Lépcsők

 

(A ‘Testodüsszeia’ tizenötödik része)

(Az előző részt itt olvashatjátok.)

„Tizenhét éves volt,

mikor Claudius halálhíre nyilvánosságra került…

baljóslatú nap volt…

a Palatium lépcsőin „imperator”-ként köszöntötték…”

(Suetonius)

 

A lépcsők a fennhéjázás netovábbjai. Mert miért is építette az emberiség a legelső lépcsőket? Azért, hogy szakrális helyre menjen fel. Mint például a piramis tetejére, ahol embereket szívét kirángatva kerülhetett közelebb istenhez. Valamelyikhez a sok közül. Mert ezek vérszomjas istenek voltak, akik abban lelték örömüket, ha szenvedni láthatták az embert. A piramisépítők meg úgy voltak vele, ha másokkal járatják végig a passziót, akkor ezzel a csellel sikerül azt elintézni, hogy saját fejükről elhárítsák az elkárhozás veszélyét. Mint valamiféle Kolumbusz előtti búcsúcédula, csak kicsit véresebb változatban: minden kirángatott emberi szív egy lépéssel közelebb visz az áhított megváltáshoz.

A polgári társadalom már sokkal szofisztikáltabban viszonyult a kérdéshez, ők már nem akartak senkit sem feláldozni, ők csak lenézték azokat, akik nem lépcsős házban laktak vagy intézték ügyesbajos dolgaikat. Ha az ember felmegy néhány emeletet – gondolták a felvilágosult XIX. században –, azáltal nemcsak a lelke fog kiemelkedni a mindent magához vonzó sárból, hanem társadalmi státusza is finoman az alantas néposztályok fölé fogja emelni. És ha már az emeletekre vezető cirkalmas lépcsők oly finoman távol helyezték őket azoktól, akik lépcső nélküli alacsony épületekben tengették életüket, ott a magasban már az emeletekhez illő erkölcsökkel illett élni. Így született meg a polgári képmutatás. Ugyanis kiderült – és ez módfelett kellemetlen volt –, hogy emelet ide vagy oda, felvilágosult társadalom erre meg arra, de bizony az ember ugyanolyan primitív állat, mint amikor az Altamira-barlangban festegetett vadászjeleneteket vagy tizenhárom ezer évvel ezelőtt: azaz egy centiméterrel sem vált cizeláltabbá a lelke.

Miután nem bírtam a téli Bükk lankáin felmenni a sílécemmel, a lépcsők is egyre inkább az ellenségeimé váltak. Egyre nehezebb volt feljutni ide vagy oda, hogy aztán végül már legyőzhetetlen akadályként tornyosuljanak előttem a feljáratok. Teljesen világos, hogy ilyen körülmények között sem szakrálisan sem társadalmilag nem lehet eljutni, illetve feljutni sehova.

A Magyar utcai házunkban nem voltak lépcsők, mert Flórián dédapám, aki a házat megvásárolta 1900-ban, előrelátó volt. Viszont a Brassaiban, amelyet a hivalkodó XIX. században építettek, a mi osztálytermünk az utolsó emeleten volt, ami bár csak másodiknak számított, de minden más épületben legalább hatodik lett volna. Oda felmenni nekem kész Kálváriát jelentett annak összes stációjával.

Különböző trükkökkel próbálkoztam. Először is rengeteg lépcsőfeljárat volt, mert a XIX. században úgy vélték, hogy van egy főlépcső a fontos emberek számára, amely díszesen kifaragott kőkarfákkal, elegánsan fut fel az első emeletre. Azért csak odáig, mert a püspöknek és egyéb hatalmasságoknak csak odáig kellett felcaplatni, hiszen ott volt minden fontos dolog, ami őket érdekelte: az amfiteátrum, az irodák, könyvtár stb. A főlépcső azt az illúziót keltette, hogy mégsem olyan magasak azok az átkozott emeletek. Voltak hátsó lépcsősorok, amelyek nélkülöztek mindenféle eleganciát, kényelmet és bármilyen szándékot arra nézve, hogy illúziót teremtsenek, egyetlen céljuk volt: az alantasabb néposztályok feljussanak a legfelső emeletekre. Mert ne legyenek kétségeink: a polgári társadalom imádott magasra menni, de túl magasra menni, már nem annyira elegáns, oda csak a cselédek és a diákok másznak fel.

A hátsó lépcsőkön pihenők sem voltak, keskenyen futottak fel, ahol rendre egymásba ütköztünk, én meg nem igazán tudtam másokat kerülgetni, mivel létszükség volt, hogy kapaszkodjak a korlátba. Ha már nagy nehezen felkecmeregtem az utolsó emeletre, érthető módon, nem nagyon akaródzott onnan lejönni. Márpedig a Brassaiban az volt a szabály, hogy a nagyszünetben lehajtottak mindenkit az udvarra, mint az állatokat. Vagy mint a rabokat – ez nézőpont kérdése. A lehajtás műveletét a félelmetes romántanárnők hajtották végre, akik nem csak romántanárnők voltak, hanem román tanárnők is.

