben évenként pattanó gyűrűk körein át, egészen a föld mélyébe fúródó legvégső hajszálgyökérig. Képzeljük el, hogy
a mindannyiunk felett uralkodó Idő, nem alagút, nem labirintus, hanem körkörösen terebélyesedő fa.
Az Aranykor nagy költői szerint az Idő körkörös. Theokritos és Vergilius is beszélt arról, hogy az idő nem lineáris. Platón és Ciceró ki is fejtik a körkörös idő szerkezetét. Borges pedig, aki „örökösen visszatért az Örök Visszatérés elméletéhez”1, legalább három alapváltozatát különböztette meg a körkörös időnek.
Szegedi éveim alatt esszésorozatot írtam Arcadia címmel2. Ezekben az esszékben nem csak az Árkádia-motívumkincs kultúrtörténeti vándorlását kívántam az ókortól-napjainkig végigvezetni, hanem meg szerettem volna érteni azt, hogy hogyan lesz a valóságból elképzelés, az idillből idea, az álmodott múltból képzelt jelen? Hogyan hat az Idő az emberi szellem történetben? Valóban valamiféle fejlődésről beszélhetünk, mint amit oly sokan szeretnének hinni? Tényleg kevesebbet tudtak a korábban élt emberek? Vagy éppen fordítva, s volt valamiféle többlet tudása az ősöknek? Vajon a nagy vallások és nagy filozófiák nem mások csupán, mint töredezett emlékei az ős-tudásnak? Volt-e ősnyelv, ősvallás, ősszellem, ősművészet, s ha volt, akkor az alacsonyabb rendű volt vagy magasabb? Megtalálható-e, visszafejthető-e, létező vagy csak elképzelt eredetről beszélünk-e egyáltalán? S ha igen, akkor, hogy jelenik meg ez az ősszellem az örökké változtó időben?
Valóban változik-e az Idő, vagy csak mi érzékeljük úgy, hogy a titokzatos múltból a megfoghatatlan jelenen keresztül a rejtélyes jövő felé halad?
Úgy sejtettem, hogy van valami egészen organikus, élő a mindannyiunkat meghatározó Idő jelenségében, amelyet leginkább egy spirálisan és ciklikusan fejlődő fához tudnék hasonlítani. A fa egészét, az Idő mivoltának teljességét aligha láthatjuk be, hiszen életünk kevesebb, mint a pillangó szárnyrebbenése az Idő végtelennek tűnő – ámde véges – kiáramlásához képest. Mégis vannak olyan áldott pillanatok, amikor kapcsolatot teremthetünk az Idő egészével, amikor mintegy hálózatra rákapcsolódhatunk a múlt, jelen, jövő áramlásaira. Igen, talán az időutazásról beszélek, amelyhez nem kell sem gép, sem szerek, csak figyelni kell nagyon tudni, és az sem árt, ha van egy kis fantáziánk. Ilyen időutazásra hívom azokat, akiknek figyelmét csiklandozza fantáziájuk. Az Időben utazni ugyanis nem tudnak mások csak, akik az alvók között még éberek.
Fekete noteszeim között őrzök egy aranynoteszt, amelybe 2005 júniusának végén jegyeztem fel legelső zsennyei tartózkodásom napjait. E napló- és versszerű jegyzetek, egy fiatal és szerelmes költő álmodozásait örökítik meg, aki meglehet én voltam egykoron, s mely áradozásokkal nem kívánom terhelni ezt a szöveget, de a lényeg, hogy ott leírtam első találkozásomat Békássy Ferenccel.
Jól emlékszem, hogy az első éjszaka a zsennyei kastélyban azt álmodtam, hogy a kastély ablakaiból könyveket dobálnak ki, s én a nagy könyvkupachoz lépek, felemelek egy kötetet, s abban verseket olvasok, amelyeket különlegesnek, érdekesnek, és hátborzongatóan ismerősnek találok.
Másnap kérdeztem rá a helyieknél, hogy
ki volt az a Békássy Ferenc, aki a zsennyei kastély kertjében van eltemetve, és ha már költő volt, ugyan lehet-e tőle bármit olvasni?
