Az utóbbi időben kerülöm a magyar internetes és nyomtatott sajtó javát, aminek nagyon sok és csak részben különböző okai vannak. Az egyik és elsődleges ok az az, hogy az igazán lényeges dolgokról csak kevesen számolnak be, ha igen, az meg úgyis megtalál. A nyomtatott sajtó évekkel, lehet évtizedekkel ezelőtt felszámolta magát. Ez hosszú történet, de amikor lettek bal-, és jobboldali lapok (tévék és rádiók), s ezek között az értelmes párbeszéd egyre lehetetlenebb lett, talán akkor kezdődött. Az interneten a kattintásvadász címek csak tünetei annak, ami a „netes” újságírás lejtmeneteként értelmezhetünk. A rosszul fordított, hibásan átvett cikkek, az igen felületes vélemények, a folyamatos sárral dobálózás az, amitől szabályosan undorom lett.
A járvány, mint krízis és mint a világválság jellegzetes tünete, igen jól megmutatta, hogy nem csak a politika szerepelt le, hanem a sajtó is.
A folyamatos félelemkeltés, a tényleges tájékoztatás hiánya, az értelmes kritikai vélemények kizárása vagy marginalizálása, helyette félbolond csalók mutogatása pro és kontra, március óta egészen elképesztő méreteket ölt a világhálón és a sajtóban. Nem csodálom, hogy sokan mindenféle összeesküvés-elméletek felé fordulnak, mert a sajtóban nem – vagy talán pontosabb az, hogy csak elvétve – kapnak értelmes magyarázatokat a történésekre. A félelem pedig nagy úr.
A közösségi média az egyébként is véleménybuborékokba zárt embereket csak még jobban eltávolítja egymástól, a mástól, és a valóságtól.
A bármilyen másság megbélyegzése, amúgy is régóta folyik itt. A kritikus gondolkozás, az értelmes, emberi hangon való beszéd egyre ritkább. A hőbörgés, a gyűlölet és a zsigeri utálat alacsony belépési küszöbön vannak, amelyekhez könnyen lehet kapcsolódni, különösebb értelem nélkül is – ezt használják fel a gyűlöletbeszédükben egyes politikusok és tollnokaik -, míg a tudományos gondolkozást és műveltséget igénylő kritikai magatartást egyáltalán nem olyan egyszerű, könnyű elsajátítani, sőt mára megbélyegzett és kerülendő lett. Könnyebb valakinek az anyját szidni, mint megnézni szempontjait, utánaolvasni, elgondolkodni rajta, vagy egyszerűen csak annyit mondani, hogy most ezt még én nem tudom, majd megnézem. A folyamatos instant ratifikáció – azonnali visszajelzés világában mindig jelen akarunk lenni és mindenről mindent tudni akarunk – pontosabban tudni vélünk, így lett a tízmillió fociszakértő országából egy nap alatt tízmillió virológus. Jó, most sarkítottam, elnézést.
A legijesztőbb trend azonban a dehumanizálódás. Az embertelenség.
Szerkesztőségi közlemény
(Az itt közölt írás nem tükrözi a DRÓT szerkesztőségének egybehangzó véleményét, ugyanakkor teret kívánunk adni többféle véleménynek, szempontnak, gondolatnak és az érdemi vitának, ezért is közöltük.)
(Amennyiben hozzá kívánsz szólni, egyetértesz vagy más véleményed van: akkor kérjük, hogy írásodat a [email protected] címre küld nekünk el.)
Amikor a hírekben nap, mint nap olvashatjuk, hallhatjuk, láthatjuk, hogy hányan haltak meg, betegedtek meg hazánkban a járványban, azzal együtt, hogy ezek az adatok erősen kérdésesek, mégis hosszútávon azt érik el, hogy érzéketlenek lesznek az emberek a betegek és halottak iránt. A halottak és a betegek számának monoton ismétlése az amúgy értelmetlen vízállásjelentésre hasonlít. Érzéktelenít. Eltávolít. Sőt, taszít és félelmet kelt. Éppen ezt érheti el, ha csak (!) grafikonon értelmezzük a felfutást és az újabb járvány hullámokat. Nem tudják, mert elfelejtik, hogy a számok mögött áldozatok vannak, s az áldozatok között papák és mamák vannak. 2020 karácsonyán például a mi papánk (és közvetetten) mamánk is. Igaz, rájuk mondják, hogy öregek voltak és betegek, de azt nem mondják, hogy nem látogathattuk őket az idősek otthonában (a covid-19 igen), és nem tudtuk őket elérni a kórházban telefonon, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Legalább az egyikünk a családból. Ezek igazi tragédiák a járvány mentén, amelyek
a gyászt, a halál méltóságát, a tisztességes és méltó kilépést az életből teszik egyre inkább elérhetetlenné az egyén számára.
