Az alábbi írás a Magyar Buddha című öt előadás harmadik előadásának esszé változata. A teljes előadást a Buddha FM-n hallgathatjátok meg Az utolsó előadás 2018. május 3-én lesz, 17:15-tól a Művészet és Élet Alapítvány központjában /1056 Budapest, Váci utca 40. I/7. (23-as csengő.)/ Részletek a DRÓTon itt. Gyertek!
A Buddha FM és az előadások hallgatói, a DRÓT olvasói, és a közösségi oldalon való hozzászólók kérésének elegettéve az öt előadásból különlenyomatot és az előadásokat egy CDre rakva lemezt készítünk korlátozott példányszámban.
Ha szeretnéd az öt előadást különlenyomatban olvasni (és ezzel a szerzőt és a projektet támogatni), kérjük írj emailt az [email protected] címre, tárgymezőbe írd, hogy „Magyar Buddha”, a levélbe pedig a címedet és hogy mennyi példányt szeretnél. A továbbiakat egy hónapon belül emailben jelezzük.
„A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz.”
Krúdy Gyula
1. rész
Hol máshol kezdhetném a buddhizmusról szóló egyik legjobb, több mint száz éve megjelent magyar mű ismertetését, mint ott, hogy Krúdy Gyula az Őszi utazások a vörös postakocsin című regényének (melyben a Régi Magyarország – vagy, ahogy Krúdy kései jegyzetében nosztalgikus iróniával megjegyzi az „amelyet manapság némelyek már Szent Magyarországnak is neveznek”) utolsó fejezetében Rezeda Kázmér és Krónpinc Irma a Gellért-hegy szerpentinjein sétál, majd Irma így kérdez:
„Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?”
Erre Rezeda felemelt fejjel, nyugodt és éber tekintettel így válaszol:
„Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.”
Megjegyzem páli átírásban használja Krúdy Gyula Buddha nevét, nem véletlenül. Így ismerte. A történet tovább folyik, s egy másik szöveghelyen, kicsit később Rezeda egy könyvből idézi ezt a mondatot:
„Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.”
– lábjegyzetben a régebbi kiadásoknál mindösszesen ennyit találunk ott:
„L. J.: Dhammó.”
A szakirodalom nem kimondottan foglalkozik a témával, két fontos kivétel azonban legalább érinti. Az egyik Szabó Ede közismert, alapos Krúdy-monográfiája, ahol ezt írja az Őszi utazásokról:
„Itt merül fel először, mindjárt az ajánlásban, Buddha neve, s a regény végén, amikor Rezada úr szakít Krónprinc Irmával, a helyzet iróniája ellenére is őszintének érezzük a svábhegyi hársfa alatt keresztbe rakott lábbal ülő negyvenéves férfi vallomását: Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok (…) A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz.”
Szabó Ede megjegyzi, hogy
„A könyvélmény – Lénard Jenő Dhammó című könyvének friss olvasása – itt is tetten érhető, de az életformaváltás, sőt az aszkézis, a lemondás vágya, hitelesen Krúdy gyötrődéseiből fakad.”
Szörényi László egy kevésbé ismert tanulmányában ehhez még hozzáteszi:
„Az író (Krúdy) tökéletes rezignációját a mottó és (Az őszi utazások a Vörös Postakocsin) zárlat(ának) buddhizmusa jelzi: megjegyzendő, hogy forrásként Lénard Jenő Dhammó című könyvét használta, amelyet Felvinczi Takács Zoltán a Nyugatban úgy üdvözölt, mint a magyarság ázsiai lényegéhez vezető kalauzt.”
Szörényi László: Bécs szimbolikus szerepe Krúdy Gyula műveiben. 109. o.
Ki volt ez a Lénard Jenő, aki oly nagy hatással volt az egyik legnagyobb magyar íróra Krúdy Gyulára, hogy az majdnem betért buddhista szerzetesnek? Ki volt Lénard Jenő, aki talán – erős a gyanúm – az említett Krúdy regényben – természetesen Pongrácz Béla, a Petőfi nyomába Szibériába utazott, majd tuberkulózissal és buddhizmussal megfertőzve hazatért, és a hálátlan utókor által teljesen elfelejtett költő mellett – a fikciós Bonifácz Béla figurájához is minta lehetett? Ki volt az, aki a magyarság keleti lényegéhez vezető spirituális kalauzt adott?
