Károly legjobban azt szerette a karácsonyi készülődésben, amikor már mindenkinek megvettek mindent, hazamentek, leülhetett olvasni és a csomagolás örömeit a feleségére bízhatta. Ő szépen be is tekerte a fényes papírokba a holmikat, vagy csinos kis tasakokba tette őket, aztán bedugta az összeset az előszobaszekrény felső polcára. Sőth Károly ennél jobban csak azt szerette volna, ha süt egy adag mézeskalácsot, hogy a lakást beterítse az illat, de azzal a felesége csak egyszer próbálkozott, és nem lett jó vége.
Egyelőre még az elején voltak az egész hercehurcának, egy közepesen fárasztó nap délutánján, remélve, hogy a legnagyobb tömeget még sikerül kikerülni. A csillogóra csicsázott plázában vonszolták magukat és a csomagokat egyik üzlettől a másikig. Megvolt az ajándék a gyerekeknek, el vannak ezek kényeztetve, mondta Károly, de a felesége szerint fogalma sincs, hogy hol tart ma a világ, hogy a kamaszok mi mindenre tartanak igényt, hogy az a tablet meg a mobil egyáltalán nem olyan nagy dolog, mint ahogy gondolja. Károly be is fejezte a gondolást azonnal, csak a zsebébe gyűrt fecnin pipálgatta a neveket. A felesége nővére, a nővére gyerekei, lassan mind sorra kerültek.
Házipapucs, gyertyatartó, könyv, talpaspohár-készlet. Az élet nélkülözhetetlen fölöslegei. Kivéve a könyv, gondolta Károly és még tovább is gondolta volna – mert volt egy könyv, amit nagyon régóta szeretett volna elolvasni, olyanfajta, amit mindenki ismer, mindenki emleget, mindenki azt mondja róla, hogy ovasta, néha ő is azt füllenti, de valahogy sosem jutott hozzá –, ha a felesége nem szól olyan hangosan, hogy a Lacit, a sógorát is kipipálhatja.
A pláza csak úgy csengett a karácsonyi muzsikáktól, Károly fejét tompa melegség szorította körül, kissé émelygett, amikor a Jingle Bells negyedik feldolgozása szólalt meg, pedig még csak másfél órája koptatták a lábukat a fényes padlón. Néha lenézett, megfigyelte saját tükröződését, megállapította, hogy tavaly óta pocakot eresztett, nézte a feleségét, ahogy ácsorog a kirakatok előtt, egész jó, gondolta, hiába, mégiscsak hét évvel fiatalabb. Megfakult, de még mindig egész jó. Csak ne kéne ezeket minden évben végigcsinálni vele. Ne kéne nézni az unalmasra nyírt haját, a kétségbeesését, ha valakinek nem talál frappáns ajándékot, és… ne kéne mindezekért annyit fizetni.
A karácsony az ajándékozás ünnepe, mondta a fiuk négyéves korában, és Károly akkor arra gondolt, hogy itt valamit nagyon elrontottak, a felesége meg csak nevetett, de végül mégis egész jól rendbe jött a gyerek. Most hülye frizurát hord, mint a többiek, szakadt térdű nadrágokban és télen-nyáron tornacipőben jár, idegesítő zenét hallgat, amitől a feleségének égnek áll a haja, Károlyt viszont mély megnyugvással tölti el.
Végre kijött a parfümériából, ahová Károly egyrészt elvből másrészt a tartós hányingerrel járó makacs fejfájás elkerülése végett sosem teszi be a lábát. Egy dizájnelemen pihent meg addig, lábánál két szatyor, s amikor a felesége elélépett és azt modta, hogy a nővérét most már tényleg ki lehet pipálni, Károly még mindig óvatosan vette a levegőt, hogy az üzletből kiármló illatbomba lökéshullámainak széle se érje el az orrát. Meg volt róla győződve, hogy a nőket és a férfiakat elsősorban a szaglószervük teszi annyira különbözővé. A szemközti lakásban lakó nő, kivel egyébiránt lépcsőházi kapcsolatot ápoltak, amikor beköltözött, óvatosan, nyújtott karral fogott velük kezet, és azt mondta, Ne haragujanak, nem lépek közelebb, megizzadtam, olyan büdös vagyok. Pedig isteni szaga volt.
Leértek a földszintre, Károly fél füllel hallgatta a felesége csapongó mondatait csomagolópapírokról, égősorról és a dolgok állásáról, amit annyiszor megbeszéltek már otthon, de valahogy beleette magát a gondolataikba, az árak, a nyomorult pénz, a nyomasztó változások nap mint nap. Jó, jó, válaszolgatott magában, néha bólogatott is. Már csak egy kérdés maradt hátra, Károly fel is tette, jól kiszámított hangerővel, hogy a sokasodó tömegben az ötödszörre felhangzó Jingle Bells ellenére is eljusson a felesége füléig:
De mit vegyünk anyádnak? – kiabálta ugyanabban a pillanatban, amikor valakinek valahol eszébe juthatott, hogy cédét cserél a lejátszóban, és megszűnt a zene. A körülöttük állók egy középkorú házaspárt láttak, a férfi kezében szatyrok, kopaszodó feje kissé izzad, elcsigázott arccal fordult a felesége felé, és az anyját emlegetve ordít. A pontosan egy másodperces némaság után mindketten elnevették magukat és a zenét kezelő láthatatlan valaki is megtalálta a következő, csodálatos dallamot, végre felhangzott a Last Christmas.
Álltak még egy darabig, Károly barátságosan mosolygott a mellettük elhaladókra, de lassan érezte, hogy sok lesz ez a nap neki. A felesége ragadozó-tekintettel nézegette az üzleteket és pultokat. Még ma meg kéne oldani mindent, nincs több idő, nincs több energiájuk erre. Végre felcsillant a szeme, karon ragadta Károlyt, és egy pulthoz vezette, ami tele volt hengerbe csavart frottírtörölközőkkel, fölötte felirat: Hímzés.
Na! – mondta a felesége, épp csak ennyit, Károly ebből már tudta, hogy rajta a sor. Odalépett a vézna kis barna nőhöz. Egy ilyen szettet szeretnék, zöldet, legyen az rajta… – kinézett a feleségére –, hogy Mama – a felesége jóváhagyólag bólintott. Diadal.
Károly már látta maga előtt, ahogy kipipálja a listán Anyukát és végre hazamegy és lepakol és előkeres egy könyvet, nem is keresi, egyszerűen felveszi a kanapé mellől és nem érdekli, hányra ér haza a fia, és nem foglalkozik többet a csomagokkal, dobozokkal, égősorokkal. De akkor a kis vézna eladólány felnézett és azt mondta: Egy óra. Megvárják, vagy visszajönnek holnap?
