Bobory Dóra velem közel egyidős és hozzám hasonlóan ún. posztdoktor kutató, a kutatási témánk is hasonló, pontosabban, korban átfedi egymást. Ő a doktoriját azonban nem az SZTE-n vagy az ELTE-n, hanem a CEU-n védte meg még 2007-ben angolul, s az annak rendje és módja szerint meg is jelent a Cambridge Scholars kiadónál.
A könyvgyűjtő, alkímiát és természettudományokat kedvelő, nyugat-magyarországi mágnásról, Batthyány Boldizsárról (1542-1590) szóló munka magyarul is megjelent a minap, de Dóra a kettő között is számos tudományos cikket és tanulmányt publikált, többnyire idegen nyelveken.
Bátran lehet állítani, hogy a szakterületén belül fiatal kora ellenére, nemzetközi szinten is elismert kutatónak számít.
Poliglott, három idegen nyelven beszél, négy továbbin olvas.
Egy szakmai ügyben kerestem meg, a saját témámhoz kértem tőle segítséget, amire azonnal és pontosan válaszolt. A levélváltás közben aztán meglepetéssel értesültem róla, hogy ő most igazából ún. független kutató, vagyis virágnyelvről lefordítva állástalan, és hogy kétgyermekes anyukaként jelenleg Új-Zélandon él.
Ezek után szinte természetes volt, hogy rákérdezzek nála, nincs-e kedve egy interjút adni, akár a jelenlegi MTA körüli helyzet, akár a saját, gyorsan felívelő, de jelenleg megfenekleni látszó tudományos karrierje kapcsán. Hogyan lehetséges, hogy a kora újkori magyar művelődéstörténet egyik fontos és feltáratlan területéről nemzetközi szinten is publikálni képes kutatóként nincs legalább egy félállása valamelyik hazai tudományos kutatóhelyen, milyen frusztrációk érték (ha érték) a karrierje során, hogyan látja általában a bölcsészettudományok jelenlegi helyzetét és feladatát Magyarországon és Európában, ill. ő maga milyen feltételekkel jönne haza kutatni.
Ezekről a kérdésekről beszélgettünk vele.
Máshol megbecsülnék, itthon nem kellett avagy hová lesz az a sok tehetséges, jó tanuló lány, akikkel tele vannak az egyetemek?
Kezdjük a végéről: hogyan kerültél Új-Zélandra, mióta vagytok kint és mit csinálsz ott?
Először hat éve jöttünk Wellingtonba, azóta vissza-visszajárunk, a férjem VFX (visual effects) szakember, egy filmes cégnél dolgozik.
Háztartásbeli történésznek definiálnám magam.
Itt mostanában a homemaker kifejezés a divatos, de a lényeg ugyanaz, ellátom a háztartást, a családot, de amíg a gyerekek óvodában és iskolában vannak, régi szenvedélyemnek, a kutatásnak hódolok.
Homemaker, ez nem rossz. Vissza-visszajártok? Szünidőre hazajöttök, vagy hogyan?
Első körben egy évig maradtunk. Addig bírtam. Egy rosszalvó kétéves és egy napi tíz-tizenkét órát a munkában töltő férj mellett nagyon bezárult a világ. Egy festői öbölben laktunk, a napi négy kompon és pár bájos, kiránduló nyugdíjascsoporton kívül mást nem láttam álló nap. Akkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a város, a nyüzsgés, a család, a barátok. Pár évvel később újra nekifutottunk, akkor már két gyerekkel és a korábbi tapasztalatokkal felvértezve kicsit sűrűbben lakott környékre költöztünk. Mivel a harminc órás repülőút rendkívül megterhelő anyagilag és fizikailag is, most már csak évente egyszer megyünk haza.
Új-Zéland mostanság a hathetes szülési szabadsága után hivatalába visszatérő, ráadásul igen fiatal miniszterelnökasszonya révén került be a magyar hírekbe. Egy ilyen helyzet nemhogy nálunk, de szinte Európában is elképzelhetetlennek látszik. Ott ez tényleg ennyire természetes és elfogadott?
