Az irodalom repolitizálása – udvari, fogyasztói és utópikus irodalom

Az eddigi elhangzott érvek alapján, amennyire képes vagyok átlátni, többen attól félnek, hogy a KmTN Kft. működési modellje „udvari irodalom”-hoz, tehát egyfajta politikailag elkötelezett irodalomhoz vezet, s így veszélyezteti az irodalom „tisztaságát” – nem feltétlenül direkten esztétikai értelemben, hanem

a szerzők polgári elköteleződése, „asszisztálása” révén egy politikailag unszimpatikus rendszer elveihez.

Udvari irodalom létezett, létezik és úgy tűnik, létezni is fog. És ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jó udvari költők, mert lehetnek – bár kapásból nem sok nagy udvari költő neve jut eszébe az átlagolvasónak mondjuk a középkorból.

udvari irodalom

Borbély András

Borbély András (Gyergyóremete, 1982– ) költő, szerkesztő. 2009-ben végzett a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen. A 2006-ban indult Új Nautilus folyóirat alapító főszerkesztője. Publikációi évek óta jelennek meg különböző folyóiratokban. Közölt szépirodalmat, tanulmányt, kritikát, esszét egyaránt. Az Új Nautilus folyóirat főszerkesztője (2006– ) és Babes-Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Intézetének tanársegédjeként, és a Láthatatlan Kollégium koordinátoraként dolgozik jelenleg. Művei: Hidegség, állat (Napút Kiadó, 2009), Versismeretlenek – tanulmányok Balassitól Térey Jánosig (Napút Kiadó, 2010), Bálnakenyér (Ambroobook Kiadó, 2014), Szél (FISZ, 2015)

Az egyik probléma szerintem az, hogy a jelenlegi is egy kontraszelektív és elitista, ha tetszik: udvari modell, s az eddigi struktúra sem volt politikailag feddhetetlen. Úgy látom, hogy a régi struktúrában is érvényes az, hogy ha csak egy kicsit is gyengébb színvonalú egy mű, vagy kevésbé sikeres, mint amit az udvari kánon (a szakmát is beleértve) elvár, a szakma máris provincializmust kénytelen kiálltani, vagy pénzzel felpumpolt irodalomról suttogni, epigonizmusról, a leköteleződések hálójáról beszélni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni, láthatatlanságra, jelentéktelenségre kárhoztatni bizonyos irodalmi törekvéseket.

Ebben a modellben a kísérletezésnek is kevéssé van tere.

Mivel a kánon kötelez, csak korlátozott értelemben vannak meg az alkotói szuverenitás társadalmi és szakmai feltételei.

A túl nagy eltérés a kánontól értelmezhetetlen devianciának számít, láthatatlanságra van ítélve.

A szuverén kísérletezés ugyanis magába foglalja a kudarc lehetőségét is, hiszen egy alkotó csak akkor szuverén, ha van lehetősége kockáztatni, s ez egyben esély a kudarcra is. A szuverén kísérletezés joga továbbá azt is jelenti, hogy nem vagy folyton a zsenialitásod bizonygatására kényszerítve, hogy az alkotói kudarc nem feltétlenül jár presztízsvesztéssel, kasztrációs szorongással, egzisztenciális kiszolgáltatottsággal, és nem feltétlenül bevett rituálé az „irodalmi apagyilkosság”, a patriarchátus árulkodó jele és öröksége.

A jelenlegi, azaz a most beomlasztásra ítélt modell is magába foglalja a „tiszta”, politika fölött álló, szakmailag sikeres alkotókhoz és művekhez való igazodás kanonikus kényszerét.

De ezzel együtt is – mint ahogyan megtörténik jelenleg a Krusovszky által „balliberálisnak” nevezett alkotók esetében – a „nagyok” is bármikor bemocskolhatóak azzal az érvvel, hogy csak azért nagyok, mert kaptak pénzt, illetve mert a kanonizáció elvei a „balliberálisokat” támogatják, tekintik mércének.