Ki volt az, aki az első valamire való könyvet írta Buddháról és a buddhizmusról magyarul?
Lénard Jenő, Eugen Isak Levy néven született 1878-ban a németországi Krefeldben egy jómódú zsidó családban, s a századelő különleges alakja, filozófusa, orientalistája, írója, akit jóformán csak a német és az angol keletkutatás nem felejtett el. Pedig kiemelkedő munkáit magyarul írta, mint amilyen a kétkötetes – sajnos szintén elfelejtett – Dhammó, vagy a Buddho-rupam esszéje, mely „Buddha testiségével” foglalkozott. Eugen (Jenő) 1907-ben részese volt az angol Buddhist Society of Great Britain and Ireland alapításának. 1909-ben áttért az evangélikus hitre, akkor vette fel a Lénard Jenő nevet.
Lénard Jenő mondják, hogy legalább tíz nyelven beszélt.
Buddhizmusról szóló alapműve – az említett Dhammó után – 1914-ben a Budapesti Tudományegyetemen filozófiai doktorátust szerzett. 1918 májusától Kis-Ázsiában vezetett expedíciót. A háború végén az expedíció tagjait internálták, és csak 1919 januárjában térhettek haza. 1919 augusztusától Fiumében az Atlantica Hajózási Társaság képviselője volt. Trianon után Ausztriába költöztek.
1924-ben Bécsben halt meg.
Felesége Hoffmann Ilona (1888–1938) volt, fiúkat pedig sokan ismerhetik, ő volt Lénard Sándor a Micimackó latin fordítója, a Római konyha, a Völgy a világ végén, és más művek méltán megbecsült szerzője.
Jóllehet Lénard Jenő eredményeit a keletkutatás közel száz év alatt látszólag itt-ott meghaladta, nekünk mégis a Buddho-Rupam esszéjét és nagy könyvét, a Dhammót érdemes újra elolvasni. A kétkötetes Dhammót egyébként, amelynek első kötete 1911-ben, második 1913-ban jelent meg, valójában három kötetesre tervezte.
Lénard Jenő főműve, a Dhammó, ahogy a korabeli kritika összefoglalja:
„A buddhizmusról szól és mindenütt az eredeti forrásokra hivatkozik az a két vaskos kötet, melyet a következőkben akarunk bemutatni (csaknem 60 oldalra rúg a forrásmunkák felsorolása) s bizonyára igényt tart rá, hogy előkelő mértéket alkalmazzunk megbírálására. Lássuk mit ígér és mit ad ez a sok idő és munkabefektetéssel megalkotott mű és tegyük hozzá azután azt is, amit ezen kívül várhatnánk vagy tőle vagy legalább a folytatásától.
Az előszóban foglalt program szerint az első kötet a buddhista gondolatvilág bölcseletét, a második pedig morálját és etikáját, fejlődésének történetét s jelenlegi állapotát akarja megmutatni. Általános bevezetéssel indul a kivitel, hol szó esik Körösi Csorna Sándorról, a páli nyelvről, a buddhizmusnak északi és déli ágra szakadásáról s főként a buddhizmus vonatkozásairól európai felfogásmódokhoz, pesszimizmushoz, tudományhoz stb. Komoly tárgyalást e bevezetés természetszerűen nem adhat az említett kérdésekről, már azért sem, mert csak a kötet végén tudja meg az olvasó, hogy mi a buddhizmus s így ezeken az első oldalakon csak bizonyos kétségek ideiglenes eloszlatásáról s az európai műveltségű közönség érdeklődésének felkeltéséről lehet szó.
A mű testét a négy buddhista alapigazság részletes tárgyalása alkotja.”
