„Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet.” MTv 30,4
Merjek arról beszélni, amit, ha az életem egy film volna, nem valóság, biztosan megteszek: hogy kilépek a gyóntatófülkéből? Nem is olyan nagy tragédia. Csak éppen nem szokták csinálni.
Katolikus vagyok; a nagy, a megosztó, a kétezer éves Római Katolikus Egyházhoz tartozom. Akkor is, amikor általában vannak gondok az Egyház háza táján, személyekkel, rendszerekkel, pénzekkel, emberi gyöngeséggel; akkor is, ha nekem vannak vele bajaim; az vesse ugye rá az első követ, aki bűn nélkül való. Hozzá tartozom, nem azért, mert katolikusnak neveltek, hanem azért, mert tudatosan így döntöttem. De vannak pillanatok, amikor legszívesebben fölállnék, és azt mondanám: atyám, a cinizmust nem a Jóisten találta fel, dicsértessék a Jézus Krisztus, elmentem. Csak nem elkárhozok, ha nem bánom meg a bűneimet de most azonnal, meg még azokat is, amelyekről nem is tudok? Már elnézést.Nem a középkorban élünk, hiába mondanak nekem ötszáz évvel elmaradt nézőpontból valamit. Nem minden fekete vagy fehér, a világ és az Egyház is csodálatosan sokszínű.
Az utolsó néhány évtized pápái ragyogóan bizonyítják, hogy bőséges alázattal és kevesebb gőggel többet lehet fordítani a világon, mint bármennyi felső tekintéllyel.
Dans macabre, igen, mindenki meghal előbb-utóbb. De ne már, hogy bábuként éljem az életemet, azt az életet, amelyért az Isten maga halt meg, személyesen értem is! A lelkiismeret pontosan arra való, hogy ne kívülről mondja meg valaki, hogy mi az, amit rosszul csinálok, érzem én magam is. Elég finom kis műszer az, pontosan megmondja, hogy mi nem stimmel, legfeljebb mi magasról teszünk rá. Aztán valami összetörik az életünkben, és tényleg végig kell gondolni bizonyos dolgokat. De ez nem parancsszóra megy, egy-kettő-három, már-meg-is-bánom. Szóval mi is a bűn, meg mi a pokol, amivel kétezer év óta ijesztgetnek minket?
Sötétség, de ég a tűz benne, olyan, mint a gyűlölet, de folyamatosan érezzük, és akár a bűnös testrészekhez is kapcsolódik? Miért változott büntetéssel fenyegető pedagógiai példává, az igazságos ítélet egyik következménye? És mi a jutalom a másik oldalon, ha jó kisfiúk és jó kislányok vagyunk, fehér ruhában hárfázhatunk az Istennek örökös-örökkön-örökké? (Jó lesz nekünk, ha tudunk hárfázni.) Miért, hogy sokszor félelemből cselekszünk vagy nem cselekszünk, holott a félelem megtöri a szabadságot, és megbetegíti a szeretetet? Nem csodálom, hogy a középkori ember képzelete, melyből még mindig sok van bennünk, egy kicsit nevetségesnek tűnik így, kicsit máshonnan ránézve. Mintha az Egyházban lennének olyan emberek, akik azt sugallnák, hogy az emberekből gondolkodás és egyéniség nélküli tömegfigurákat kellene faragni, akiket sakkban lehet tartani. A világ sokszor ezt a felszínt látja belőle.
Félreértés ne essék.
Továbbra is a Római Katolikus Egyházhoz tartozom. Még akkor is, ha néha az eltorzult arcával találkozom, s még ha legközelebb egy hasonló alkalommal netán ténylegesen kilépek a gyóntatószékből a pap mondandójának közepén. Emberek vagyunk, ő is, én is; de ha két idegen sebzettségének szellemi csataterévé válik az a pici fülke, amely arra lett hivatva, hogy őszinte legyen benne az ember – önmagával és Istennel egyszerre – akkor nem biztos, hogy mindig elviselem. Vagy legyek egy kicsit képmutató, mert a másikban éppen nem látszik az Isten?
Azonban van még valami, amit ha nem tapasztaltam volna meg, egy hatalmas umbriai bazilika közepén ücsörgő kápolnában, akkor most talán szó nélkül levettem volna a keresztet a nyakamból. Ott olyan szinten éltem meg a saját teremtettséget és szeretettségemet, hogy az egész valóm, a testem és a lelkem is megbizsergett és megújult belé. Nem kell rosszra gondolni, a testet már rég nem tartjuk a lélek börtönének, mint Szent Ágoston korában. De megtörtént, hogy mikor összetörtem (ki nem törékeny, aki anyától született?), egyetlen dolog tartotta bennem a lelket: egy érintés. A mai napig érzem, ha odafigyelek. Az assisi ferenceseknek barna csuhájuk mögött hófehér és tiszta a szívük, mint a gyolcs, az ő jelenlétükre volt szükségem ahhoz, hogy beforrjon a seb, a világ kezdetétől való; arra, hogy egy levegőt szívjak velük, hogy be se telhessek a nézésükkel.