A szakmai érvelésnek a régi struktúrában a feladata megmenteni, kimagyarázni a jónak, nagynak, egyetemesnek, európainak, időtállónak, komplexnek, progresszívnek, korszerűnek stb. tekintett alkotókat és műveket a politikai korrumpálódás potenciális vádja alól. De mindezt egy olyan szakmai elitdiskurzus zárt homokozójában tette és teszi, ahol a magasra értékelt műveknek, ahogy a szakmai diskurzusoknak is, csak igen szűk értelemben van társadalmi beágyazottsága és relevanciája, le van választva a társadalmi képzeletről, ahogyan azt László Szabolcs és Kiss Ernő Csongor is megfogalmazta az üggyel kapcsolatos hozzászólásában.

Ezek a szakmai mentegetőzési stratégiák így mindig is politikaiak voltak abban az értelemben, hogy a politikai fertőzöttségtől és támogatottságtól való (sikertelen) megtisztítás törekvését, vagy épp a fertőzöttség nyílt vagy burkolt bevallását fejezték ki. Ebben a rendszerben a szakma, például a folyóiratkultúra is folyton pervertálódik, átpolitizálódik, feudalizálódik, elitizálódik, részben szakmai, elvi, részben meg politikai szekértáborok szerint szerveződik – így

végül mindenki mentegetőzésre kényszerül.

fogyasztói irodalom

Ettől a modelltől nem teljesen, csupán hangsúlyaiban eltérő a most OJD által javasolt neoliberális irodalmi intézményi modell. Hiszen a piaci sikerekre apelláló irodalom is megvádolható volt, és megvádolható is lesz azzal, hogy „prostituálják” az irodalmat, hogy tisztességtelenül jutottak piaci előnyhöz, hogy olcsón szórakoztatnak, hogy esetleg társadalmi sztereotípiákra építkeznek és apellálnak, alárendelik a művészetet a piac logikájának, vagy hogy politikailag tisztátalanok stb.

Az állami támogatással piacról megélni akaró modellben, amit önmenedzselő irodalomnak is lehetne nevezni, az irodalmi mű, ha jól értem, termékként és áruként fog szerepelni, a szerző pedig márkanévként, védjegyént, és ebben az értelemben érvényes rá – ahogy részben most is érvényes – egyfajta fetisizmus, mely elfedi a mű létrejöttének politikai, gazdasági, társadalmi hátterét, feltételeit. Az előbbiben a tiszta esztétikum, az utóbbiban a tiszta termék fetisiszta modellje érvényesül.

Az OJD által eddig elmondottak szerint a KmTN Kft. képzési modelljében a szakmaiság két dolgot jelent. Jelenti egyrészt a vállalkozói, pénzügyi, bürokratikus ismereteket, másrészt az eladhatóságnak, piaci logikának alárendelt kultúrtechnikákat, önmenedzselési és reklám- stratégiákat. Ennek az a távlati üzenete, hogy le kell mondani a szakmai kritikáról és az irodalomnak az oktatás révén történő közvetítéséről a társadalom fele, hiszen ezeknek a piaci fogyasztás viszonyai között már nincsen semmilyen funkciója.

A mű termék vagy áru a piacon, ezért közvetlenül a fogyasztóval találkozik

– nincs szükség pedagógiai és kritikai közvetítésre. A kritika és a pedagógia így meg lesz fosztva autonómiájától és csak a sikeres művek létrehozásában, a produkció, a termelés oldalán bábáskodhat.

Az irodalom kutatására, irodalomelméletre, irodalomtörténetre és az olvasók képzésére így valójában már nem is lesz szükség – hiszen már most is nehéz megmondani, hogy miért és kinek vannnak a szűk szakmai körökön kívül –, ezeket gazdasági, piaci mutatók, eladási és olvasottsági statisztikák, „charts”-ok, „ranking”-ek fogják helyettesíteni, miközben minden energia és tudás a produkció oldalára helyeződik a „mindenki legyen nagyon kreatív!” felszólítás jegyében. A recepció, a befogadás, feldolgozás, társadalmi hasznosulás, kritika, elemzés eközben a piac törvényeire van bízva.