Dienes Pál: A buddhizmusról. Lénard Jenő Dhammója. I.n.: Huszadik század, 1914. 2. szám III. Szemlék és jegyzetek. 102. o.
Az első kötet tehát egy Kőrösi Csoma Sándorra való rövid emlékezéssel kezdődik, melyben így szól Lénard Jenő:
„Nem képzelhető magyar munka a buddhizmusról, mely ne Körösi Csoma Sándor működésére való hivatkozással, emlékezetének felidézésével venné kezdetét.
Ő volt az, aki Európa tudományos világának figyelmét felhívta a bölcsesség azon kincses bányájára, mely a buddhizmus szent könyveiben van évezredek óta letéve.
Bár kutatásainak indító oka a nyelvtudomány volt és az a nemes szándék, hogy Tibetnek milliói számára az európai szellemi és anyagi műveltséget megnyissa és hogy e célra az érintkezést lehetővé teendő tibeti angol szótárt és nyelvtant állítson össze — nem kerülhették el figyelmét — (mint ahogy Kennedy C. P. angol századoshoz 1825 május 5-iki kelettel intézett levelében mondá): «A régi buddhizmus érdemei», és azon volt, hogy Európa tanulja meg tisztelni azon vallást, melynek sarkköve ugyan azon erkölcsi tanokból áll, mint a mi keresztény hitünké, t. i. a felebaráti szeretetből.”
Lénard Jenő: Dhammó. I. Franklin. Budapest 1911. 17. o.
Majd pedig a buddhizmus rövid ismertetése, néhány alapfogalom tisztázása következik. Lénard Jenő legnagyobb érdeme egyébként éppen az, hogy a Dhammóban, a szanszkrit helyett az általa pontosabbnak vélt páli nyelvet és kánont használva pontos terminológiát ad a buddhizmus kapcsán, nem csak a szavak pontos definícióit közli értekezésében, magyarázza azokat és forrásukat az eredeti kánonból fordítja és közzéteszi, de különböző táblázatokban összevetve szanszkrit, páli és európai nyelvekben, továbbá az általa javasolt magyar nyelven használt buddhista kifejezéseket.
Ahogy könyve, úgy táblázatai, tehát javasolt terminológiája sem épültek be a magyar buddhizmusról alkotott diskurzusba, elsősorban azért mert két világháború, és egy évszázad választ el minket Lénard Jenő alapművétől, amit azóta nem adtak ki újra.
Művét ma már valószínűleg meghaladottnak tartja – ha egyáltalán tartja valamire – a buddhizmussal foglalkozó kutatás, ugyanakkor megkerülhetetlen abban a tekintetben, hogy megértsük milyen sajátos kép alakult ki a magyarságban Buddha kapcsán. De a helyzet az, hogy elolvasva egyáltalán nem érezzük meghaladottnak, sőt, nagyon is pontosnak, amelynek hibái éppen ott vannak, ahol erényei, vagyis, hogy amilyen pontos próbál lenni, éppen ott veszít, ahol már nem lehet pontos.
Lénard Jenő racionalista, de mélyen együttérző és ihletett filozófus volt, aki a buddhizmust megpróbálta úgy nézni, ahogy az van, de kénytelen-kelletlen filozófiaként láttatta azt
– különösen, amikor Schopenhauerrel veti össze és amikor megállapítja, hogy
a buddhizmus nem pesszimizmus -, csakhogy a buddhizmus nem csupán filozófia, sőt nem csak etika, végképp nem vallás.
A filozófia doktora nem írhatott mást a buddhizmusról, mint filozófiát, bár igyekezett meghaladni magát, s ez jobbára sikerült is.
A Dhammó első kötete tehát a Csomáról szóló rövid emlékezés, a buddhizmus alapfogalmaiba való bevezetés után az első három alapigazságot tárgyalja, míg a negyedik alapigazság, a nemes nyolcrétű ösvény és még néhány kiegészítő fejezet a második kötetben található.