Néhány fénymásolat volt a kastély kis könyvtárában azokból a kötetekből, amelyeket még Bezerédy Emma, Békássy Ferenc édesanyja közvetlenül fia a halála után adott ki írásaiból. Ez persze nem volt a teljes Békássy-korpusz, de 2005 nyarán éppen elég volt ahhoz, hogy azt érezzem, amit ebbe a kis aranynoteszbe így írtam le: „Félelmetes kincsek hevernek előttem. Békássy Ferenc három könyve: a „Fantáziák és gondolatok” címűben prózái, tanulmányai és jegyzetei, továbbá az „Elmerült sziget”, amelyben versei vannak. Értékesebb, mint gondoltam, éppen annyira, amennyire első perctől fogva éreztem.” – „Beleolvasgatva Békássy Feri írásaiba: minden készre koppan.” – „Most beszéltem (telefonon) a Tanár úrral (Szörényi Lászlóval), segít kiadni Békássyt.” – „Hol volt Békássy az elmúlt 90, írd és mond: kilencven évben? Lelkem jobbik része. Nyissuk meg az új századot! Aranykor? Egy isten ujja rajtunk. Itt állok: Európa ütőerén kezem, és feloszlik előttem az Idő, a történelem és tér fonata. Európa az Univerzumból nézve apró kis béka, egy ember szeméből lehetőség az emberi nemnek, a Földnek. Itt az idő, hogy végre arra használjuk, amiért őseink ránk hagyták. Ne halálra, hanem az élet felvirágoztatására.”3
Ezek persze nagyon intim részletek egy fiatal és idealisztikus ábrándokat szövő költő naplójából, s csak azért idézem őket, hogy megvilágítsam micsoda különös hatással volt rám, amikor néhány évvel később, miután kiadtuk Békássy Ferenc egybegyűjtött írásait, előkerültek Békássy Ferenc szerelméhez, Noel Olivierhez írott levelei. Gömöri György kutatta ki ezeket a leveleket Angliában, és sajnálatos módon Noel válaszai, a zsennyei könyvtár többi értékes könyvével és kéziratával együtt, a magyar történelem viharai és az emberi gyarlóság következtében eltűntek. De annak kell örülnünk, amink van. Márpedig, hogy Békássy levelei egyáltalán még meg vannak óriási öröm. Mikor ezeket a leveleket végigolvastuk, különös ponton akadt meg a figyelmem. Békássy Sennyéből írt 1912. április 5-én egy levelet Noelnek. Ebben a levélben arról számol be lelkesen, hogy
„Óriási felfedezést tettem: – megtaláltam egy felmenőm, – 1820-ban egy fiatal hölgy – naplóját kéziratban, a könyvtárban.”
Ki volt ez az ős? Ki volt az, aki 1820-ben fiatal hölgy volt, s naplóját Békássy ilyen nagy lelkesedéssel veszi kézbe? Szerencsére a levelet Békássy folytatja. [A Békássy Ferenc által 1912 tavaszán kéziratban talált naplót] „Franciául írta. Nagyon finom hölgy volt, biztosan el tudod képzelni – biedermeier – , nagyon különleges. Felét házassága előtt, felét utána írta. Elég népszerű egyébként, mivel írt egy mondókás könyvet, melyen nagyanyáink és anyáink nevelkedtek. Még az én lánytestvéreim is. Valami olyasmi, mint a Child’s Garden of Verses”4
A naplót nem más írta, mint a Békássy Ferenchez hasonlóan tragikusan fiatalon elhunyt Bezerédy Amália. Robert Louis Stevenson skót költő Angliában népszerű gyerekkönyvéhez, pedig nem mást hasonlít Békássy Ferenc, mint a Flóri könyvét, az először 1839-ben megjelent, számtalan kiadást megélt, igen népszerű és nagy hatású gyerekkönyvet. Hogy volt rokona Békássy Ferencnek Bezerédy Amália? Édesanyja Bezerédy Emma, annak a Bezerédy Eleknek volt a fia, aki testvére volt Amáliának.5
Hogy a családtörténet szövevényesebb legyen Bezerédy Amália távoli rokonához ment hozzá 1821-ben, Bezerédy Istvánhoz.6 Bezerédy István a kor haladó gondolkodású alakja volt. Nemessége ellenére önként adózott, felszabadította jobbágyait és nők egyenjogúságért szólalt fel több ízben is az országgyűlésben. Hidjai birtokuk a magyar biedermeier fellegvára lett. Egyetlen közös gyermekük volt, az 1834-ben született Flóri, akihez a Flóri könyve íródott.
Bezerédy Amália – Brunszvik Teréz mellett – a magyar gyermekvédelem kiemelkedő alakja volt, nem csak nagy hatású gyerekkönyve miatt, hanem mert férjével először szerveztek vidéki óvodát és gyermekvédelmet Magyarországon. Életét kiváló tanulmányban tárta fel Kurucz Rózsa.7
Bezerédy Amália írói munkásságát elsősorban két kiemelkedő könyv jelenti, az említett Flóri könyve és a különös szépérzékkel megalkotott, majd talán férje vagy húga – Etelka – által befejezett Földesi esték.8 A könyveken kívül még számos elbeszélést írt, főleg németül, bár férje hatására írt magyarul is, mint például a Remetéket.
Miért is fontos mindez?
Éppen az Idő körkörösségét bizonyítja számomra, hogy míg én 2005-ben rátaláltam Békássy Ferencre, addig ő 1912-ben rátalált az 1820-as Bezerédy Amáliára.
Békássy Ferenc írásainak és leveleinek jelentős részét sikerült előkeríteni és kiadni, igaz fájóan hiányoznak azok az esszék, amiket édesanyja Babits Mihálynak írott levelében említ9, s amikre csak címeikből tudunk következtetni, mint amilyen a „Ceasera Borgia” és a Leonardo da Vinci”, a „Panteizmus a középkorban”, a „Reneszánsz viszonya a Reformációhoz”, az „Eretnekek 1100-tól 1300-ig”, a „Luther és a skolasztika”, továbbá az angolul írt „Recent Events of the Balkans. 1913.”8 Ezek az esszék fájóan hiányoznak az Egybegyűjtött írásokat és a leveleket összefogó Békássy-összeshez, de legalább tudunk róla. Ugyanilyen fájó a hiánya a magyar biedermeier kor kiemelkedő alakjának Bezerédy Amáliának a naplójának, amiről legalább annyit tudunk, hogy létezett.
