Két olyan embert kérdeztem meg a személyes tapasztalataikról, akik történelem és magyar szakos bölcsészdiplomával a zsebükben vágtak neki az ismeretlennek, még közvetlenül az EU-csatlakozás után. Vajon mit ért a bölcsészdiplomájuk külföldön? Tényleg csak a gyorsétterem-lánc jelenti az egyetlen lehetőséget az állástalan diplomásoknak? Milyen külföldön élni és dolgozni, mennyi idő alatt lehet elszakadni Magyarországtól, milyen érzés kívülről szemlélni az itthoni állapotokat és mi az, ami ma leginkább hiányzik Magyarországról, külföldről nézve?
Gáborral és Gábor Zsolttal középiskolás korunk óta ismerjük egymást, az érettségi után mindhárman Szegeden, az akkor még JATE-nak nevezett egyetemen kötöttünk ki. Akkoriban rengetegen mentek bölcsésznek: a történelem szakos évfolyamunkban kétszázan voltunk, de a magyar szakra is százhúsz embert vettek fel. Mást jelentett, és másképp is éltük meg ezt a bölcsészlétet, mint manapság: szó sem volt a romkocsmák félhomályában borongásról (bár a kocsmákat sűrűn látogattuk), sőt, az irtózatos mennyiségű tananyag, amin rendszerint egy-egy nagyobb szigorlatra készülve át kellett rágni magunkat, egyfajta önbecsüléssel és önbizalommal vértezett fel bennünket. Akkoriban ez a vicc járta: megkérdeznek egy jogászt, egy tétékást és egy bölcsészt, hogy két hét alatt meg tudnának-e tanulni kínaiul. A jogász egy évet, a tétékás fél évet kér. A bölcsész lakonikusan csak ennyit felel: jegyzet van?
A tanár szakot külön kellett felvenni az osztatlan bölcsészképzés mellé, amennyire emlékszem, ezt hármunk közül Gábor Zsolt vette a legkomolyabban, neki lett egyedül tanári diplomája is. Az ötéves képzés letelte után mindkettejükkel elveszítettem a kapcsolatot (mivel én egy újabb ötéves képzésbe kezdtem, de ez egy másik történet), csak annyit tudtam, hogy a munkaerőpiacra kikerülve, némi itthoni próbálkozásokat követően végül mindketten külföldre távoztak. Nem ők voltak az egyetlenek: sok régi évfolyamtársamról tudom, hogy már régen nem itthon élnek. És természetesen nem történelem- vagy magyar-szakos tanárként dolgoznak.
PG: Hogyan kerültetek külföldre és hová, milyen munkátok volt előtte itthon? Most mit dolgoztok, milyen kacskaringók után jutottatok a jelenlegi állásotokba, és elégedettek vagytok-e vele?
Gábor Zsolt: Milyen munkám volt előtte otthon? Röviden? Nem olyan, amilyet elképzeltem. Hosszabban, és itt a munka mellett megemlítek pár dolgot, egy vidéki kéttannyelvű gimnáziumban kezdtem magyar- és történelemtanárként 2002-ben, ami jól hangzott, meg éppen akkortájt emelték meg a köztisztviselői béreket, de mégsem éreztem, hogy azt csinálom, amit igazán szeretnék (és hol volt még akkor Hoffmann Rózsa…). Hozzá kell tennem, hogy angol szakra is majdnem jelentkeztem, de a három szak meg a tanárszak talán kicsit sok lett volna. Mindenesetre két évig itt tanítottam, közben keresgélve más lehetőségeket, és mivel külföldön nem töltöttem egy-két hónapnál több időt, ezért jelentkeztem EU-s tisztségviselőnek is, mivel volt angol meg német középfokú nyelvvizsgám meg hajtott a kíváncsiság is, megismerni más kultúrákat, jobban bírni nyelveket, esetleg újakat tanulni. De az is gond volt, hogy a legtöbb barátom Szegeden vagy Budapesten kötött ki, és az alföldi kisvárosi életre nem igazán tudtam átállni, úgy tűnt, az gyereket vállalva működhetne, de azt még nem terveztem.
Végül 2004 nyarán indultam el Londonba, főleg kalandvágy és kíváncsiság által hajtva, meg az érzés miatt, hogy
végre lehet menni szabadon.