Lénard Jenő fia, Lénard Sándor „Apám” című történelmi esszéjét nem sokkal 1972. április 13-án bekövetkezett halála előtt, Brazíliai otthonában olaszul diktálta le, ebből kiderül, hogy
„Nem olvashattam el könyvét Buddha életéről, mert nem volt ideje megírni – ez lett volna művének harmadik kötete.”
Lénard Sándor: Apám. Lénard Sándor olasz nyelvű kéziratából fordította: Vajdovics Zsuzsa.
Amely megjegyzésből, azt feltételezhetjük, hogy Lénard Jenő egy harmadik kötetben Buddha, vagy ahogy ő mondta, Buddhó életét és történetét járta volna körül. E harmadik kötet azonban sosem készült el, viszont megmaradt nekünk a Dhammó első két kötete, amelyen végighaladva elég pontos betekintést nyerhetünk a buddhizmus filozófiájába.
2. rész
A Dhammó első kötete Kőrösi Csoma Sándor méltatása után a Hinajánam és Mahajánam (innentől kezdve Lénard Jenő, páli – vagy abból magyarosított – kifejezéseit fogom használni, s ha eltérek tőlük, csak akkor jelzem) nagy rendszereit helyezi egymás mellé, megállapítva, hogy a Burmában és Ceylonban fennmaradt Hinajánamot tekinti ősibbnek, amelyben ellentétben a tibeti és más mahájanam iránnyal „nem járja péterfillér”, vagyis Lénard szerint nem rontotta meg az egyház, adomány, babona és hasonlók. Egyébként is
jellemző Lénard Jenő Dhammójára, hogy a buddhizmus gyökeréig akar hatolni, s ehhez megfelelőbbnek találja a hinajánam (vagy kis szekér) irányzatát.
Tisztázza a szenvedés, a kammam (karma) fogalmát és jelentőségét, elmondja, hogy a buddhizmus miért nem pesszimizmus, viszont miért kritikai álláspont. Beszél arról a problémáról, hogy az európai ember mindent dualisztikus személettel lát, míg a buddhizmus a világot az egység felől szemléli, majd pedig a négy alapigazság közül az első hármat veszi sorra első kötetében.
Az első alapigazságot a páli Hármaskosárból ismerteti, mégpedig az alábbi forrás gyönyörű magyar fordításával, majd magyarázatával:
„Mi, Testvéreim, a szent igazság a szenvedésről?
A születés-szenvedés, a hervadás-szenvedés, a betegség-szenvedés, a halál-szenvedés. Bánat, kesergés, fájdalom, szomorúság, kétségbeesés, mind szenvedés. Nem érni el azt, amire vágyunk, szenvedés; röviden: a lét mind az öt alakja szenvedés.
Mi már most, Testvéreim, a születés?
Az élőlények egyik vagy másik fajtájához tartozó lény csirázása, fogantatása, esetleg terhesség útján való megszületése, az élőlények létalakjainak megnyilvánulása, az érzéktevékenység keletkezése, ezt nevezik, Testvéreim, születésnek.
Mi most, Testvéreim, a hervadás?
Az élőlények egyik vagy másik fajtájához tartozó lény vénülése és hervadása, élet erejének fogyása, elráncosodása s színe változása, az érzékek gyengülése: ezt nevezik, Testvéreim, hervadásnak.
Mi már most, Testvéreim, a halál?
Az élőlények egyik vagy másik fajtájához tartozó lény megválása az élettől, a bomlás, a feloszlás, a meghalás, az idő betelése, a létalakok eltűnése, a holttest elrothadása; ezt nevezik Testvéreim, halálnak.
Mi most, Testvéreim, a bánat?
Az ami ennél vagy amannál a sorscsapásnál, ennél vagy amannál a veszteségnél ér, búbánat, benső gyötrelem; ezt nevezik, Testvéreim, bánatnak.
Mi most, Testvéreim, a kesergés.
Az, ami ennél vagy amannál a veszteségnél sújt, ami ennél vagy amannál szenvedésnél ér, panasz és siránkozás, siralom és siratás, jajveszéklés és sírás-rívás; ezt nevezik, Testvéreim, kesergésnek.
Mi már most, Testvéreim, a fájdalom?