Nem beszélve a betegek és öregek kiszolgáltatottságáról, és persze nem csak öregek betegszenek és halnak meg.
Fel kell tennünk a kellemetlen kérdéseket, hogy vajon ezekkel a lezárásokkal, látogatási tilalmakkal, rendeleti kormányzással, ingyenes parkolással, nyolcórai takarodóval, az egész hozzáállásunkkal: elértük-e azt, amit szerettünk volna?
Tényleg kevésbé terjedt a járvány? Megvédtük-e vajon az időseket? Mit nyertünk és mit vesztettünk? Jól reagáltunk-e?
Nem tudom és nem is akarom ezt egyedül eldönteni, de ami biztos, szeretném, ha a sajtóban nyoma maradna annak, hogy a számok mögött mindig egyes emberek, sorsok, életek és halálok vannak. Hogy nem lehet ezt a dolgot csak úgy beárazni, hogy a végéig majd legfeljebb meghal úgy 25-30000 magyar, egy szentendrényi ember, zömében öregek és betegek, de Magyarország nem állt le! Egyrészt dehogynem. Magyarország leállt.
Már most látni a károkat a vendéglátásban, turizmusban, gazdaságban és különösen a kulturális szférában.
Vajon jól állítottuk-e le a dolgokat? Érdemes volt-e ezt így csinálni? Vagy csak részmegoldásokat alkalmaztunk? Lehet jobb lett volna máshogyan hozzáállni? De a kérdéseim nem csak hazánkra vonatkoznak. Biztos, hogy egy kommunista diktatúra hozzáállását kellett átvenni világszerte? Eredményes volt-e ez a hozzáállás? Ahogy erre Giorgio Agamben római filozófus is próbálja a DRÓTon megjelent esszéjében felhívni a figyelmet, amikor azt írja, hogy:
lehetséges, hogy a járvány, melyet megélünk, a globális polgárháború megvalósulása lesz, mely a legfigyelmesebb politikatudósok szerint a hagyományos világháborúk helyét veszi át. Most minden nemzetnek és minden népnek egy önmagával vívott háborún kell keresztülmennie, mert a láthatatlan és megfoghatatlan ellenség, mellyel harcolnak, bennünk van.”
Giorgio Agamben: Az orvostudomány mint vallás
„Hogy a tudomány lett korunk vallása, az, amiről az emberek úgy hiszik, hogy hisznek benne, már jó ideje nyilvánvaló.”
(Básthy Ágnes és Tillmann Ármin fordítása)
Nem tudom mik a jó válaszok ezekre a kérdésekre, de örülnék, ha megtalálnánk. A krízisre jó válasz lehet a tudomány, a világválságra a műveltség. A járványra jó válasz lehetne az oltás, ha a fentebb említett sajtó nem játszotta volna már el ezerszer a hitelességét, s a hisztéria helyett megpróbálna higgadt maradni, az embereket tájékoztatni, a kormány pedig arra törekedne, ami a dolga: mihamarabb véget vetni a válságnak. Igaz a sajtó akkor olvasókat veszítene, a politika szavazókat és nem lehetne különböző politikai megrendelők igényeit kielégíteni hamis világmagyarázatokkal.
( A járvány csak egy krízis a sok közül, melyek együtt a világválság.
Addig, amíg újra nem gondoljuk életünk, társadalmunkat, politikánkat, szokásainkat csak újabb és újabb krízisekkel fogunk szembesülni a XXI. században, addig nem lesz vége. Miközben a sajtó felelőssége óriási lenne, hogy ne embertelenedjen el teljesen világunk. Hogy megértsék végre a tömegek is, hogy a számok mögött papák és mamák vannak. Hogy a számok mögött mi magunk vagyunk, hús és vér valónkkal, emberi mivoltunkkal.
