For me, the value of a climbing is the sum of three inseparable elements, all equally important: aesthetics, history, and ethics. Together they form the whole basis of my concept of alpinism.”
Walter Bonatti – The mountains of my life
Karlo később csatlakozott csicsergő csapatunkhoz. Most lehetett, nyitottak voltunk. De ha az ember konkrétabb, határozott tervvel jön, talán más a helyzet. Mindenesetre próbálunk nyitottak maradni. Szombat reggel keltünk. Nem hajnalban. Napunk kb 4.35kor kelt, csapatunk kb 6.30kor. Persze előtte már forgolódás volt. Hajnali halovány gondolat foszlány: ha első óracsörgés előtt ébredünk, miért nem kelünk fel? Hiszen egy alvós ciklusnak vége.
Keltünk, pakoltunk, készülődtünk, ettünk ittunk és véééégre kinn. Szabadon, falhoz közelítve. Vissza a Természetbe. A helyre, melyre epedezve merengek, tele fenyvesekkel, felfele menetelve, egyre lelkesebben, szememet legeltetve s elmélyedve egyre beljebb és lejjebb.
Szeretem e helyet.
Elindul kiCSapatunk, közben mások is “indulj el egy úton…”. Végre meglátjuk azt, amit éjszaka feljövet nem láttunk: a Hegyek hatalmasságát, a fenyvesek földjét, a csurgó csobogását.
Bámulatba ejtenek a harangrojtok fürtjei, mint lányok lenge szoknyái, lengedeznek. Mellettük áfonya bokor terebélyesedik. Körülöttünk egy-két fenyőszajkót is hallok. Valahol a háttérben és mellettem is beszélgetnek. Talán velem is.
Feléledt a táj téli itt tartózkodásom óta. Nem lépek kétszer ugyanabba az erdőbe. Jött a fenyő illatozása, amivel már biztosan tudom: itt és most vagyok.
Haza jöttem.
Bárhol lehetek.
– De legjobb a Tátra ;).
Szóval most is gyalogolok felfelé, de másképp. Izgatottan várom a jobb kanyart a kis piros tetős kereszteződésnél, amilyen csak itt a Tátrában látok. Onnan már látszik az Ökörhát teteje. (teteeje, teteje) és a Simon-torony is.
Kezd kinyílni a Békás tavak völgye. Ismét a nagyságba törpülök bele. Jönnek a meglepetések sorba. Az még okés, hogy havas a táj, de ennyire nem szokott az lenni. Azonkívül minden le van fagyva. A hó inkább firnes mint léphető. Nem számoltunk ennyivel. Tanakodás. A többiek balra az Ökörháthoz, mi egyenesen a Simon-torony felé…
Elindulunk, sétálunk-sétálunk,
egy kis dombra lecsücsülünk.
Csüccs.
A terv egyrészt, hogy egy kicsit hüllőzzünk (felmelegedjünk), másrészt, hogy a hó kicsit felmelegedjen, hogy járhatóbb legyen. Míg vártunk, előkerült a fotógép, kihasználtuk a fényeket. Jó volt fotózni és szemmel (és objektívvel) láthatóan a lányok is élvezték. Lassan elmúlt a hegyi fegyelem, figyelem. Kissé zavart, de csak később szólók a többieknek – amikor kellett. Elmúlt egy óra, mire tovább indultunk, a beszállás felé. A napsütés átváltoztatta a firnt hóvá. Már tudunk rajta közlekedni (a nyár elején nem vittünk hágóvasat).
Egyre közelebb és alább szálltunk a kiszemelt szikla-toronynak. Egyre nagyobb lesz. A távoli eltörpülésből közeli óriás lett.
A ‘csakból’ csúcs lesz.
Az út egyre meredekebb lett. A ‘D’-s keménységű bakancsosok meneteltek elől, váltották egymást. A többiek a nyomot hátul szélesítik. Folyamatosan néztük a topot és az adott helyet, merre hova menjünk, melyik sziklás felszökésen másszunk fel. Majd eljött a pillanat.
Odaértünk. A sziklás rész vizes UIAA II-es nehézségű volt. Tesó kezdte én zártam a sort. Egyfajta ráhangolódás a következő szakaszra. Aztán a nagy párkányos rész abba maradt és az utolsó havas jött.
Pár korty, falat
azt havat
rugdosunk.
Nem sokat, tízen-húszon métert.
Majd jött a szikla, ami már a topo is jelölt. Végre. Élve égre nézek. – Élménykedem.
A hó még erősen nyaldosta a szikla szélét nehezen lehetett kilépni a sziklára. Előkerült a kötél vége és testről felbiztosítottam, akit kellett. Elhangzik egy rövid ismétlés a félkötél használatról, aztán, mint akinek rakéta talpa van, lőttem felfele, magam mögött hagyva sok sziklamétert, párkányt, standot, mászótársaimat. Egy helyen balra kell fordulni, pedig nagyon adja magát a szép pikkelyes repedés. Túltoltam kb. 8 méterrel. Lemásztam. így a “standot” is megtaláltam. Yeeah. Tesó jött utánam, a plusz kört így már nem kellett, hogy beletegye. Aztán szép sorjában megjelent mind a három hátul mászó.