Az, Testvéreim, ami fájdalmas a testnek, ami kellemetlen a testnek, amit a testi érintés által fájdalmasnak és kellemetlennek érzünk; ezt nevezik, Testvéreim, fájdalomnak.
Mi most, Testvéreim, a szomorúság ?
Mind az, Testvéreim, ami lelkileg elcsüggesztő, szellemileg elszomorító, mindaz, amit a lélek által fájdalmasnak és kellemetlennek érzünk; ezt nevezik, Testvéreim, szomorúságnak.
Mi most, Testvéreim, a kétségbeesés?
Ami, Testvéreim, ennél vagy amannál a veszteségnél, amely bennünket sújt, ami ennél vagy amannál a szenvedésnél, mely bennünket ér, elcsüggeszt, kétségbeejt, reménytelenné és kétségbeesetté tesz; ezt nevezik, Testvéreim, kétségbeesésnek.
Mi már most, Testvéreim, az a szenvedés, melyet vágyaink el nem érése okoz?
A születésnek alávetett lényeknek, Testvéreim, ily vágyódásaik vannak: «Óh bár ne volnánk születésnek alávetve! Oh bár ne lenne előttünk új születés!» De a kívánsággal még nem telik be a vágy s e vágy be nem telése: szenvedés. Az a lény, Testvéreim, mely hervadásnak, elaggásnak, betegségnek, halálnak, bánatnak, kesergésnek, fájdalomnak, szomorúságnak és kétségbeesésnek van alávetve, így vágyódik lelkében sóvárogva. «Óh, bárcsak ne volnánk elaggásnak, halálnak, bánatnak, kesergésnek, fájdalomnak, szomorúságnak és kétségbeesésnek alávetve, hogy ne néznénk elébe ismét elaggásnak, betegségnek, halálnak, bánatnak, kesergésnek, fájdalomnak, szomorúságnak és kétségbeesésnek!» De kívánsággal még nem teljesedik a vágy s a vágy nem teljesedése: szenvedés.
Mi már most, Testvéreim, a lét öt alakja ?
Ezek, Testvéreim, az alak (rúpam), érzés (védaná), észrevevés (szannyá), szubjektív megkülönböztetés (szankháró), öntudat (vinnyánam).
Minden anyagi lét, Testvéreim, legyen az az ember sajátja vagy egy másiké, durva avagy finomított, nemes vagy alacsony, távoli vagy közelben levő, mindez az anyagi lét alakjához tartozik (rúpa-khandhó). Minden érzés az érzés alakjához; minden észre-vevés az észrevevés alakjához; minden szubjektív megkülönböztetés a szubjektív meg-külömböztetés és minden öntudat az ön tudat alakjához.
Melyek már most az anyagi lét alakjai?
A négy anyagi elem, Testvéreim, és mindazok a testi tulajdonságok, amelyek e négy elemtől függenek.
(…) Ismerteti a négy elemet, majd az érzékelést. (…)
Minden múlandó, Testvéreim.
Múlandó a test, múlandó az érzés, múlandó az észrevevés, mulandók a szubjektív megkülönböztetések, múlandó az öntudat. De minden, ami múlandó, szenvedés; és ami csak múlandó, mind fájdalmas és folytonos változásnak van alávetve, erről sem mondhatja tehát senki: Ez hozzám tartozik, ez én vagyok, ez «én».
Ezért, Testvéreim, legyen bármi, anyagi élet, érzés, észrevevés, szubjektív megkülönböztetés vagy öntudat és legyen ez a mi sajátunk vagy bárki másé, legyen az durva vagy finom, legyen közel vagy messze távolban, azt a valósághoz híven és az igaz bölcsesség szerint meg kell értenünk: ez nem tartozik hozzám, ez nem én vagyok, ez nem «én» (attá).
Aki tehát, Testvéreim, a testnek örül, az érzésnek, az észrevevésnek, a szubjektív meg- különböztetésnek vagy az öntudatnak örül, az a szenvedésnek örül s nem fogja el nyerni a szenvedéstől való megváltást. Így mondám.»”