Jacinda Ardern itt is csodaszámba megy, bár Új-Zélandnak volt már női miniszterelnöke, éppen az ő mentora, Helen Clark. A megfáradt, ugyanazokat a frázisokat ismételgető férfiak helyett választották meg. A politikában szerintem nagy szükség van női hangokra is.
A magyar helyzet remekül mutatja, hová vezet, ha semmi sem ellensúlyozza a vadászpuskát lengető, pókhasú macsóizmust, ha a kormány csak cheerleadereket enged a politika közelébe, akik nemhogy nem kérdőjelezik meg a férfiak által hozott rossz döntéseket, hanem még lelkesen asszisztálnak is hozzájuk.
Ardern empátiával, határozottan, de puhán nyúl problémás kérdésekhez, és máris komoly eredményeket ért el. Régóta ő az első miniszterelnök, akit beengedtek a maorik és Brit Korona között kötött Waitangi szerződés évfordulóján rendezett maori ünnepségre. Újszülött kislányának is a maori Te Aroha vagyis szeretet lett a középső neve. Ezek gesztusok, de fontosak. Remélem, hogy kitart a lendülete és sikerül pozitív változásokat elérnie.
Szegeden végeztél olasz-ógörög szakon, ezt követte a CEU-n egy egyéves MA képzés, majd a PhD. Közben voltál ösztöndíjjal Bielefeldben, Bécsben, Firenzében a híres Villa i Tattiban és Philadelphiában is, a teljesség igénye nélkül. Azt lehet mondani, hogy a szakma tulajdonképpen kezdetektől a tenyerén hordott, ami az érezhető lendülettel, monografikus formában megírt PhD értekezéseden is jól kitapintható. Milyen szakmai segítséget kaptál, kik egyengették az utadat? Milyen fogadtatása volt a könyvednek? Itthon és külföldön?
Annyit helyesbítenék, hogy ógörög szakon nem szereztem diplomát Szegeden, mert az olasz szak elvégzése után rögtön felvettek a CEU-ra, és a kettőt nem tudtam volna együtt végezni. A félbehagyott tanulmányokért sokszorosan kárpótoltak a CEU-n szerzett tapasztalatok. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy kurzus erejéig volt alkalmam Karsai Györggyel Aiszkhüloszt, Perczel Istvánnal pedig bizánci görögöt olvasni.
A mai napig érzem annak az inspiráló szakmai közegnek a hatását, aminek a CEU-n öt éven keresztül boldog tagja lehettem, és a köldökzsinórt még most sem vágtuk el.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy – szakmai értelemben legalábbis – ott nőttem föl, és a kutatáshoz elengedhetetlen módszertani fogásokat mind ott tanultam. Hálás vagyok, hogy a középkortudományi tanszéken láttak bennem fantáziát, amikor a lelkesedésemen, a szorgalmamon és egy OTDK-helyezésen kívül nem sok mindent mutathattam föl, de ott egy olyan hihetetlenül színes, széles látókörű közösségbe kerültem, amitől szárnyakat kaptam. Egykori témavezetőmmel, Szende Katalinnal – ő egyben példaképem is, hiszen öt gyermek édesanyjaként sikeres kutató – és több más tanárommal és diáktársammal azóta is tartom a kapcsolatot. Más dolgom nem volt, csak tanulni, és élni a lehetőségekkel.
A könyvet külföldön jól fogadták, sokan megkeresnek azóta is, akik olvasták. Eljutott például a Batthyány család magyarul nem beszélő tagjaihoz is. Az eladási adatok szerint kb. 200 példány kelt el, ami elég sovány, ha nem is szokatlanul alacsony ebben a műfajban, de az academia.edu oldalamról elérhető pdf-et már közel 1300-an nézték meg vagy töltötték le. Ez is megerősíti azt az egyre markánsabb és mind szélesebb körben osztott véleményt, hogy a mindenki számára ingyenesen hozzáférhető (open access) tudományos publikációké a jövő.