A szakma így az alkotók felkészítéséhez, a termelés és a siker fokozásához járulhat hozzá, tehát maga is piaci törvényeknek kell engedelmeskedjen. Az alkotók és a művek pedig a piacon majd maguk érvényesülnek, adják el és menedzselik magukat, illetve termékeiket. A piac persze távolról sem demokratikus folyamatait így semmi nem szabályozza, az nyer, aki ügyesebben menedzseli magát és rendelkezik egy sajátos feltételekhez kötött és sajátosan értelmezett tehetség privilégiumával.

A fogyasztói irodalom intézményi modellje részben valóban depolitizálja az irodalmat, de csak a politikának egy szűk értelmében: depolitizálja a pártpolitikától, viszont aláveti a piaci politikáknak.

A távlati perspektíva a képzőművészet lehet, ahol a művek kanonizálását, anyagi és eszmei értékének megszabását már rég nem a szakma, nem is a fogyasztók, hanem a piaci hype-ok, a milliárdos bankárok és műtárgytulajdonosok spekulációi látják el (már ebben a vitában is feltűnt burkoltan ez a perspektíva Bodnár Zoltán jogász és bankár megszólalásával).

Az irodalmi műalkotás persze abban mindenképpen különbözik a képzőművészeti alkotástól, hogy a sokszorosítással nem veszít szellemi vagy eszmei értékéből, míg a képzőművészeti alkotás igen. Az irodalom értékveszteség nélküli sokszorosíthatóságában benne rejlő demokratizáló tendencia azonban a piaci politikák révén korlátozhatóvá válik. Épp csak elég magasra kell szabni egy könyv árát ahhoz, hogy birtoklása anyagi privilégiumok függvénye lehessen. (Most olvastam egy cikket, amelynek címe: „Kevesek kiváltsága lesz a Székelyföld története” –azért, mert iszonyú drága.) A piaci logikának megfelelően minél magasabb az ára egy könyvnek, annál magasabb az eszmei vagy szimbolikus értéke is, és annál nagyobb anyagi és eszmei privilégiumot jelent a birtoklása.

Ennek a modellnek – amennyiben kizárólagosan ez érvényesülne, de ez, azt hiszem, nem áll fenn, csak mint erősödő tendencia – távlatilag tehát az lehet a hatása, hogy az irodalom a kevesek, a gazdag kevesek kiváltsága lesz, vagyis az irodalom fogyasztása gazdasági privilégium függvénye lesz.

A mű eszmei értékét nem a minősége, hanem a piaci ára szabja majd meg.

Mert annak semmi értelme nincs, amit OJD sugall, hogy ha az írókat megtanítjuk számlázni, vállalkozni, spekulálni és önmenedzselni, az majd jó vagy jobb irodalmat fog eredményezni. Ez csak arra lehet esetleg garancia, hogy az irodalom jobb pozíciót fog betölteni a fogyasztói staisztikákban, tehát olvasottabb irodalom születik, de arra semmiképpen sem, hogy minőségi értelemben középszerűnél kicsivel is jobb és társadalmilag hasznosabb irodalom születik.

Nem látom tisztán azt sem, hogy amennyiben például egy alanyi költő szerződéses viszonyba kerül egy állami vállalkozással, mint amilyen a KmTN Kft., akkor ez tisztán a piaci policy, vagy az aktuális államideológiai policy feltételeinek az aláírását is jelenti-e ebben a neoliberális gazdasági modellben. Vagyis azt fogadja el burkoltan, hogy a mű, amit létre fog hozni, egy áru lesz, amit majd a piacon értékesítenek, vagy azt, hogy állami pénzből szellemi közvagyont, társadalmilag közhasznú (és nem csak piaci) értéket hoz létre?