Persze, benne volt az is, hogy esetleg több pénzt keresnék, de még nem volt recesszió, nem volt hitelem sem, csak elindultam, gondoltam, egy évre, aztán majd folytatom a gimnáziumban, vagy nem. Azért London, mert mindig is vonzott (majdnem angol szak, mint említettem, plusz egy kis időt eltöltöttem ott előtte és nagyon tetszett), illetve egy barátném pont oda tartott, nem feltétlenül egy évre, inkább csak gyakorolni az angolt, mivel ő angoltanár volt, így reméltem, hogy vele nem leszek nagyon elveszve. Megérkeztem Londonba, és nagyon tetszett, és pár hónap patika-beli eladói (itt a patika alatt inkább egy egészséggel kapcsolatos általános bolt értendő) állás után a tanárszakos diplomám és egy ismerős révén találtam egy angoltanári állást a brixtoni börtönben. Ott nagyon örültek a tanári diplomának (azzal túlképzetnek számítottam), csak el kellett végeznem egy alap angoltanári kurzust, de kezdhettem azonnal.
Nem riasztott, hogy börtönről volt szó,
sőt, érdekesnek találtam, és egy év után láttam, hogy az angoltanítás az, amit igazán élvezek és el tudok képzelni mint hosszú távú karrier. Viszont egy év után maradt volna a lehetőség, hogy hazajövök, és elvégzem az angolszakot x év alatt (Magyarországon kevésbé rugalmas a nyelvtanítás, illetve kevésbé volt az, azóta lehet, változott), vagy maradok és elvégzem ott a lehetséges képzéseket. Az utóbbi mellett döntöttem, képeztem magam, aminek a munkáltatóm fizette a nagy részét, élveztem amit csinálok és jól éreztem magam Londonban. Négy év után egy „further education” college-hez kerültem, azóta is ott vagyok, 16-18 éveseknek illetve felnőtteknek tanítok angolt, valamint a felnőttek kurzusait kordinálom. Ezzel elégedett vagyok, nyitva van előttem a menedzsment felé lépés, de akkor nem tudnék tanítani, ami hiányozna, illetve másfajta stresszt jelent, amit nem feltétlenül szeretnék.
Gábor: A töri-szak elvégzése után az MTA egyik intézetébe kerültem, mint junior történész. Egy évig dolgoztam ott, és két tanulság érlelődött meg bennem:
1. Felkopik az állam.
2. Bármennyire is szerettem a történelmet (tényleg élveztem a melót, levéltárakban kutattam, meg minden), fiatal voltam és kalandra vágytam, sok veszíteni valóm pedig nem volt (csak a láncaim), úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem egy folyami luxushajóra mosogatni. Ekkor kezdődött a hároméves vándorlásom Európában, a teljesség igénye nélkül: voltam szakács Ausztriában, pincér Németországban, recepciós Franciaországban, meg közben egy-két hajó a Dunán, a Szajnán, mindegy is, volt olyan év, a 2005-ös, hogy öt országban laktam és dolgoztam. Épp csak egy picit. Aztán Angliában változott meg minden, ott kaptam meg az első normális melómat, az American Expressnél lettem kockázati elemző, fehérgalléros meló vazze (amúgy lövésem nincs arról, mi az a kockázati elemző), nekem németül kellett tudnom, azért vettek fel a German Team-be, mert nem voltak fiúk. Mindegy, az Amexnél ragadtam öt évig, még csoportvezető is voltam, Brighton meg egy király hely, szerintem a legjobb város Angliában, de k*rvára meguntam, hogy mindig esik az eső/soha nincsen jó idő, és különösebb megfontolás nélkül lementem a festői Gibraltárra, ahol egy hasonló multinál kezdtem el dolgozni hasonló beosztásban (expert of f*cking everything). Imádtam, hogy süt a nap, pálmafák, tengerpart, spanyol csajok, de itt meg már az irodai munkából lett elegem, nem szerettem volna abban megöregedni, hogy control C meg control V, és amikor egyszer csak véletlenül leépítették az osztályunkat, és elküldtek végkielégítéssel,
gondoltam egy merészet, és hazajöttem,
hogy elvégezzek egy riporteri tanfolyamot, így most épp itthon vagyok.
PG: Milyen érzés kint dolgozni és élni?
Gábor Zsolt: Röviden: jó. Dolgozni jó, mert
nem érzem, hogy a munkahelyen ki lennék szolgáltatva vagy bárhogy igazodni kellene és szeretem a munkámat.
Van erős szakszervezet, ami ugyan nem mindig ér el mindent, de nem csak kirakatszerep jut neki. Keresek elég pénzt, hogy ne kelljen aggódnom a hónap végén és tudtam lakást venni, még úgy is, hogy Londonban nagyon magasak az ingatlanárak. Ezzel pedig áteveztem a milyen kint élni kérdésre. Élni jó mert nincs anyagilag az ember másokra (szülőkre, szívességekre, másod- és harmadállásra) utalva, a politika nem marja bele magát a mindennapokba és a privát szférába, valamint Londonban mindig találok valamilyen koncertet, előadást, stb. ami érdekel, illetve sok barátom van, részben az aikido révén, amit Szegeden kezdtem el egyetemi éveim alatt, aztán itt folytattam, most már második danos vagyok.
