Alexander Brody
„Az író, üzletember, reklámszakember, a magyar irodalom mecénása a minap töltötte be nyolcvankilencedik életévét. Budai otthonában érte a halál. Szombat éjjel meghalt Bródy Sándor. Az író, üzletember, reklámszakember, a magyar irodalom mecénása a minap töltötte be nyolcvankilencedik életévét. Budai otthonában érte a halál.” – írta meg a 24.hu
Alexander Brody, eredetileg Bródy Sándor (Budapest, 1933. január 28. – Budapest, 2022. február 12.) amerikai-magyar üzletember, író, reklámszakember. Bródy Sándor magyar író unokája, Hunyady Sándor unokaöccse.
Meghalt egy nagyon jó barátunk, sokunk nagyon jó barátja. 2010-ben ismerkedtem meg vele, amikor még csak udvaroltam Virágnak. Szinte azonnal a bizalmába fogadott, nagyon értett a fiatal, bohém költő nyelvén, aki akkoriban voltam és be kell vallanom, hogy volt egy közös és érzékeny pontunk: a nosztalgia. Nosztalgiánk volt a régi, az első háború előtti Magyarország iránt, a magyar irodalom, művészetek és történelem hőskora iránt. Ő is, én is családilag is, irodalmilag is érintve voltunk ebben. Nagyapja, Bródy Sándor könyveit én faltam akkoriban, s máig is úgy gondolom, hogy ‘Az ezüst kecske’ vagy a ‘Rembrandt’ a magyar regényirodalom méltatlanul elfelejtett gyöngyszemei. ‘Az ezüst kecske’ arról szól, hogy egy fiatalember hogyan romlik meg Budapesten a korrupció révén, míg a ‘Rembrandt’ egy nagymester búcsúja az élettől. Aktuálisak tehát, érdemes őket elolvasni. De nagyon szerettük Bródy Sándor fiának, Alexander Brody nagybátyjának, Hunyady Sándornak a novelláit is. Egyszer egy nagyon szép könyvet adott, hogy azt vigyem el Virágnak, mert ő biztosan értékelni fogja. Hunyady Margitról szólt, Bródy nagy szerelméről, Hunyady Sándor édesanyjáról. Virág tényleg nagyon értékelte. Közben persze beszélgettünk, egyre többet beszélgettünk a huszadik századról, a mostról, irodalomról, néha politikáról is. Tetszett neki, hogy mi Virággal leveleztünk és csak utána ismerkedtünk meg személyesen, s akkor is, most is magázódunk. Azt mondta, hogy azért jobb egy kapcsolatban magázódni, mint tegeződni, mert egyrészt az ember hajlamos elfeledkezni a hétköznapok sodrásában arról, hogy mennyire tiszteli azt, aki képes elviselni őt, másrészt pedig, míg az könnyen kicsusszan az ember száján, hogy „Te hülye!” – azt azért nehéz önirónia nélkül mondani, hogy „Maga marha!”. Ezen akkor is jót nevettünk és azóta is gyakran idézem.
Többször meghívott magához, megmutatta a könyveit, a gyűjteményét kortárs művészektől, még azt is megmutatta, hogy hol alszik. Szóval bizalmába fogadott. Nem csak engem, sokunkat, különösen magyar írókat, művészeket. Valahogy a kötelességének érezte, nem rosszul írom, azt hiszem a családjának érezte a szedett-vedett magyar írókat és művészeket. Emlékszem, elkísértem egyszer Rabóczky Judit műtermébe, ahol Sándor és Rabó elképesztően szórakoztató beszélgetését hallgathattam meg, arról, hogy a gazdag műgyűjtőknek olyan névjegyeket kell hegeszteni vasból, amelyek kilyukasztják a drága öltönyük, hogy megjegyezzék a művészt! Akkor, ott, meg is fejtettük, hogy Bródy Sándorban, Rabóczky Juditban és bennem nem csak az a közös, hogy mindhárman Egerben születtünk. Hanem valami más is.