Mi történt a könyv megjelenése után? Ha jól tudom, óraadó voltál az ELTE-n is. Ez miért szűnt meg?
Az ELTE-n úgy voltam óraadó, ahogy sokan mások is, nem fizetésért, hanem részben gyakorlatszerzés végett, részben annak reményében, hogy egy esetleg felszabaduló álláshelyre sikerrel pályázhatok majd. Hamar beláttam, hogy erre szinte semmi esély. Új pozíciók szinte sosem nyílnak, és ha mégis van üresedés, arra hatalmas a tolongás.
Szomorú belegondolni, hogy egy csomó fiatal, tehetséges ember várja évekig, hogy az áhított állást megszerezze, hogy azután egy arcpirítóan alacsony fizetés mellett felőrlődjön a rengeteg elvárás között: kurzusokat tartson, szakdolgozatokat vezessen, és még arra is találjon időt, hogy a tudása naprakész maradjon, vagyis kutasson, publikáljon, konferenciákra járjon.
Akkor egyszerűen abbahagytad? Lemondtál a kutatásról?
Mire megszereztem a doktori fokozatot és megjelent az angol nyelvű könyvem, a harmincas éveim elején jártam, és már évek óta egyik – többnyire külföldi – ösztöndíjtól a másikig éltem, de fél évnél messzebbre sosem tudtam tervezni. Ebben el lehet fáradni.
Úgy láttam, hogy két út közül választhatok: vagy élek úgy, ahogy addig, egyedül utazgatva a nagyvilágban, s bízva benne, hogy egyszer csak találok egy nekem való állást, vagy megállok egy kis időre, és megvárom, hogy utolérjen az élet. Családra jobban vágytam, mint karrierre. Otthon maradtam, nem pályáztam többet külföldre, és nem bántam meg. De azt kívánom, bárcsak ne kellene választani! Bárcsak több munkalehetőség lenne anyukáknak, akik szeretnének a szakmájukban maradni, ha csak fél lábbal is. Félállások, rugalmasabb munkahelyek kellenének. A fizetés nemcsak anyagi szempontból fontos, hanem hogy az ember úgy érezze, a munkájára szükség van, értékelik, amit csinál, és nem kényszerítik olyan szerepekbe, amikben nem érzi jól magát.
Ha már a nők is járhatnak egyetemre, miért várnák el tőlük, hogy aztán a népesedési problémák megoldására tegyék fel az életüket?
Ezek szerint nem teljesen osztod a hazai kormányzat jelenlegi ún. családpolitikai elképzeléseit. Külföldi egyetemi vagy kutatóintézeti álláshirdetéseket böngészve kihagyhatatlan záróformulaként szerepel szinte már mindenhol a női kutatók előnyben részesítése, pontosabban a nők arányának az adott munkahelyen a természetes arányszámhoz való közelítésének az igénye. Magyarországon a karriert befutott kutatók nagy többsége ezzel szemben – lásd az MTA-t vagy akár az MTA Lendület-program nyertes kutatóinak névsorát – még mindig férfi. Túlságos hagyományelvűség, mindennapi szexizmus, vagy túlságos kompetitivitás – szerinted mi ennek az oka?
Mindenesetre érdekes utánagondolni, hogy hova lesz az a sok tehetséges, jó tanuló lány, akikkel tele vannak az egyetemek. Sok szakon a fiúk abszolút kisebbségben vannak, a pozíciókat, nem csak a tudományban, mégis inkább férfiak töltik be.
Ezek régi beidegződések, és nem segít, ha a nőkre a mindenkori kormány saját maga osztja a szerepeket, jelen esetben a fogyatkozó magyarság problémájának terhét téve rájuk. A nőket azzal lehetne több gyermek vállalására ösztönözni, ha meghagynák nekik a választás lehetőségét, hogy aki szeretne, dolgozhasson is. Saját magam és sok más anyuka példájából azt látom, hogy család mellett napi néhány órában el tudnánk végezni annyit, amennyit azelőtt hat-nyolc órában, és ettől jóval boldogabbak lennénk, és a család sem sínylené meg, sőt.