Leszerelkeztünk a kötélről, mert egy gyalogösvény vitt innen tovább, persze nem volt kitaposva, de észre lehetett venni egyfajta járatot. Egy nagy jobbost tettünk és a sziklatömb mögött folytatódott az út. Ekkor vettük csak észre a mászó utunkat. De ekkor nagyon. Egy álomszép éles gerinc került elénk, tornyosult, az égbe, felfele, minden szempár odaszegezte tekintetét és csodálkozásának adott teret. Micsodagerinc!
Lassan észrevettük a körülötte elterülő világot is, a háttérben a Halas-tavat, a lengyel Tátrát és ott jobbra messze hátul elterülő Bélai Tátrát. Az ember nem mindennap lát ilyen éles, kitett gerincet. Az egyik legimpozánsabb sziklás tátrai mászásaim során. A gerincnek egy nagyon határozott, északi éles letörése van, délről pedig egy rejbung pálya, amely majd csak később törik le. Az egész vonulat 30-40 méter után egy határozott lendülettel felfelé tornyosul, mintha a végtelembe és tovább ágaskodna az ég felé. Ezért a látványért érdemes volt idejönni. Évek óta járok erre, az Ökörháton is másztam, a Tengerszemen is jártam, de ezt a gerincet, ami e kettő csúcs között húzódik, még nem láttam ilyen szép perspektívából. Szívesen fogok még ide visszajönni.
Innen ereszkedni kellett, aminek pontja ott virított a lapos gránit kövön. Beszerelkeztünk lefele, majd egy kis idő után mind az öten az éles nyergen találtuk magunkat.
Lányok ügyesen meghurkoltak egy-egy kőtömböt, hogy biztosítsák magukat, majd elindultam az autósztrádás rejbung résznek. Elkezdtem élvezetemnek utat adni. Boldogságom határtalan, e határban, de sok pacsirta mászóka van. Meglepetésemre találkoztam egy-két szöggel, fenntartással, de megakasztottam őket. Akár kapaszkodhattam is volna az éles gerincen, de nem kellett, a cipőm jól tartott a rejbungon, élveztem. [Huu, de jól vagyok.] Élveztem minden lépést. Átzúztam az autópálya végére, egészen addig, ameddig a felszökés el nem kezdődött. Megcsináltam a standot, aztán vártam a csajokat. Amikor pont mindkettő másodmászó közteshez ért, mondtam, hogy:
“Fotózás jön!” Mosolyogtam, a reakcióikon. Aztán lassan ideért mindenki. Nekem „kellett” újból előre mászni, pedig szerettem volna, ha más megy előre. Az út nem volt nehéz, csak kitett és trad. A pszichés edzettség most jól tesztelhető.
Elindultam felfele, a gerincet néha balról, néha jobbról kerültem, a kunsztnál láttam, hogy fotóznak, úgyhogy pózoltam is. Akasztottam ide-oda, hogy a kötélvezetés is jó legyen. De a jobb oldali kötél lengyel oldalon valamennyire belógott. Egészen addig másztam, míg kiderült, 1,5 méter kötél maradt. Standdal babráltam egy ideig, aztán friend-szög párosításban maradtam.
– Stand, kivehetsz!
Innen is lettek jó képek. Aztán végre beláttam a Tengerszem-csúcs északi részére. Rövid, de legalább jó meredek. Ott a távolban valaki kicsúszhatott, felettünk a helikopter körözgetett. A többiek látták is, ahogy valaki a segédjelet adta le a mentősöknek.
Most se másztak előre a csajok. Pedig próbáltam egy kicsit a szépség oltárán prédikálni, majd legközelebb, nyomjátOK?! így maradt az utolsó hossz is nekem. A vége is egy szép fellépés, ahol tipikus szuper fotókat lehet csinálni. Háttérben hatalmasságok, még látszik a leszakadás, de már egy platón vagyunk. Simán elfértünk volna tizenöten is. Mi csak öten voltunk. Megettük a csúcs-csokit, elkészítettük a csúcs-fotókat, aztán újból csúcs-csokit nyomtunk.
Örömködés, de azért az út fele még vissza van.
Shiny happy people.
Elkezdődhet az ereszkedés: először egy hevederekből álló kötegből tízen métert ereszkedtünk, ahol egy ereszkedő stand volt. Átszerelkeztünk itt. Öten voltunk kitéve egy karikában. Yee-yee. Rekettye.
Innen egy hatalmasat ereszkedtünk. Imádom, amikor ki lehet használni a 60 méteres ereszkedést. Kb. 1 méter maradt. (2 db 10 emeletes egymáson magasságot ereszkedtünk.) Egy párkányra értünk. Miközben jöttek a többiek, körülnéztem, hogy merre kéne továbbmenni, de a topon jelzett helyet nem találtam meg a megmaradt sok hó miatt.
