Angliában mindig is népszerűek voltak szórakoztató történelemkönyvek. Az angolok saját történelmüket is kritikusan, néha irónikusan kezelik, hajlandók újra értékelni még olyan rossz hírbe keveredett királyokat is, mint III.Richárd, akinek földi maradványait nemrégen ásták ki egy leicesteri parkoló alól. Shakespeare elmarasztaló jellemzését Richárdról („Úgy döntöttem, hogy gonosztevő leszek”) egyre kevésbé fogadják el a fiatal brit történészek. Ez a szkeptikus történetszemlélet teszi igazán érdekessé Simon Winder új könyvét,a Danubiá-t, aminek alcíme: „a Habsburg-ház szubjektív története”.
Alapjában véve tehát a könyv a Habsburgokról szól, de nem csak róluk: az egész általuk uralt térségről, amit akár „Dunaság”-nak is nevezhetünk. Azon kívül, hogy I.Ferdinánd vagy I. Lipót császár milyen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkezett, Windert az is érdekli, milyen templomokat építettek és milyen zenét szereztek Ausztriában I. Lipót korában, illetve miért nem volt képes I. Ferdinánd hathatósan szembeszállni a török birodalommal. Könyve tehát nem pusztán politika- vagy diplomácia-történeti, hanem egyszersmind kultúrtörténeti mű, széles kitekintéssel a művészet- és zenetörténetre. Winder rengeteg időt és pénzt áldozott arra, hogy a lehetőség szerint mindent, amiről ír, megnézzen: ebbe az erdélyi szász templom-erődök éppúgy benne vannak,mint a Habsburg-testrészeket tartalmazó kripták, illetve a félbehagyott későbarokk templomok Ausztriában (Göttweg). Nekem, aki állandóan figyelem a magyar vonatkozásokat az angol könyvekben (rengeteg van belőlük!) különösen tetszett , hogy Winder minden elfogultság nélkül ír a protestáns gályarabokról és Debrecenről, II. József reformjainak következményeiről és a Kőrösi Csoma Sándortól Stein Aurélig terjedő „magyar orientalizmusról”.
A Danubia még társasági találóskérdés játékok szempontjából is figyelemre méltó.
Hányan tudják, hol van az utolsó magyar király (IV. Károly) eltemetve?
A válasz meglepő: Szlovéniában. (A katolikus Winder említi a király boldoggá avatását, de hozzáteszi: az, hogy valaki gyenge és száműzött uralkodó volt, már elég manapság a boldoggá, sőt szenttté avatáshoz?) Vagy: miért kellene tudnunk, ki volt a bánsági Hermann Oberth? Milyen új nevet akartak először adni a szlovákok Pozsonynak az első világháború után? (A város latin neve Posonium, németül Pressburg, régi cseh neve Prešporek, hogy lett ebből a jelenlegi Bratislava?)
Simon Winder nagyon kritikusan, szinte
elítélően ír a dunamenti népek mítoszalkotó nacionalizmusáról, amit sokkal rosszabbnak tart, mint a bürokratikus-militarista Osztrák-Magyar Monarchia langyos liberalizmusát.
A Danubia élvezetéhez a szerző humora is hozzájárul, kellemesen szinezve az egyébként rengeteg adattal és adalékkal teli könyvet. Gondolom, nem egyedül én nem emlékeztem arra, hogyan kezdődik a Svejk? „Megölték Ferdinándot” – mondja a főhős szállásadónője 1914 nyarán, s amikor a derék cseh polgár nem tudja beazonosítani, ismerősei közül melyik Ferdinándot ölték meg, a hölgy még hozzáteszi: „Őfelségét…azt a kövér szentfazékot”. Akiről mellesleg köztudomású volt, hogy
alig várja Ferenc József jobblétre szenderülését, gyűlöli a magyarokat és ha életben marad, teljesen átalakítja a Monarchiát, jócskán kedvezve a szláv kisebbségeknek, a magyarság rovására.
Jól megírt, szórakoztató könyv tehát a Danubia, nem csodálnám, ha hamarosan akadna magyar fordítója. Talán csak utolsó bekezdéseinek egyikével nem értek egyet, itt ugyanis Winder Hitler fajelméletének kapcsán azt állítja, Hitler az Anschlussal lényegében a Habsburg-birodalom ujjáteremtésére törekedett, „vonakodva elfogadva a magyarokat” partnernek, mint „nibelungi fajt”. Mármost világos, hogy ez a legjobb esetben is csak taktikai meggondolás volt, Hitler a japán-német szövetség miatt volt hajlandó „tiszteletbeli árjának” tekinteni a szlávokkal erősen kevert magyar népet, a sokgyökerű magyar arisztokráciát meg egyenesen gyűlölte. De ez a tévhit csak apró szépséghibája Winder egyébként gazdag, nagyon olvasmányos ismeretterjesztő művének.