Az, hogy gyerekeim vannak, a legjobb dolog, ami az életben történt velem, de ezt a boldogságot hatványozottan tudom átélni, ha e mellett dolgozhatom és alkothatok.
Sok kisgyermekes anya éli a mindennapjait a depresszió határmezsgyéjén, mert nem lát ki az etetés, altatás, játszóterezés körforgásából, nincs lehetősége felnőtt problémákkal foglalkozni, felnőttekkel beszélgetni. Nem hiszem, hogy ettől jogos lenne bárkire a karrierista jelzőt akasztani.
A nők tudományos karrierjének előmenetelét is gyakran akasztják meg férfiak, gyakrabban akaratlanul, mint készakarva. Sok férfi kolléga egyenrangú partnerként kezeli a nőket, és egyáltalán nem él vissza esetleges hatalmi helyzetével. Sokak részéről viszont még mindig tapasztalható – legalábbis Magyarországon – egyfajta leereszkedő atyáskodás a nőkkel szemben. Nem ritkák a jópofának vélt szexista beszólogatások, és az idősebb szaktekintély és a fiatal diáklány közötti gyakori, de teljesen felemás liezonok felett is szokás szemet hunyni. Egyes férfikollégák gyakori nyomulásával szemben a nők eléggé tehetetlenek, és ha nem tűrik csendben a sorsukat, az állásuk, előmenetelük kerülhet veszélybe.
Egyszer kaptam egy meghívást egy hétvégére egy elég elismert külföldi szaktekintélytől a Bécs melletti házába. Külön kikötötte, hogy a barátomat ne vigyem magammal, és erre még valami nevetséges érvet is hozott. Természetesen nemet mondtam, és pár hónappal később el is utasították egy amúgy esélyes pályázatomat egy olyan kutatóintézetbe, amelyben kuratóriumi tag volt. Persze lehet véletlen egybeesés.
Más úton, más poszton nem próbáltál meg elhelyezkedni?
Legközelebb Philadelphiában kerültem ahhoz, hogy a szakmában állásom legyen. Lehettem volna a Chemical Heritage Foundation (most már Science History Institute) tudományos igazgatója. Azt hiszem, egyszerűen megijedtem a feladattól, ami inkább egy menedzser-alkatú, nálam magabiztosabb, nagyobb hangú embert kívánt. Aztán Budapesten is volt több majdnem-állás, de mindegyik zsákutcába futott, hol ezért, hol azért.
Ezek kutatói, egyetemi álláslehetőségek voltak? Min futottak zátonyra?
Volt, hogy a leendő munkaadóm minden fent említett negatív sztereotípiát felvonultatott, nehezen tudtam volna olyasvalakivel együtt dolgozni, aki képtelen túllépni azon, hogy én nő vagyok, ő meg férfi. Többször a pénzhiány miatt nem sikerült egyébként szimpatikus tanszékeken elhelyezkednem, hiába lett volna rám szükség és volt meg ehhez a tanszék támogatása is, a keret nem lett meg.
Olyan is volt, hogy előbb megkaptam az elutasító levelet, minthogy a döntőbizottság összeült volna.
Számos konferencián, kutatóúton vettél részt szerte a világban. A fő témád ugyanakkor leginkább magyar művelődéstörténet. Hogyan lehet ezt eladni külföldön, egyáltalán mekkora az érdeklődés mondjuk egy amerikai kutatóban, aki reneszánsz és barokk történettel, irodalomtörténettel, társadalomtörténettel stb. foglalkozik egy olyan figura iránt, mint egy két birodalom peremvidékén egykor élt, könyvgyűjtő és botanikában jártas magyar főúr?
Emlékszem életem első konferenciájára, amit a Leideni Egyetem szervezett, arra az elképesztő figyelemre és érdeklődésre, amivel fogadtak. A többi résztvevő, Oxfordból, Cambridge-ből, Párizsból, Rómából és egyéb kiváló kutatóhelyekről érkező, többnyire már befutott szakemberek, addig nem sok fiatal magyarországi kutatóval találkoztak, aki magabiztosan tudott volna angolul.