Gábor: Nyugaton az én tapasztalataim szerint nem számít, hogy ki vagy és honnan jöttél, csak az, hogy mit tudsz.
Itthon nem az számít, hogy mit tudsz, hanem hogy kit ismersz.
Az én tapasztalataim szerint.
PG: Milyen többletet jelent nektek személyesen, hogy egy másik országban éltek, és milyen negatívumai vannak (ha vannak)?
Gábor Zsolt: Az előbb már kitértem a többletre, a tolerancia, az udvariasság (még ha olykor művi is) és a segítő szándék még megemlítendő, ebből többet látok itt, mint otthon. Negatívum az itteni bürokrácia, ami nem a túlszabályozottság miatt rossz, hanem a hozzá nem értés miatt, igaz, a segítőkészség megvan, de azért frusztráló. További negatívum, de az nem az itteni körülményeké, a család és az otthoni barátok hiánya, meg az otthoni kulturális eseményekből való kizáródás.
Gábor: Idegen országokat, kultúrákat megismerni, az csak használhat szerintem,
néha Széchenyire gondolok,
aki nyugat-európai tanulmánykörútra ment, hogy tanulmányozza a fejlett világot, na én is ezt csinálom, csak nekem ehhez dolgoznom is kell, de hát így ismerszik meg egy ország leginkább. Számomra az egyetlen negatívum írástudóként az anyanyelv hiánya, mert beszéljek bármily jól is egy idegen nyelvet, azt
soha nem fogom tudni elmondani, hogy eb ura fakó,
József császár nem királyunk, és ez néha frusztráló tud lenni. Meg azt sem, hogy öcsém facsiga, vagy hogy lófasz a seggedbe.
PG: Mennyire volt tudatos a karrier-építésetek?
Gábor Zsolt: Nem igazán volt tudatos, illetve most is tart, ahogy fent elmondtam, és továbbra is épül, de még nem tudom, milyen irányt fog venni mondjuk öt év múlva.
Gábor: Semennyire.
PG: Mit adott a szegedi bölcsészdiploma mindehhez? Érdemes volt-e elvégezni a magyar/történelem szakot mindezért?
Gábor Zsolt: Én sosem bántam meg, hogy elvégeztem a magyar-történelem szakot, a tanárszak pedig jól jött itt is. Egyrészt 19 évesen ez a két dolog érdekelt és
a bölcsészdiploma adott egy olyan alapot,
amivel jól tudok bármilyen szöveget illetve folyamatokat értelmezni, ez azért az élet legtöbb területén fontos.
Gábor: Amikor harmadéves koromban rádöbbentem, hogy mit is intézek, és rémülten megkérdeztem apámat (töritanár), hogy mi a lófaszt fogok tudni kezdeni ezzel a történészdiplomával, nyugodtan annyit válaszolt, hogy „bármit!” – és igaza lett.
PG: Ha lehetőségetek lett volna még egyetemistaként dobbantani, megtettétek volna?
Gábor Zsolt: Nem tudom, pontosan mit értesz a dobbantani alatt, mindenesetre ha be tudtam volna fejezni a tanulmányaimat, esetleg több év alatt, mint az eredetileg tervezett, akkor igen. Ebben a dobbantaniban azt érzem, hogy mostanra már sokan kétségbeesetten el akarják hagyni Magyarországot, szinte mindegy hová, csak el.
Szerintem így nem érdemes.
Én továbbra is szeretem Londont, angolul is tudtam és szerettem az angol/brit kultúrát, de nem lennék itt boldog, ha ez nem így lenne. Az lenne az ideális, ha az emberek szabadon mozognának és élnének az EU-n belül, és ehhez nem társulna semmiféle értékítélet. Ezzel szemben hazamenni is nehéz, illetve sokan megnehezítik maguknak a kimenetelt azzal, hogy nem beszélik a nyelvet és/vagy nem tájékozódnak.
Gábor: Nem, jobb így, hogy megvan a diploma, egy master-végzettség sokat számít.
PG: Lehet-e Magyarországon boldogulni? Mennyire lehet értelmes és megbecsült munkát végezni? Ehhez képest mennyiben más külföldön, személyes tapasztalatotok szerint?
Gábor Zsolt: Ezt már érintettem. Szerintem lehet Magyarországon boldogulni, csak nehezebb, kevésbé becsülik meg a munkádat, mindent egyre inkább megfolyt a politika és
mindent átitat a fáradtság, intolerancia, keserűség, durvaság és düh.