Ahogy Alexander Brodyban sem a nosztalgia volt a legelevenebb, hanem az a különös varázs, amit mindig és mindenhol hordozott. Udvarias volt mindenkivel, mindig elegáns és derűs. Igazán megtisztelő volt a barátjává lenni, s ezt biztosan mások is így érezték. Egy alkalommal mondta, hogy elvisz minket vacsorázni vasárnap. Igen, akkor is vasárnap volt, mint most, amikor ezt írom. Nem mondta meg, hogy hova megyünk, csak annyit kért, hogy legyünk készen. Készen voltunk. Felhívott és közölte, hogy vár a Gundelben. Felpattantam Virág rózsaszín női kerékpárjára, Virág mögém ült hatalmas rokolyában a csomagtartón és begurultunk a Gundelbe. A parkolóban a libériás ember láthatólag kissé meglepődött, amikor megérkeztünk, ránk nézett, majd annyit mondott: „- Bródy úr vendégei, ugye?” – Nevettünk. Átvette nagy komolyan a rózsaszín kerékpárt, leparkolt vele, mint egy Porschéval, majd bevezettek minket a Bródy-család asztalához. Megjegyzem Alexander Brody írta a Porsche egyik reklámszlogenjét, ami egyetlen mondat volt és valószínűleg többet keresett vele, mint én az összes eddigi írásommal. Így hangzott, hogy „Csak az út közös.” Költő is volt tehát egy kissé. Leültünk a Bródy-család asztalához, spárga szezon volt, tehát spárgát ettünk. Egy külön kis tálcán hozta ki a pincér az utolsó spárgafogót, ami megmaradt a Gundelben még a háború előttről. Ezzel Sándor evett. Volt valami közös a spárgafogóban és benne. Kadarkát ittunk, s a vacsora után a cigány-zenészeket odaintettük és énekeltünk. Sándor a nótánkat kérdezte. Virágé a “Lila akácok” volt, talán szegény Szép Ernő emlékére… „Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj…” – énekeltük, a prímás húzta, a kontrás kontrázott, a bőgős bőgött, a cimbalmos pedig szerette volna odatolni a cimbalmot, de csak messziről bazsevált. Aztán én jöttem. „Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém, de csuda volt…” Így. Sose gondoltam volna, hogy ez a nótám, de ez jutott eszembe. Azóta ez. Aztán Alexander Brody következett: „Gyere Bodri kutyám…” – mire odaértünk, hogy „Egymás mellett megyünk, mint két kivert kutya, / Mért bántak így velünk, egyikünk se tudja. / Ne könnyezz, jó pajtás, menjünk csak előre… / Majd csak megpihenünk, kinn a temetőbe’.” – addigra zokogtunk. Így mulattunk, mint igazi magyar emberek. Voltam vele könyvárverésen, írtam a csodálatos lapjába, az Alibibe többször is. Láttam, hogyan segítette az írók és művészek ügyét. Gratuláltam neki, amikor megkapta az Írók Boltja Üveggolyó díját, aminek azt hiszem, hogy nagyon örült. Sokat beszélgettünk arról, hogy ő tulajdonképpen diplomata akart lenni, s én azt mondtam neki, hogy ő tulajdonképpen diplomata is lett, közvetít két idegen ország között: a régi, szép, századelő Magyarországa és a mostani között. Egy alkalommal vele álmodtam, s ezt megírtam neki:
Hat virágzó körtefát ültettem az ágyad köré.
Te pizsamában voltál, és mutattad, hogy kék
és okker csíkos, s a kék és okker ősi népek színe,
akik sok-sok ezer esztendővel ezelőtt éltek itt,
tárgyaik és pizsamáik kékek voltak és okkerek.
Mire én mondtam, hogy igen, lehet, könnyen lehet,
én nem tudom, de én most élek, s ezt a hat, virágzó
körtefát ültetem kék brokáttal leöntött ágyad köré
persze csak akkor, ha te is szeretnéd, ha te is megengeded.Erre azt válaszolta, hogy „Tibor, álmaimban mindent megengedek. Ölel, ab.”
Volt benne valami, a személyében, a lényében, az aurájában abból a századelőből, egy kicsiny szikra, amit igyekezett belénk, magyar írókba, művészekbe, az olvasóiba áttáplálni, merthogy írt is, például a ‘Hét évtized illatai’ és a ‘Hét évtized ízei’, melyek egészen csodálatos történetekkel vannak tele. Érdemes ezt (is) elővenni tőle, olvasni. 89 éves volt. Gyönyörű és tartalmas életet élt. Volt benne szikra, s most ez a szikra kialudt, egy igazán nagy magyar embert vesztettünk el, de emléke, tanítása, derűje, könyvei, hozzáállása velünk marad, igaz barátaiban, magyar írókban, művészekben és olvasókban, s bennünk kell, hogy tovább világítson, bármilyen sötétség is következzék ezután.
(Bródy Sándorról a fotót az ünnepi könyvhéten készítettem.)