A szakma nagyon érdeklődik a régió iránt, de a nyelvi akadályokon csak kevesen tudnak áttörni.
Robert Evans ritka kivétel. És ha már ez így van, nekünk kell erőfeszítést tenni, világnyelveken publikálni – szerencsére az elmúlt tizenöt évben nagyon pozitív változás tapasztalható e téren –, és elhinni, hogy a történelmünk rajtunk kívül mást is érdekelhet. Ráadásul amit Batthyány Boldizsárról akkor elmondtam, megerősítette a többiek felvetéseit, hogy a kora újkori tudós közösségekben egy országhoz, nációhoz való tartozás nem a határok és különbségek bebetonozását, hanem a változatosságra való rácsodálkozást hozta magával.
Annak idején értetlenül álltam azelőtt, hogy amerikai vagy német kuratóriumok könnyebben adtak támogatást egy magyar főúrról írott munkához, mint a magyarok. Évekig hiába próbáltam otthon megélni abból, amit csinálok, egyik pályázatomat utasították el a másik után, eléggé kiábrándultam az egészből.Pár éve viszont újra megcsapott a mozdony füstje, és úgy gondoltam, hogy nem másért, csak a magam kedvéért megírom például a könyvemet magyarul. Ehhez az is kellett, hogy lássam, mennyire kevesekhez jutott el otthon a munkám angolul. Aztán annyira belejöttem, hogy nem bírtam leállni. A levélkiadás utánra is van még jó pár ötletem, hogy minek szeretnék utánajárni egy cikk erejéig legalább, de az is lehet, hogy végleg elhagyom a pályát és valami egészen másba kezdek.
Mi az a más?
Mindig kacérkodtam a regényírással, talán egyszer belevágok. A londoni Science Museum munkatársaként töltött fél évem nagyon jó élmény volt, múzeumokban, gyűjteményekben szívesen dolgoznék újra. Még nem adtam fel egészen.
Batthyány Boldizsár levelezéséből a családi levéltárban – a háborús és 56-os pusztítások dacára – megmaradtak a hozzá írt levelek, ami több száz dokumentumot jelent. Ezeknek a kiadását tervezed. Hogy áll ez a munka, miért fontos és milyen forrásértéket képvisel? Mit mesél a mai kor emberének a kora újkori Magyarországról?
Batthyány életéről keveset tudunk, azt is elsősorban a levelezéséből kibogarászott adatokból tudtam összeszedni. Ez nem ritkaság a kora újkorban, hiszen a sok háború és egyáltalán az idő vasfoga megtette a magáét. Az viszont nemzetközi szinten is kiemelkedő, ami ezekben a levelekben van. A kutatás, legalábbis nyugaton, már nem az alkímiatörténet létjogosultságát kénytelen bizonygatni, mint Magyarországon, hanem foglalkozhat azzal, hogy megfejtse az alkímiai szövegek mondanivalóját. Vannak ilyen nemzetközi projektek is, például az egyik kiváló amerikai történész nevével fémjelzett The Making and Knowing Project, vagy a Distillatio-blog.
Sokáig az volt az általános vélemény, hogy az alkimisták marginális, téveszméktől fűtött alakok voltak, akik sületlenségeket rejtettek allegorikus-szimbolikus nyelvezet mögé, és legjobb esetben is csak véletlenül találtak fel egy-két eszközt vagy azonosítottak anyagokat. Pedig ez nem igaz. Valóban rendkívül nehéz, de nem lehetetlen munka megfejteni, miről leveleztek Batthyányék. Szó sincs arról, hogy ábrándokat kergettek volna: nagyon módszeresen, a szakirodalom és gyakorlati tapasztalatok felhasználásával álltak neki a kísérletezésnek. A leveleket részletes angol nyelvű jegyzetekkel készülök kiadni, hogy eljussanak mindenkihez, akit a téma érdekel. Ez nem egy sajátosan magyar forrásanyag, különösen, hogy a közel háromszáz levélből csak kettő van magyarul, a többi német, latin, francia.