Ezek jelen vannak nyilván Nagy-Britanniában is, főleg a recesszió óta, de azért nem olyan erősen, mint Magyarországon, legalábbis még mindig van egy középosztály, amit nem ezek határoznak meg.
Gábor:
Magyarországon feudálkommunizmus van, párttitkárok igazgatják a jobbágyokat.
Ha ehhez tudsz alkalmazkodni, boldogulhatsz. Mondjuk szerintem ez nem specifikusan magyar jelenség, úgy gondolom, egész Kelet-Európára jellemző. Nyugaton azért sokkal nagyobb a szabadság és a jogbiztonság, több is az öntudatuk – és ezzel párhuzamosan az egymáshoz való toleranciájuk is az embereknek.
PG: A magyar társadalomból mi hiányzik leginkább szerintetek?
Gábor Zsolt: Talán ezt is érintettem már, és nyílván nem egyetlen dologról van szó. Eddig nem említettem
a személyes felelősségvállalást és az önszerveződést.
Talán ezek vesztek ki leginkább a szovjet blokkhoz való tartozásunk alatt, az utóbbi még valami negatív előjelet is kapott, amit aztán nem állított vissza az elmúlt 25 év, hanem még hozzá is kevert további „gyanús” felhangokat.
Gábor: A közös sikerélmény,
itt senki nem reménykedik semmiben,
főleg Kelet-Magyarországon mellbevágó a vidék kilátástalansága. Polgárság híján nincs polgári öntudat sem, mindenki tudja a helyét a hierarchiában, akár lent van, akár fent. Egyre befelébb fordul az ország a depressziójába. Szerintem jobb lenne, ha lenne tengerpartunk meg pálmafáink.
PG: Nem gondoljátok, hogy itthon valahol éppen a ti energiátokra, munkátokra, jelenlétetekre lenne szükség?
Gábor Zsolt: De. A helyzet 2004 óta viszont csak romlott, és már akkor is maga alá gyűrt a közérzet és a távlattalanság. Ha hazamennék, megint ez történne, attól tartok.
Gábor: Nem látom, hogy lenne rá igény.
PG: Tervezitek-e a hazatérést mondjuk középtávon, ill. ha nem, minek kellene változnia itthon, hogy mégis meggondoljátok magatokat?
Gábor Zsolt: Egyelőre nem. Mint a fentiek tükrözik, elég sok mindennek.
Gábor: Én most itthon vagyok, de nem maradok sokáig, több mint 10 év után valahogy nem megy a visszaasszimilálódás. Nekem sajnos lehúzós hangulatilag, nem egy jókedvű társadalom. Engem
Magyarország kicsit arra a kiöregedett focistára emlékeztet,
aki néha részegen a kocsmában eldicsekszik a régi sikereivel – amikre rajta kívül már senki nem emlékszik – de már nem vár semmit a jövőtől, és mérges az egész világra, szóval inkább iszik még, hogy elviselje az életet. Hogy ezt mi tudná megváltoztatni…
PG: Mit jelent ma magyarnak lenni?
Gábor Zsolt: Erre már sokan próbáltak választ adni, nem hiszem, hogy én pontosan tudnám. Nekem a nyelvet és az irodalmi örökséget illetve a jelen kultúrát meg persze a történelmet jelenti. Ha nemzetkarakterológiára vonatkozik a kérdés: búskomorság, ebben élen járunk, még nem otthon élve is. De ott van a csökönyösség is. Meg a kitartás. Őszinteség. Találékonyság. Lehetne még folytatni…
Gábor: Ugyanazt amit régen, ez nem változott. Bár nem tudom, régen mit jelentett.
PG: Mit jelent ma Magyarországon élni?
Gábor Zsolt: Ezt nem tudom, mert több mint tíz éve nem otthon élek. Távlattalanság?
Gábor: Magyarország lehetne egy nagyon jó ország, de sajnos nem az. Fortélyos félelem igazgat, gazdagtól a szegény, szegénytől a gazdag, félnek az emberek, a félelem pedig agressziót szül.
A java meg kivándorol, és nem is igen tér vissza.
Budapest viszont mindentől függetlenül az egyik legkirályabb európai város, nagyon szeretem.
PG: Mit jelent ma magyarként külföldön élni?
Gábor Zsolt: Ezt tudnom kellene, de nem tudom, hogy a magyarságom mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy itt próbálom magamat kiteljesíteni úgy, hogy hasznos tagja legyek egy közösségnek. Bárhol is vagyunk az EU-ban vagy a világon, ezen kellene igyekeznünk, nem?
Gábor: Azt, hogy külföldön élsz, de magyar vagy.