„Az Úr adta, az Úr vette el,…”
(Jób 1,21-22)
Ahogy sejteni lehet, nem maradtam az erdő közepén, bár mindent összevetve meglehetősen poétikus lett volna. Az európai kultúrában a sétálást Rousseau találta ki, akkor amikor elege lett a barátaiból, az úgynevezett értelmiségi szócséplésekből, a társadalomból, és tudatosan úgy döntött: ő ebből inkább kimarad. Úgy vélte, nincs remekebb lehetőség az elmélyült gondolkodásra, mint egyedül sétálgatni a mezőn, erdőben, még ha ezzel komolyabb veszélyt is vállal, hiszen egy alkalommal majd halálra gázolta egy ügyetlen kocsis. De eltökélt civilizációnkat ez nem tántorította el semmitől, mert az azóta eltelt időben komoly kultusza fejlődött ki a természetben mászkálásnak. Ki kényelmesen a város közepén terpeszkedő parkokban bóklászik, ahol a legnagyobb ránk leselkedő veszély egy hevesen közlekedő biciklista vagy egy túlkompenzált acsarkodó öleb lehet. Mások nagyobb veszélyeket vállalva a Kárpátokba mennek, vagy mostanság a dekadens XXI. században, a Himaláján lehet sportosan a nyakunkat szegni.
Az erdő azonban nem véletlenül az élet szimbóluma. Dante szerint el is lehet benne tévedni, sőt kifejezetten ajánlott. Aki nem téved el az erdőben az nem is igazi európai lélek. Mert az európai léleknek illik szem elől téveszteni az utat, majd céltalanul bolyongani. Ez a jellemfejlődés és a civilizációs lendület része. Ezt tette Odüsszeusz is. A test pedig meg szépen tűrjön, és várjon, amíg a lélek megtalálja önmagát.
A baj az lehetett, hogy én nem tévedtem el. Nem is nagyon tévedhettem volna, hiszen előttem apám vágta és mutatta az utat. Mégis ott ragadtam az élet közepén. Szó szerint. A hó magához vonzott, a sílécek nem engedelmeskedtek, apám tovasiklott, eltűnt a szemem elől.
„A magány inspiráló.” – vallja Rousseau. Én kétségbeesett voltam, és latolgattam az esélyeimet: ebben a hóban, és a sílécekkel apám nem tud a nyakába venni, én nem tudok visszafordulni, de a haladásra is képtelen vagyok, megoldás tehát nincs – gondoltam.
„Bármilyen érdemei legyenek is, az egészséges ember lehangoló.” – mondja Cioran. Apám makkegészségesen és magabiztosan haladt előre. Sejtelme sem volt – nem is lehetett – hogy közben az én testem fellázadt. Nem akart engedelmeskedni. Elkezdett önálló életet élni. A szabadságát gyakorolta, amely fogalom szintén sok ajnározásban részesült kultúránkban.
Mindenki szabad akar lenni. Akkor a test miért ne lehetne? Az én testem valóban szabad, hiszen megtette azt a lépést, amely egyetlen egészséges test sem képes megtenni: önállósította magát az akaratomtól. Nekem már nem maradt semmi beleszólásom a folyamatokba. Itt kérem, az autonóm szándék maradéktalan manifesztációja lépett életbe.
Mennyire nevetséges a testépítő, vagy plasztikai beavatkozások során átesett műszépség, aki azt hiszi: saját szabadságát éli meg, amikor önkéntes sanyargatásnak veti alá testét. Micsoda önámításban élnek, hiszen ez nem szabadság, ez a test rabigába hajtása.
Vajon ki tudja-e mondani az öntudatos, eltökélten szabadságát és boldogságát kereső XXI. századi ember, hogy az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve? Sok lájkot nem lehet szerezni egy ilyen poszttal egyik közösségi média felületén sem, mert a szenvedés nem menő.
Az Odüsszeia sem más, mint szenvedéstörténet. Hiszen a főhős haza akar jutni, de ehhez képest mindig ott van, ahol nem akar lenni, és az „otthon” egyre csak távolodni látszik. A Biblia sem beszél a boldogságról sokat, illetve amikor megteszi jobbára olyan kontextusba helyezi, amely semmilyen tekintetben sem egyezik korunk boldogságfogalmával. Azaz szó sincs benne luxus nyaralásokról, nincs benne szó tökéletesre alakított testekről. Annál több szó esik viszont a lélekről.
A lélek is kényes jószág, amelyet a XXI. századra csakis kizárólag a pszichológiával lehetett tűrhető szintre háziasítani. A domesztikálás azonban nem ment könnyen. Ugyanis a lélek láthatatlan, és ebből számos baj származik. Létezhette az, amit nem látunk? A természet közelében élő ember gondolkodás nélkül vágná rá: hogy ajaj, az létezik csak igazán. A görögökön és a kereszténységen pallérozott elmék már óvatosabban közelítenek a kérdéshez, mert a régi világ babonásan pogány tudatlanságától kényesen el akarják tartani a kisujjukat, hiszen Platón és Pál Apostol erre intette őket. Még szerencse, hogy Freud egy nem túl fényes bécsi bérház emeleti lakásában rájött: az ember lelke jéghegy. A jégheggyel már lehet kezdeni valamit. Mondjuk leginkább nekiütközni és elsüllyedni. Majd ezek után diszkérten meghalni.
Az ószövetségi Jóbnak fogalma sem volt semmiféle jéghegyről, neki segítőkész barátai voltak, akik rögtön tudták, hogy miután elvesztette gyerekeit, vagyonát, egészségét, akkor csakis arról lehet szó: Jób az elkövetett bűnei miatt szenvedi el az őt ért sorcsapásokat. Ettől Jóbnak persze egy centivel sem javult nyomorúságos helyzete, de kit érdekel, amikor ilyen elmés megállapításokat lehet tenni. Korunk persze sutba vágta a kissé naftalinszagú, molyrágta és ósdi bűnt, és helyettesítette azt a traumával. Ezek szerint Jóbnak az őt ért traumák miatt kell elszenvednie a sorscsapásokat. Jóbnak persze ettől sem lenne könnyebb az élete.
Vajon mi történne, ha Goethe beküldené Az ifjú Werther szenvedései címmel kéziratát egy mai kiadónak? Vajon megjelentetnék-e? Vélhetőleg csak akkor, ha egy ügyes alcímmel tudnák árnyalni a cím sugallta lúzerséget. Mert miért is szenvedne valaki, és főleg akkor, ha ifjú? Ez önmagában paradoxon. Főleg ebben a korban, amely nem szeret szenvedni, de annál inkább szeretne örökifjúként koktélokat szürcsölni egzotikus szigeteken.
A jóképű alcím valami ilyesmi lehetne, avagy félresikerült nászút Bali-szigetén. Bali-szigetének emlegetése egzotikus luxusutazás részleteivel kecsegtet, a nászút pedig ígéretes erotikus regény benyomását kelti. Így már jobban el lehetne adni a kétbalkezes, teszetosza Werther téblábolásait.
Tehát ahogy lassan elsétál tőlem a testem, nekem viszonylag sok időm marad gondolkodni. Legfőképpen azon, hogy mégis mit lehet test nélkül csinálni. Kirándulás, síelés, sportolás, utazás Balira kizárt. Mások jótanácsainak meghallgatása garantált. Mert mindenki tudja, hogy miről van itt szó kérem, és ahhoz hogyan kellene nekem viszonyulnom. Én meg viszonyulok – minden erőmmel.
Folytatjuk…