Tesó ereszkedett utoljára, a párkánytól néhány méterrel feljebb átszerelt egy újabb ereszkedő helyen. Lejött mellénk, majd ereszkedtem tovább. Nálam volt pár szög, ék, és ha nagyon beszívtuk volna, pruszikoló cuccok (, amivel vissza tudok mászni, ha kell). Szerencsére ok volt: 58 métert lehetett ereszkedni.
Valamikor itt is ereszkedhettek, mert egy szög és 3-4 heveder szintén be volt fűzve. Átszerelkeztünk, közben a nap már lemenőben volt. Nem csoda, később tudtunk csak beszállni és öten voltunk. Lejött mindenki majd egy ékkel kiegészítve a szöget, leereszkedtünk két pontból.
Úgy nézett ki, hogy több ereszkedésre nem lesz szükség. A köteleket eltéve, mentünk tovább. Volt pár vizes rész, de ezt sikeresen abszolválta mindenki. Majd elkezdődött a havas móka. A tanult módon lejöttünk a meredek hófalon. Aztán volt, aki inkább a seggen csúszást választotta. (…nem tudott volna sziklának ütközni). Persze utána spurizott a házhoz, hogy a vizes cipő, nadrág minél előbb megszáradjon a meleg házikóban. Sz. Gábor felhívott minket mielőtt bezárt volna konyha, megkérdezte, hogy milyen meleg kaját rendeljen nekünk. „Szerencse”, hogy volt térerő, de főleg, hogy ilyen kedves emberek vesznek minket körül.
Beszélgetve lefele, lassan a házhoz értünk. Vissza-visszatekintve a teljes napunkra, hogy benne foglaltatott m i n d e n. Ezt megkoronázva, este körbeülte az Excelsiros Csapat egymást, megosztottuk magunkat és a napi eseményeket; egy kis (hegyi)beszéd is elhangozott és folytatódhatott egy közösségi (trad) hegymászás felélesztése…
A történet szempontjából a harmadik nap adta meg a kerekséget, amikor Wachtel Jenő emléktáblájához mentünk a szimbolikus temetőbe. Ott másztak, ahol mi (Simon-torony), és valószínűleg hasonló szépséget éltek át, hiszen Wachtel Jenőnek fennmaradt írása egy művészi szépségű Tátrát fest le. Sajnálatos módon azonban a csúcsról való ereszkedés közben elszakadt a kötélzet, amiből ereszkedtek. Az utolsó róla készült fénykép épp a csúcson volt.
„Wachter Jenő fiatal (húszéves) kora ellenére, korának egyik legígéretesebb hegymászó egyéniségeként tartották számon. Több elsőrangú csúcsmászása volt ismert az Alpokban, a Hochwechselen, a Raxon és a Schneebergen… a Tátrában találjuk …A nagyon nehéz Häberlein topo úton másznak …A csúcsot háromnegyed 12-kor érik el… leereszkedjenek róla a 15 méterrel lejjebb lévő sziklapadra… egy másikkal biztosították a leereszkedő társat. Elsőnek Konarski és Firganek ereszkedett le, akiket Horn és Serényi követett… amikor Wachter fogott hozzá a leereszkedéshez, de kívánságára biztosítás nélkül. Már majdnem leért, amikor kissé oldalt lendült, és Krol beszámolója szerint az addig megfelelő kötélgyűrű mindkét alsó szára hirtelen elszakadt.” – Neidenbach Ákos – Hegymászó balesetek” című könyvből
Emléktábláját Jankovics Marcell írta:
WACHTER JENŐ
bölcsészettanhallgató
+ Simontorony 1907. aug. 8.
EMLÉKÉNEK
bajtársi kegyelettel
a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület
Láttunk az ihlet, a lelkesedés pillanatában
Az örömök tiszta forrásánál …
Szilaj voltál, mint bérci zerge …
Elszakadtál tőlünk …
Könnyeink kísérnek …
„Eztán a BETE és a szepesi hegymászók körében hagyománnyá vált, hogy minden évben az évforduló napján felkeresték és megkoszorúzzák az ettől fogva mind a mai napig „Wachter-kőnek” (szlovák térképeken is „Wachterka”) nevezett sziklán az emléktáblát. Tehették ezt mindaddig, míg a tábla az eredeti helyén volt, az utolsó ismert koszorúzás 1932-ben volt. A harmincas évek közepén a Magas-Tátrában itt-ott elhelyezett emléktáblákat összeszedték, és egy helyre gyűjtötték. Ebben nagy szerepet játszott, Otakar Štafl, aki a 20-as évek második felétől sok éven át a Poprádi-tónál lévő menedékház gondnoka volt feleségével, a hegymászó Vlasta Štaflovával együtt, és pontosan ez a magyar nyelvű emléktábla volt egyike azoknak, melyek „inspirálták” őt egy „szimbolikus temető” létrehozására. Az „ötletet” Alojz Lutonský tervei szerint megvalósították, és 1940. augusztus 11-én megnyitott Szimbolikus temetőben helyezték el a Tátrában legrégebben állítottat, Wachter Jenő emléktábláját is.”