A maga nemében abszolút kuriózumnak számít. Nagyon kevés olyan forrás maradt fenn a világon, amely a kísérletezésnek ezt a korai, nem akadémikus, hanem laikus időszakát rögzíti. Van néhány korabeli laboratóriumi napló, de a téma ilyen szisztematikus körbejárására a 16. századból nem tudok más példát hozni.
Azt mondod akkor, hogy egy magyar főúr levelezése alapján sok tekintetben újra lehet majd értelmezni a korabeli alkímia allegorikus kódnyelvét? Ez azért elég nagy truváj. Mit csináltak lényegében az alkimisták? Tényleg csak az aranycsinálás vonzotta őket, vagy valami más is?
A levelezés kiadása mindenesetre néhány nagy lépést jelentene az (újra)értelmezés irányában.
Az alkímia rendkívül összetett hagyomány, magában foglalja a hellenisztikus korra jellemző műhelypraktikákat, amik elsősorban az anyagok színezésére, átváltoztatására irányultak – vagyis hogy lehet üveget smaragdnak láttatni, ezüstöt aranynak, stb. –, misztikus-vallásos témákat, az univerzális gyógyszer keresését.Az allegorikus értelmezések inkább a tizenhetedik századtól jellemzőek. A tizenhatodik században elérhető szövegekben minderre van példa, és amikor az aranyat próbálták mesterséges úton előállítani, akkor sem (csak) anyagi helyzetük jobbítását tartották szem előtt, hanem azon munkálkodtak, hogy az arany, mint tökéletes fém tulajdonságait átvigyék egy folyadékba, az elixírbe, amivel az emberi test tökéletlenségei is orvosolhatók. Maguk a kísérletek sok gyakorlati tudást, ismeretet követeltek.
Mit gondolsz az MTA körül jelenleg kialakuló helyzetről? Vannak, akik szerint természetes, hogy a kormányzat a saját kezébe veszi a kutatási és intézményi pénzek kiosztását, mások (az érintettek) szerint ez a tudomány szabadságának súlyos korlátozása, és az sem mellékes, hogy az eddig kizárólag szakmai alapon elbírált különféle kutatási pályázatok feletti döntés ezután tisztán politikai kezekbe kerül. Te pályáztál korábban akár az MTA-hoz, akár az OTKA-hoz, ill. utódához, az NKFIH-hoz támogatásért? Mit gondolsz az eddigi pályázati rendszerről, mi az, amin változtattál volna, ill. milyen következményei lesznek szerinted, ha a kormányzat tervei megvalósulnak?
Nagyon nyomasztóak ezek a fejlemények, és illeszkednek a kormány eddigi lépéseinek a sorába, amelynek nem látom más célját, mint a kritikus hangok elhallgattatását, legyen az politikai ellenfél vagy filozófus.
CEU-s diákként már tizenöt éve is kaptam pikírt megjegyzéseket, sok a tévhit azzal kapcsolatban, mi folyik azon az egyetemen, de aztán sok más intézetet is, ahol ösztöndíjas voltam – Collegium Budapest, Habsburg Intézet –, kipécéztek, egyenként bontják le a tudományos élet bástyáit. Most nekimennek a legrangosabbnak is, befejezik, amit elkezdtek.
Nekem ugyan sosem volt szerencsém OTKA-, TÁMOP- vagy Magyary-pályázatot nyerni, se egyénileg, se másokkal közös projektben, mégis nagyon fontosnak tartom ezeket a pályázati forrásokat, sok kiváló kutatás zajlott és zajlik ezek támogatásával. Nem szerencsés, ha a politika erre is ráteszi a kezét, és csak saját szempontjai szerint szelektál. Nem olyan rég láthattuk már, hogy ez hová vezet: lesznek kedvenc projektek, kedvenc kutatók, a többiek pedig még inkább ellehetetlenülnek vagy a pálya elhagyására kényszerülnek.
