Oly korban éltem én e földön,/
mikor az ember úgy elaljasult,/
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Radnóti Miklós
Fekete négyzetek árasztják el közösségi oldalakat. Amerikában történt egy tragédia. Hogy ez miért ekkora dolog, az talán nem is annyira azon múlik, hogy mi történt és kivel, hanem hogy miért vált szimbólummá. Valamit nagyon megrendített az emberekben: a látszólagos rendet. Azt, hogy egy civilizált, korrekt, szép és jó világban élünk, ahol jó nekünk. Mert ahol bármiféle erőszak van, ott valakinek nem jó. És az a valaki én is lehetek. Ha pedig nem én vagyok, akkor hallatnom kell a hangomat. Mert ha nem vállalunk szolidaritást azokkal, akik szenvednek, és akikkel igazságtalanság történt, akkor az emberségünknek egy nagyon nagy részét veszítjük el.
Változóban a világ. Tudunk-e változni vele?
Mert most olyan világban élünk, ahol annak van igaza, aki erősebb.
Olyan világban élünk, ahol annak a jogai adatnak meg, akinek több pénze van. Vagy jobb beszélőkéje. Ahol annak jár pénz, akinek van. Ahol annak van igaza, aki hangosabb. Aki gazdagabb. Aki tapos. Aki férfi. Aki fehér. Aki úgy gondolja, hogy neki több törvény adta joga és hatalma van.
Én pedig nem érzem magam biztonságban. Pedig fehér vagyok, középosztálybeli, európai, diplomás, heteroszexuális, na igen, és nő.
De egyáltalán nem érzem magam biztonságban egy olyan világban, ahol mások nincsenek biztonságban. És nem akarom, hogy a fiam olyan világban éljen, ahol pusztán azért bántja az egyik ember a másikat, mert megteheti. De ha nem lenne, akkor sem. Nem is vagyok biztonságban, mert élek, s mert a földön mindig is vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy nekik csak akkor jó, ők akkor erősek, jók, szerethetők, ha annak a másiknak rosszabb.
Minden mindennel összefügg.
Ha egy fehér rendőr megöl egy fekete férfit Amerikában, az valójában engem is elpusztít. Ha egy magyar nőt akár a férje, akár a törvény, akár szóval, akár tettel, akár joggal bánt, akkor engem bántalmaznak. Ha egy menekültet, aki a háború és a halál elől menekíti a családját, gyaláznak, bezárnak, vernek, engem bántanak. Ha egy teknős nejlonzacskóba gabalyodik és megfullad, én halok bele. Ha a gyerekemet arra nem éretten belekényszerítik egy életidegen oktatási rendszerbe, akkor engem kényszerítenek. Ha egy cigány kisgyerek éhezik, és nem tud tanulni, és nem tanul mást otthon, csak etikátlanságot, velem történik mindez.
Ha valakit a bőrszíne, a származása, a vallása, az identitása, a nemi identitása, a gondolkodása, a hite, a neme, a családja, a kora, a múltja miatt bármilyen szinten inzultálnak, engem bántanak.
És téged is, kedves olvasó. Bármelyikünk lehetett volna áldozat. Bármelyikünk lehetett volna elkövető.
A puszta lét is elég kellene legyen az emberi méltósághoz.
Azt hiszed, kedves olvasóm, hogy a koronavírus a legnagyobb veszély?
Azt hiszed, hogy a globális felmelegedés a legnagyobb probléma most a világban?
Azt hiszed, tanultunk az elmúlt évszázad hibáiból, és tulajdonképpen szép új világban élünk?
Hát nem. Sokkal, de sokkal nagyobb baj az a fajta gondolkodás, amely azt mondatja hatalmon lévő emberekkel, hogy nekem jogom van erre, és pont. Mert fehér vagyok. Mert férfi vagyok. Én csak jót akarok. Én csak megmentem a világot, akkor is, ha a világ nem akarja. Mert csak.
Addig, amíg mindaz, aki döntéshozói hatalommal bír és közvetlen hatása van a világ gazdasági és politikai eseményeire, olyan, mint egy sértődött óvodás, s nem ura az indulatainak; amíg olyan emberek irányítják a világot és vesznek fegyvert a kezükbe, akiket egy szörnyeteggé változott trauma irányít, addig nem vagyunk biztonságban. Sem én, sem te.
Azt gondolod, nyájas olvasó, hogy mindez rád nem vonatkozik?
Tévedsz. Minden összefügg mindennel. A benzinfogyasztás a légkörrel, a fehér felsőbbrendűség-tudat a háborúkkal és globális válságokkal, a vírus a kultúrával. Hanyatló civilizációban élünk. Igen, irgalmatlan nehéz belátni, hogy vészhelyzet van, utolsó utáni óra, és nem elsősorban vászonzacskókkal fogjuk megváltani a világot. Bár persze az is számít. De leginkább a gondolkodásunk megváltoztatása: hogy nem gondolom, hogy én bármilyen szinten felsőbbrendű lennék nálad. És ez rendkívül fájdalmas. De meghalni még rosszabb. Sőt.
A halálnál vannak rosszabb dolgok is.
Most pedig, akár tetszik, akár nem, pont benne vagyunk ebben a rosszabban: benne vagyunk valamennyien, benne vagyunk nyakig.
Adja Isten, hogy túléljük – nem a háborút, amely az emberiséget és a kultúránkat pusztítja szisztematikusan, hanem a saját embertelenségünket.
Sokat gondolkodom, mit tudok tenni most. Ha mást nem, kilépek a komfortzónámból, és erről írok. Most van itt az idő számodra is, nyájas olvasó: emeld fel a hangodat, hogy akinek van füle, ahhoz eljusson, és hallja meg. Akkor is, ha esetleg nincsen internete.