Mindebből pedig az is sejthető, hogy a gazdasági, jogi és politikai folyamat, mely egy műalkotás létrejöttét a háttérben lehetővé teszi, nagyon is hatással van arra, hogy miként jelenik meg, értelmeződik, használható fel a recepció oldalán a végeredmény – vagyis ez nem egy teljesen önkényes esztétikaelméleti döntés, mivel megvan a maga kontextusa és determináltsága a társadalmi folyamatban. Ennek a társadalmi folymatnak az értelmezésére és értékelésére nem csak a jog, vagy a közgadaságtan jogosult – mint ahogyan OJD sugallja, amikor szembeállítja a jogi és a bölcsész „logikát” –, hanem a művészetelmélet is, egyszerűen azért, mert ez a folyamat szabja meg, jelöli ki a mű helyét a társadalom szimbolikus rendjében.

Az OJD által javasolt fogyasztói modell tehát elsősorban nem a művek minőségére, hanem a művek és általában az irodalom társadalmi helyzetére, pozíciójára, a társadalom szimbolikus rendjében elfoglalt helyére lesz hatással. Ez röviden annyit jelent, hogy a mű társadalmi értékét ebben a modellben a piaci ára fogja megszabni. Konkrétabban: a mű társadalmi vagy eszmei értékét és a lakosság számára való hozzáférhetőségét a szerzői jogok tulajdonosa és a támogatói rendszer, a mecenatúra szabja meg, legyen az egy állami, vagy egy ipari vállalat.

Ha ez a rendszer elterjed és általánossá válik, ezzel az irodalmi műalkotáshoz való viszony gazdasági és társadalmi státus függvénye lesz.

Vagyis az irodalmi műhöz való viszonyban döntően nem egy individuális vagy személyközi viszony fejeződik majd ki, hanem anyagi és társadalmi pozíció, ha tetszik: osztályhelyzet. Ez részben eddig is így volt, pusztán kevésbé nyilvánvaló módon. Most mindössze az történik, hogy ami eddig társadalmi privilégiumot jelentett (értelmiségi családban születni, jó iskolába járni, bírni elég szabad idővel arra, hogy élvezzük a művészetet), most nyíltan gazdasági privilégiumot fog jelenteni.

Például lesznek statisztikák, melyek szerint növekszik majd az irodalomfogyasztó közönség száma, ám ezek a statisztikák nem fognak mondani semmit arról, hogy az irodalom termelése és fogyasztása például a középosztály privilégiuma, míg a szegények meg vannak fosztva az irodalomhoz való hozzáférés anyagi és intellektuális feltételeitől.

utópikus irodalom

Bár a fogyasztói modell tiszta formájában jelenleg csak tervezet, az eddig elmondottak alapján jogosnak tartom fenntartásaim jelzését. Véleményem szerint a második modell megismételi, és logikusan továbbviszi az első sajátosságait, beleértve a következő hibákat is:

1. a mű esztétikai tárgyként vagy áruként való fetisizációját, vagyis politikai, gazdasági, etikai tisztaságának látszatát és az e látszat mögött rejlő le- és elköteleződések politikai, feudális, piaci viszonyait;
2. a recepciós mozzanat ki- és elszigetelődését, a szakmaiság szociális és pedagógiai érzéketlenségét és integrálatlanságát;
3. az irodalomhoz, művészethez való hozzáférés társadalmi vagy gazdasági privilégiumoktól való függését.
4. azt a tendenciát, hogy a tehetséget mintegy kiemelik, kivonják a társadalomból és privilégiumként, illetve piaci értékként értelmezik, adják el, nem pedig szociális erőforrásként teszik hozzáférhetővé és közhasznúvá;

Ezeknek a hibáknak az elkerülése végett konstrutívnak szánt kritikai javaslataimat az alábbi tételekben foglalom össze:

1. Először is a jelenleg használatban lévő politika-fogalmat kell átalakítanunk, ahogyan Ugron Nóra, Benke András és Székely Örs is javasolták hozzászólásaikban. Ezek alapján a szó eredeti jelentéséhez közel álló politika-értelmezést javaslok, mely szerint minden személyközi viszonynak (a szexualitástól a barátságon át az írók egymás közti, illetve az író-olvasó viszonyáig, a piaci termelői, fogyasztói, támogatói, mecénási viszonyokig, az állami vállalattal kötött szerződésig) van politikai tartalma. Politikai mindaz, ami nyíltan vagy burkoltan személyek közti viszonyok közegeként funkcionál, ennek formáját, modelljét tartalmazza, javasolja, gyakorolja, szabályozza, jeleníti meg, kritizálja, teszi átélhetővé, alakítja át.
2. Az irodalom így politikai olyan értelemben, hogy a személyközi viszonyok egyik domináns médiumának, a nyelvnek, a beszédnek, beszélgetésnek, közlésnek, gondolkodásnak, továbbá főként az interakciónak és az interszubjektivitásnak a művészete, kultúrtechnikája. Az irodalom így tehát kikerülhetetlenül politikai, mégpedig elsősorban ebben személyes és személyközi értelemben.
3. Ha az irodalmat depolitizáljuk – ahogyan azt gyakran javasolják, köztük OJD is –, azzal semmi mást nem teszünk, mint kiszigeteljük a személyközi viszonyokból, illetve társadalmi és gazdasági privilégiumokon alapuló viszonyoktól tesszük függővé. Véleményem szerint épp ennek ellenkezőjére van szükség.
4. Nem az irodalom depolitizálásának és ami ezzel egyidejű: holdingosításának, piacosításának, a mű áruként való forgalmazásának az oldalán állok – bár elfogadom, hogy ez részben elkerülhetetlen –, hanem az irodalom társadalmasításának és repolitizálásának, a politikának a pártpolitikától való visszafoglalásának az oldalán a politika szónak fönti, pozítív és kiterjesztett értelmében.
5. Az irodalom az „a fluid és képzeletbeli” tér, „ahol a szavak egymásutánisága az emberekre felkavaró és valóságos hatással van” – ahogy Adorjáni Panna fogalmazott a vitához való hozzászólásában. Épp ezért van lehetőség a nyelvet a társadalmi képzelet és a személyközi (egyebek mellett: politikai) viszonyok médiumaként felfogni.
6. A nyelv művészetének (de nem csak ennek) ugyanolyan utat kellene bejárnia, mint például a szavazati jognak, azaz nem egy társadalmi elit privilégiumaként, nem is piaci termékként, hanem a népesség közvagyonaként, a társadalmi képzelet hordozójaként kell a hétköznapi élet és politikák, személyközi viszonyok választási és kommunikációs lehetőségei, felhasználási és életmódjai között közhasznú ajánlatként megjelennie.
7. Az irodalmi alkotás (passzív, tárgyi értelemben ugyanúgy, mint cselekvő értelemben) nem pusztán áruként, késztermékként ajánlja magát, hanem személyközi viszonyt ajánl fel, ezért számomra elfogadhatatlan mind társadalmi, mind pedig anyagi privilégiumoktól és hierarchiáktól való függővé tételének javaslata.
8. Az irodalmi mű személyes, társadalmi és politikai viszonyok bonyolult reprezentációja, artikulációja, performálója. Így nem az irodalom, sokkal inkább az irodalomra fordított pénz depolitizálásáról, vagyis az irodalomfinanszírozás depolitizálásáról kell beszélni. Depolitizáláson itt az irodalmi viszonyok pártpolitikai, továbbá piaci spekulációktól és hierarchiáktól való védettebbé tételét értem.
9. Az irodalomra fordított pénz politikai fertőzöttségtől való megtisztításának egyik lehetősége: az irodalom részleges államosítása. Ez például azt jelentené, hogy a művészek közalkalmazotti státust kapnak, olyat, mint mondjuk a tanárok, vagy az állami színházak színészei. Az államosítás tehát itt azt jelenti, hogy a művészetet mint közügyet és közvagyont lenne érdemes felfogni, közügyként elfoglalni, nem pusztán csak az írói és szakmai szekértáborok „magánközügyeként”, s nem is irodalmi vállalkozásként privatizálni.