A nemzetközi tudósközösségek felé való nyitás után megint a bezárkózás felé tendálnak a dolgok. Szerintem nem azzal őrizhetjük meg a magyarságunkat és a kultúránkat, ha csak magunknak tartogatjuk.
Batthyány sem zárta magára a vára kapuját, hanem fáradhatatlanul levelezett a nagyvilággal, szívta magába az új eszméket. Ettől kevésbé lenne magyar?
Mivel tartozik szerinted egy tudós a hazai és nemzetközi szakmai közösségnek, amelynek lényegében publikál?
Az igazsággal mindenképpen tartozik. Hogy becsülettel elvégezze a munkáját, ne légből kapott dolgokat állítson, hanem olvassa el, amit a szaktársai publikálnak, tegyen meg mindent, hogy objektív eredményeket tudjon közölni.
Sokan vannak, akikről minden új információ lepereg, mert nem kíváncsiak a tényekre, hanem benyomásokat, megérzéseket követnek.
Makacsul berögzült tévképzetekkel szemben harcolni nem könnyű munka, és aki erre vállalkozik, azt meg kellene fizetni, nem pedig üldözni.
Ezek szerint a tudományban sem mindig minden kóser, nem mind arany, ami fénylik. Mi lehet ennek az oka? Minőségbiztosítás hiánya, hanyatló erkölcsök, vagy politikai és egyéb érdekek befolyása? Mit lehet ez ellen tenni?
Felkészültség, világnézet, habitus, politika mind befolyásolja, hogy valaki mit és hogyan ír meg. A legbosszantóbb, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy kollégái írásait elolvassa, mert ha mi nem olvassuk egymás munkáit, akkor mégis mire számíthatunk?
Így is nagyon kevés a visszacsatolás, amit az ember a munkájára kap, és a morálnak nem tesz jót, ha egy kutató úgy érzi, légüres térbe írogat.
Miben áll szerinted a tudomány szabadsága? És mivel tartozik (ha tartozik) egy tudós a társadalomnak, amely körülveszi s lényegében eltartja őt?
Nevetséges, ahogy a kormány hatalmas pénzek eltékozlásával vádolja a kutatókat. Szerintem a pályázati rendszer elég megbízhatóan működik, az eredmények kézzelfoghatóak, és mindenki számára elérhetőek, nem lehet észrevétlenül milliókat eltüntetni.
A tudósok egy-egy projekt végén is villamossal mennek haza, nem luxusterepjáróval. El lehet ezt mondani a kormánypárti politikusokról is? A tudomány akkor szabad, ha van eszmecsere, az életképtelen ötleteket nem dédelgetik csak azért, mert valakinek a fixa ideája.
A számtalan kezdeményezés ellenére úgy látszik nem sikerül elérni az átlagembert, ami pedig fontos lenne, hiszen csak így lehetne eloszlatni a kétségeket a tudományos kutatás fontosságát illetően.
Jól működő országokban a kutatókat nem megbélyegzik, hanem nemzeti kincsként tekintenek rájuk.
A kormány is ezt teszi, de csak a régi nagy koponyákkal, akik többnyire más országokban voltak kénytelenek kamatoztatni a tudásukat, és olyanokkal, akik nekik tetsző dolgokat mondanak. Miért nem azokra büszkék, akik még otthon vannak?
Te szeretnél hazatérni? Lenne olyan tudományos munka, amit itthon szívesen végeznél, vagy teljesen kiábrándultál már a hazai viszonyokból?
Persze, jó lenne otthon élni, közel lenni a családunkhoz. El tudok képzelni olyan helyzetet, olyan állást, amiért szívesen hazamennék. De most már a gyerekek jövője a legfontosabb, hol kapják a legtöbbet, mivel tesszük nekik a legjobbat. Szeretnénk, ha az angol nekik készségszinten menne, nem kellene felnőttfejjel birkózniuk az igeidőkkel, ahogy nekünk; ha a bennük természetesen meglévő empátiát és kíváncsiságot nem irtaná ki senki. Tartok tőle viszont, hogy ezek az alapvető igények és elvárások ma Magyarországon nehezen teljesíthetőek.