Milyen lehetett ez a napló?
Vajon, ha olvashatnánk, hogyan juthatnánk a szöveghez? Vajon a megmaradt levelekből, életrajzokból, Zolnai Béla hiánypótló könyvéből10 lenne-e elég tehetségünk, hogy rekonstruáljuk az elveszett napló legalább néhány lapját?
Csak sejtem, de könnyen lehetséges, hogy a Bezerédy Amália kétszáz esztendeje franciául írott naplójából Békássy Ferenc – az egyébként valóban érdeklődő Noelnek – lefordított néhány ívet legalább angolra és elküldte neki. Ezek közül a levelek közül, ha legalább képzeletben rekonstruálhatnánk néhányat, kétségtelenül különleges szövegre bukkannánk. Egy elképzelt irodalmi naplóról van tehát szó, amelynek nyomai a múltba vesznek, mégis semmi sem bizonyítja számomra jobban az Időről elmondottakat.
Békássy Ferenc ezt az érzést így fogalmazta meg saját naplójában: „Meglehet hát az is, hogy pusztulunk. De amikor ítélet-idő van, a jó ember maradjon meg helyén és kerítse magára köpönyegét. Mikor könnyebb jó embernek lenni (valódi jó életet élni) többen vannak, máskor kevesebben. S most, aki van, maradjon meg a helyén. Pusztuljon Szodoma, Lót marad. Sokan maradnak majd.
Tömegeken és időkön át nyújtsanak azok egymásnak kezet, hogy századokon végig érjen a láncolat.
Egyszer megvirrad majd – csak mi nem győzzük bevárni. Most minden jó ember maga legyen, egyedül – egy-egy világot hord vállain.”11
1 Jorge Luis Borges: A körkörös idő. I.n.: Az örökkévalóság története. Esszék. Európa. Budapest. 1999. 179. o.
2 Weiner Sennyey Tibor: Arcadia. Esszék. Kéziratban.
3 Weiner Sennyey Tibor: Aranynotesz. Zsennye leírása. Napló. 2005.
4 I.n.: Békássy Ferenc szerelmes levelei. Fordította Balogi Virág. Aranymadár. Budapest-Zsennye. 2013. Hetedik levél. 42. o. – Az eredeti levélben: „I have made a great discovery: – found the journals of an ancestor of mine, a young lady in 1820, in MS in the Library. It is written in French. She was a very fine person, you can imagine the type – Biedermayer – very exquisite &c. Half is before, half some years after she married. She is well known, as she wrote a book of short rhymes on which our grandmothers and even our mothers were all brought up. My sisters, too. Something like Childs Garden of Verses.”
5 BEZERÉDY György (* 1779. VIII. 21., Vámoscsalád – † 1863. IX. 23., Kőszeg) és SZEGEDY Antónia (* ? – † 1842.) gyermekei: László (* 1813. VII. 25., Veszprém – † 1871. IX. 27., Pest),
Amália (* 1804. IV. 15., Szentivánfa – † 1837. IX. 21., Máriavölgy),
Konstancia (* 1806. II. 27., Szentivánfa – † 1836. IX. 27., Kissennye), Etelka (1807. VII. 17., Szentivánfa – † 1888. VI. 15.),
Antónia (* 1809. III. 8., Szentivánfa – † 1891. III. 6., Szentivánfa),
Lujza (* 1810., Szentivánfa – † 1872. VI. 19.), Elek (* 1823. VI. 4. – † 1894. VIII. 23., Szombathely)
6 Bezerédy Amália férje: BEZERÉDY István /Tolna vm. követe (1820-1848)/ (1796. XI. 28., Szombathely – † 1856. III. 6., Hídja)
7 Kurucz Rózsa: A tehetséges, európai műveltségű Bezerédj Amália (1804-1837) öröksége. Neveléstörténet 2004/3-4.
8 Bezerédy Amália: Flóri könyve. Sok szép képekkel, földrajzokkal és muzsika melléklettel. Pest, 1836. (Leánya számára írta. Ism. Figyelmező 1839.) (Újabb kiadásai 1840., 1841., 1845., 1816., 1853., 1856., 1859., 1864. és 1887. Uo.) és Földesi estvék. Olvasó könyv a´ magyar ifjúság számára. Heckenast, Pest, 1840. 220. p.
9 Bezerédy Emma Babits Mihálynak 1916. Május 26. Sennye. OSZK Fond III/255. A többi levelét lásd itt: OSZK. Fond III/257. III/256.
10 Zolnai Béla: A magyar biedermeier. Budapest. Holnap. 1993.
11 Békássy Ferenc: Gondolatok naplója. I.n.: Békássy Ferenc egybegyűjtött írások. Aranymadár. Budapest-Zsennye. 2010. 196. o.