Most azonban a lehető legkeményebb időszakot választottam, amikor folyamatosan könyvbemutatóim vannak és nagyon sok ismeretlen ember előtt kell szerepelnem, összefüggően és konzekvensen beszélnem. Az első két könyvbemutatón – Szentendrén és Budapesten – túlzás nélkül mondhatom, hogy több százan voltak, ami egyrészt fantasztikus érzés, hiszen nagyon jól esik az embernek, ha munkája iránt ilyen érdeklődés mutatkozik, másrészt viszont hallatlan felelősség. Ez
a felelősség az írástudók, az értelmiség felelőssége az utóbbi időben anakronizmussá vált.
Általam igen nagyra tartott írók beszéltek arról interjúkban, hogy tulajdonképpen olyan, hogy értelmiség nincs is, specializált területek vannak, mint műfordítók, filológusok, tanárok, orvosok, ügyvédek, s hasonlók. De ez a kaszt, hogy „értelmiség” megszűnt, és senkit sem érdekel, ha egy író, vagy valamilyen művész kiáll valamilyen ügy mellett vagy ellen.
Lehet, de azt hiszem én erről mást gondolok.
Azt hiszem,
korunk általános züllése, igénytelensége és szürkesége nem kell, hogy mindenre és mindenkire átragadjon. Az ember lehet más, dönthet máshogyan.
Mondhatom azt, hogy ‘ez nem én vagyok’. Dönthetek úgy, hogy írástudóként, értelmiségiként, akinek napi betevője az olvasás, írás, tanulás, tanítás, egészen egyszerűen nem azonosítom magamat a korszellemmel. Ha tetszik ‘anakronista’ vagyok, de az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, egy elképzelt jövő küldötte. Arról beszélek, hogy az értelmiség, az író, a szellemi ember, akinek szavára sokan odafigyelnek, nem csak a most élők közül, hanem a jövő emberei közül is, s akikek korokon áthallik a hangja, s hallja a múlt gondolkodóinak suttogását, az az ember: sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint a többiek, viszont hallatlanul nagy felelőssége van. Ez a felelősség nem csak az, hogy mit mond, mit csinál, hogyan dönt, de mindezek együtt is. Üzenete van még annak is, hogy milyen ruhába jár, kikkel barátkozik, hogyan viselkedik. Ez mind-mind patikamérlegre tétetik a jelenkor és a jövő szemszögéből egyaránt, s kialakul egy kép, hogy pl. Hamvas Béla ilyen vagy olyan volt, míg Lukács György amolyan.
Természetesen ezek a képek az utókor számára meglehetősen plasztikusak és hamisak sokszor, mint a Petőfi Sándorról kialakított legbelső ‘dagerrotípia’ beég, s alig tud szegény Petőfi más lenni, mint forradalmár és a szabadságharc hősi hallottja, pedig volt ő sok minden más is, pl. vándorszínész, hősszerelmes, csóró csavargó, és – hogy témánknál maradjunk – a bort alig-alig bíró bordalszerző. Ezzel a hallatlan nagy felelősséggel éppen úgy tisztában volt Petőfi Sándor, mint Hamvas Béla.
Nem árt, ha tudatosítjuk mi is.
Tanárok, orvosok, művészek, jogászok, mindazok, akik magukat egy kissé értelmiséginek tartják, még akkor is, ha állítólag az értelmiségiek, mint a mamutok, már kihaltak. Szavaimból bizonyára ki lehet venni, hogy szerintem nem haltak ki az értelmiségiek, sőt, igen nagy szerepet tulajdonítok ennek a látszólag nem létező kasztnak a magyar társadalomban.
Na jó, de ki az értelmiségi?
Értelmiségi az, aki könyveket olvas, igényes zenét hallgat, kiállításra jár, időről-időre színházba megy, s mindezeket nem merő sznobságból teszi – vagy nem csak -, hanem mert igénye van rá. Értelmiséginek lenni tehát egyfajta szellemi igényesség, amit a mai kor nem győz lenézni, ami ma, akárcsak egykoron az arisztokrácia: irónia tárgya, úgyis mint eltartott kisujj és gagyi kabaré.
Ma a művészetekért lelkesedni sznobságnak tűnik, holott a folyamatos éberség legfőbb gyakorlata, hogy az ember a koponyájában lévő úgynevezett agyat dolgoztatja azzal, hogy új és új művészeti élményekkel és tudományos ismeretekkel tágítja tudati horizontját.
Értelmiségi az, aki nem csak átéli ezeket az élményeket, hanem barátaival, családjával, ismerőseivel, tanítványaival, környezetével átbeszéli mindazt, amit tapasztal. Legalább is megpróbálja. Például a tanár megpróbál kortárs költészetről beszélni az órán, még akkor is, ha az nem érettségi tétel. A festő elmagyarázza a barátainak, hogy mit fest és miért, még akkor is, ha nem értik meg. Az író kiáll a közönség elé és megpróbál beszélni arról, hogy mit jelent a normalitás, az élet, vagy, hogy egészen egyszerűen csak mesél, mert a mesék, a történetek, és azok tanulságai alakítják ki az identitásunk.
Egészen pontosan arról van szó, hogy nem csupán azért vagyunk magyarok, mert ezt a nyelvet beszéljük, hanem, mert vannak közös történeteink, amelyek magyarrá tesznek.
Mindannyian magunkénak érezzük Petőfi Sándor sorsát, ahogy Hamvas Béla életében is van valami menthetetlenül a magyar sorsból, s érezzük a közösséget velük, hogy ők, kissé mi is vagyunk, hiszen egy népből, egy nemzetből valók vagyunk, egy nagy történet különböző elágazásaiként.
Az értelmiség szerepe ezer éve semmit sem változott.
Értelmiségiek voltak a táltosok és gyógyítók, akik a honfoglalókkal érkeztek, és értelmiségek voltak az első latinul tudó papok, értelmiségi volt, aki lejegyezte a Halotti beszédet, és értelmiségi volt a Tihanyi apátság alapítólevelének tényleges megfogalmazója is. Értelmiségi volt Anonymus és Kézai Simon, értelmiségi volt Janus Pannonius és Balassi Bálint, értelmiségi volt Berzsenyi Dániel és Széchenyi István, értelmiségi volt Semmelweis Ignác és Deák Ferenc. Értelmiségi volt Csontváry Kosztka Tivadar és Ady Endre is, értelmiségi volt Bartók Béla és Szentgyörgyi Albert is. Értelmiségi volt Bibó István és Weöres Sándor is, értelmiségi volt Göncz Árpád és John Lukács is. Nem szégyen, viszont nagyon nagy felelősség ebbe a sorba beállni.
Ez a felelősség abban is megnyilvánulhat, hogy milyen ügyek mellé állunk be tudatosan, miről beszélünk és miről nem beszélünk. Úgy érzem, hogy az alkohol probléma hazánk egyik (!) legsúlyosabb problémája, ezért döntöttem úgy, hogy egy hónapig, amikor pedig a legjobban esne egy pohár bor mellett ‘lazítani’, lemondok az alkoholról, s vállalom a felelősséget, hogy erről beszélek. Azért, mert felelősségem van. Nekem is, olvasóimnak is.
A felelősség nem teher, hanem lehetőség arra, hogy jobb emberek legyünk.
—
A Kékpont Száraz november kezdeményezéséről bővebben itt lehet olvasni.