10. Az irodalom államosítása például 5 évente 15-30 szerzőnek közalkalmazotti minimálbéres állást jelenthetne. Az „állami író” közalkalmazotti státuszért járó elvárás: írják meg a harmadik évezred garantáltan első rangú irodalmát a világ népei, főként persze a Kárpát-medencei népek, azon belül is a magyar nép számára és szellemi közvagyonként. Ezzel együtt dolgozzanak, kísérletezzenek ki műveikben új, innovatív személyközi interakciós modelleket a társadalom számára. Az „állami író”-nak tilos a párpolitikai elköteleződés, és ajánlott a társadalmi elköteleződés. Ez azt jelenti, hogy különbséget teszünk piac és társadalom között: a piac árukat, termékeket, termelőket és fogyasztókat, illetve az ezek közti, döntően gazdasági érdekeltségű viszonyokat jelenti. A társadalom személyközi viszonyok bonyolult hálózatát jelenti. Aki a piac mellett köteleződik el, annak javasoljuk a hype-okat, és nem ajánljuk az „állami író” megtisztelő állást.
11. Ha lehetőség van/lenne arra, hogy államot ne egyetlen párt akaratával kelljen azonosítani, hanem bonyolult személyközi viszonyokból álló anyagi és imaginárius, ennyiben tehát közös térként foghatjuk fel, akkor ez garancia lehet arra, hogy az állami irodalom nem fog a párt- vagy államideológiai propaganda színvonalára süllyedni.
12. Ha az irodalomra fordított pénz állami, tehát közpénz, akkor az ennek felhasználásával megtermelt irodalomnak is garantáltan közhasznúvá kellene válnia, hogy megtérüljön a befektetés. Ha mi (vagyis az állam) valóban fontos társadalmi médiumnak tartjuk a nyelv művészetét, nem csak gazdaságilag, hanem társadalmi, interszubjektív értelemben is „meg kell érje” ez a befektetés.
    Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a művészet célja nem az anyagi haszonszerzés vagy pusztán a megélhetés biztosítása (ez utóbbi feltétele, nem pedig célja az alkotásnak), hanem a közhasznú irodalom, mely társadalmi értéket hoz létre.
13. Ebből következik, hogy nem csak az irodalom produkciós, hanem recepciós oldalát is (újra) ki kell dolgozni. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi megtérülést nem bízzuk döntő mértékben egy elitista és szintén pártpolitikai értelemben is átpolitizálódott oktatási rendszer és a piac, a fogyasztás, illetve az önkényes média- és gazdasági manipulációk, hype-ok törvényeire. Újra kellene teremteni, nem pedig megszüntetni az irodalom társadalom irányába történő közvetítésének módszereit, az intézményi, személyes és közösségi közvetítés csatornáit, ahelyett, hogy leépítjük az állami humántudományi képzést, és hagyjuk kiszilgáltatódni a piaci folyamatoknak.

Személyes kisebbségi perspektívámból – melyet tehát nem szánok reprezentatívnak, vagyis nincsen rá semmilyen közösségi vagy intézményi felhatalmazásom a nyilvános publikációhoz való jogot és lehetőséget leszámítva, tehát magamat képiselem – állásfoglalásom az ügyben nagyon tömören a következő:

társadalmilag sokkal nagyobb haszna van, etikusabb, igazságosabb és pedagógiailag is építőbb hatású, ha azt mondjuk: mindenki művész – nem pedig azt, hogy mindenki termelő és/vagy fogyasztó, vállalkozó vagy menedzser, beleértve a művészt is.

A szuverén művész döntően nem az, és soha nem is az volt, akit a világnak vagy a piacnak át kell alakítania és a saját képére kell formálnia, s nem is az, aki termeli, aki fogyasztja a világot, aki kereskedik a világ javaival. Hanem az, aki úgy őrzi meg a világot, hogy közben átalakítja. S akár a piacot is.