Együtt sétáltunk visszafelé Assisiből fra Michelével a meleg decemberben, én kérdeztem, ő meg lelkesen és lelkiismeretesen válaszolt. Hallgattam, bólintgattam, és feszítettem is, mint valami szerelmes, hogy lám, egy angyal mellett sétálok az utcán, és ő nekem mesél! Amikor elköszönt az ajtóban, öt perc múlva találkozunk ebédnél, gyengéden megérintette az arcomat, úgy, mint egy kisgyermekét szokás, s elmosolyodott, sorella mia, húgocskám. Az a lágy csípés a bal orcámon belém égett, mint valami iszonyú erős és tiszta gyógyír.
„Az a nap, az az óra/mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.” Pilinszky: Mielőtt
Nem, azt hiszem, marhára nem fogok azon pörögni, hogy néz ki a pokol, sem azon, hogy milyen lesz a mennyország. A kegyelmen belül van az ítélet, nem az ítéleten belül a kegyelem; majd meglátom, ha eljön az ideje, addig meg igyekszem figyelni arra a bizonyos belső iránytűre. Az Isten nem méricskél, hét gramm bűn, tizenöt év tisztítótűz, viszont Ő maga az igazság és az irgalom tökéletes keveréke. Lezáratlan a kérdés, s az évezredek során lassan a végére értünk a kárhozatról való fejtegetéseknek.
Régi örökségeink, Dante, Bosch, a Jelenések Könyvének apokaliptikus leírásai ellenére a mai teológia szeretné remélni, hogy üres a pokol.
Igaz, a szabad akaratunk mindig van igent vagy nemet mondani.
Nem a jól szervezett rendszernek köszönhető, hogy az Egyház Szent Pétertől Ferenc pápáig több, mint kétezer éve működik, s amely igen, olykor politizál, igen, bűnös emberekből áll, és igen, a tagjai időnként nagy hibákat követnek el. Ha a Szentlélek nem tartaná meg, már réges-rég összeomlott volna. De megtartja, és megmérhetetlen mennyiségű áldást is ad a világnak. Lassan én is elfogadom, hogy az Isten útjai nem a mi útjaink, és hogy nem tudom felfogni, hogyan működik a világban. Hogy miért ért engem ez a tapasztalat.
Elég nekem a bizonyosság, hogy szeret, ezt minden nap megtapasztalom. És különösen akkor, amikor felzaklatva és sokkos állapotban lépek ki a templomból, aztán mégis úgy gondolom, hogy jól tettem, hogy nem hagytam félbe valamit, ami által az Isten meg akart ajándékozni engem. Bár nagy volt a kísértés, mert pokolian éreztem magam közben. Hiszen sok mindent elviselünk a szeretteinkért, azt is, ha ostoba, azt is, ha bunkó, ha cinikus, ha ízléstelen, ha csaló. Nem azért, mert ilyen, hanem annak ellenére. Az Egyház Krisztus teste, tagjai pedig mi vagyunk, az Isten fiának részei. (1Kor12,27) Ez érdemes végiggondolni még egyszer.
Krisztus születését ünnepeljük nemsokára. Azét a Krisztusét, aki pontosan ezt a duális gondolkodást akarta kitörölni az emberek gondolkodásából, hogy vagy mennyország, vagy pokol, vagy fekete, vagy fehér, vagy jó, vagy rossz – különben irgum-burgum. Nem.
Jézus Krisztus a testét, a vérét, a földi jövőjét adta oda azért, hogy felébredjek végre az én kényelmes, fekete-fehér, középkori világomból, és azt mondhassam: is.
Fekete is, fehér is, szivárványosan sokféle is. Hogy azt mondhassam: ostobaságokat csinál, de szeretem. Mert ő pontosan ezt tette velünk, és teszi ma is. Ahogy éljük a mindennapi kicsi vagy nagy hülyeségeinket, vagy néha éppen meghaladjuk magunkat, ahogy időnként próbáljuk módszeresen tönkretenni az életünket, a családunkat, a nemzetünket és a bolygónkat, mert most éppen úgy kényelmes – ő konstans szeret minket. Nem tart félelemben, mert a szeretetben nincsen félelem. Megszületik minden évben, megszületik minden szívbe, mely hagyja.
Íme, megírtam, mert másként nem tehetek, de feloldódott a helyzetből fakadó érzelmi töltet. A bűn, a pokol, a túlvilág, a kegyelem témája kifogyhatatlan, kicsi vagyok ahhoz, hogy pontot tegyek a végére, de nem is kell.
Ps: Köszönöm fr. X. ferences atyának, aki helyre rakta bennem ezt a helyzetet.