Ők azért nem az SS-ben szolgáltak, mert oda már nem volt felvétel, így inkább a mi terrorizálásunkra alkalmazták őket. A leghírhedtebb Dán Mari volt, aki irhabundáját panyókára véve idegesítő lassúsággal vonult végig a hosszú folyosókon, messzire süvített a hangja. A mi kulturális kódjaink szerint üvöltött, de az övék szerint csak fennhangon szónokolt. Amerre elhaladt onnan észveszejtve menekült le mindenki az udvarra. A vicc az volt, hogy az udvaron nem fértünk el, de ez nem érdekelte az SS-osztagot. A lényeg nem az volt, hogy elférjünk, hanem az, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Mivel én semmilyen körülmények között sem tartottam jó ötletnek, hogy lemenjek azon a millió lépcsőn, amihez képest Chichen Itza legmagasabb piramisa is csak aprócska földhányás, kisebbfajta ellenálló csoportot szerveztem. A lázadásom nem volt teljesen önérdek mentes, de melyik rebellió született nagyvonalúságból?! Tekintve az ellenség hatalmát, fifikásan kellett eljárni. Mondhatni föld alatt – és nem subrosa – lehetett csak vehemenskedni.

Így alakult meg a buditanács, aminek én voltam az elnöke és a barátnőim a tagok. A tanács legfőbb és egyetlen tevékenysége abban merült ki, hogy a tagok mindenáron elkerüljék a börtönudvarra emlékeztető zárt térbe való lehajtásukat. Ennek érdekében a tagok az elnökkel az élen benyomultak az osztálytermünk közelében található mellékhelyiségbe.

Itt mindahányan (mind a hatan) beszuszakoltuk magunkat az egyetlen szabad fülkébe (ketten felálltak a WC-kagylóra, a többiek körülöttük préselődtek). Erősen kapaszkodtunk az ajtóba, hogy a felsősök ne tudják kinyitni – ugyanis olyan polgári nüánszok, mint zár nem volt az ajtón.

A nyolcvanas évek Romániája úgy vélte, a tisztes állampolgárokat nem lehet kitenni az intim magány kísértésének. Illetve még azt is gondolták, hogy világi hívság ablakkal ellátni a mellékhelyiséget, mert akkor esetleg kilátnának az emberek az ablakon, amely tevékenység azzal a hamis illúzióba ringatná őket, hogy a kinti világ szebb, mint ami itt van bent. Viszont világítás sem volt, mert a nyolcvanas évek Romániájában nem volt villanykörte, mert minek, hiszen villany sem volt. Tehát meglehetősen sötét volt, jobban mondva félhomály mivel a helyiség igencsak kicsi volt, és a folyosóról, ahol hatalmas ablakok sorakoztak – a XIX. század fennhéjázásai – bőkezűen eresztették be a fényt.

Három fülke volt a WC-ben, amelyből az egyik mindig zárva volt. Nem lehetett tudni, hogy ott mi van, hiszen a takarítónők – akik bár voltak, de a WC-t nem tisztították – sem nyitották ki. Így két fülke állt a lányok rendelkezésére, de az univerzum törvénye szerint mindig a női mosdóban van tumultus. Ráadásul a takarítás és a tisztaság sem volt erőssége a rendszernek, amely azt jelentette, hogy penetráns szagok árasztották el a mellékhelyiséget, és a szagokhoz tartoztak szagforrások is.

Ez jobbára azt jelentette, hogy csak egy fülke volt használható, ahova a nagyszünetekben mi nyomultunk be. Diszkréteknek egyáltalán nem voltunk nevezhetőek, mert iszonytató viháncolások közepette védtük a „várat”.

Vicces volt, ahogy ott kuksolunk a sötétben és hogy irtózatos bűz van. Ezt csak fokozta az a tény, hogy a felsős, gimnazista lányok az ajtó előtt őrjöngnek. Fuldokoltunk a nevetéstől. A felsősök mérgesen rángatták az ajtót, mi meg úgy kacagtunk, hogy egyszer csak felrántották, mi meg egy emberként ömlöttünk ki hatalmas hahotázások közepette. De nem volt alkalom a megfenyítésünkre, mivel abban a pillanatban felcsattant a távolból Dán Mari rémisztő hangja, és a felsős lányok ijedten eliszkoltak, mi meg vissza a WC-be, ahol lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy elmenjen a boszorkány.

A tizenkét éves és középsúlyosan pszichopata Nero pedig boldogan integetett le a tömegnek a Palatium lépcsőiről.