Dhammó. I. 77. o.
Ez lenne tehát az első nemes igazság, amihez hozzáteszi Lénard Jenő magyarázatában, hogy:
„E felfogás nem ellenkezik a nyugati keresztény felfogással, mert hiszen e szerint is az eredendő bűnnel született s Jézus Krisztus feltámadása által megváltott emberiség nem éli az összes létező és – elgondolható életek között a legboldogabbat, sem abszolút értelemben vett boldog életet nem él. Az a gondolat, hogy a földi élet önmagában nem boldogság (mely gondolatnak ellenkezője mind a mai napig él a zsidók ideológiájában), egyike volt a keresztény világfelfogás legsarkalatosabb újításainak (…)”
Dhammó. I. 78. o.
– és példákat hoz az Evangéliumból.
Később ismerteti az aniccsam (állandó változás), a dukkhó (szenvedés) és az anattá (én nélküliséget), mint a buddhizmus három, fő alapelvét. Tovább haladva az első könyvben, kissé ugyan gépiesen, de mégis megkerülhetetlenül eljutunk a második alapigazsághoz, amelyet a Dhamma Pitakámból összeállított résszel magyaráz Lénard Jenő:
„Mi már most, Testvéreim, a nagy igazság a szenvedés keletkezéséről?
A vágy, a szomjúság az, mely az újraszületéseket előidézi és amely sóvárgással tapadva az élvezetekhez, most itt, majd amott, mindig talál új gyönyört. Ez az érzéki vágy (káma-tanhá), az egyéni lét után való vágy (bháva-tanhá) és a pillanatnyi boldogság után való vágy (vibháva-tanhá).
De honnan ered ez a vágy, Testvéreim, és hol fejlődik? Hol talál talajt és hol gyökeredzik meg?
A szem élvezethozó, kellemes az embernek; ott keletkezik a vágy, ott virágzik, ott talál talajt, ott gyökeredzik meg. Fül, orr, nyelv, test és elme (mens, manó) élvezet hozók, kellemesek az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
Formák, hangok, szagok, ízek, érintések és gondolatok mind élvezethozók és kellemesek az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
Az öntudat, amelyet a szem, fül, orr, nyelv, test és elme megfelelő tárgyaikkal való érintkezése idéz elő, élvezethozók és kellemesek az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
A szem, fül, orr, nyelv, test és elme által való érintkezés élvezethozó és kellemes az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
Az érzetek, amelyek a látás, hallás, szaglás, ízlés, tapintás és gondolkodás által ébrednek, élvezethozók és kellemesek az embernek ; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
A formák, hangok, szagok, ízek, testi tapintások és gondolatok észrevétele és képzelete élvezethozó és kellemes az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
A formák, a hangok, szagok, ízek, testi tapintások és gondolatok után való vágy élvezethozó és kellemes az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
A formák, hangok, szagok, ízek, testi érintések és gondolatok fölött való gondolkodás és elmélkedés élvezethozók és kellemesek az embernek; ott keletkezik a vágy, ott növekedik, ott talál talajt és ott gyökeredzik meg.
Így, Testvéreim, valaki megpillantja a formát szemével, meghallja a hangot fülével, megérzi a szagot orrával, megérez egy ízt nyelvével, megérzi az érintést testével, felismeri a gondolatot elméjével. Ha már most a forma, a hang, az íz, a szag, az érintés a gondolat kellemes, megragadja a lényt a vágy utána; ha pedig kellemetlen, elfordul tőle.
Most már bármilyen érzést (védaná) érezzen, kellemest vagy kellemetlent avagy közömböst, helyesli azt, megkedveli, ragaszkodik hozzá és felébred benne a vágy azok után. De az érzések után való vágy: ez a léthez való ragaszkodás (upádánam); a léthez való ragaszkodás okozza a lét folyamatát: a lét folyamata (bhavó) hozza létre a születést (dzsáti); a születés által keletkezik pedig az elaggás és halál, bánat, panaszkodás fájdalom, szenvedés és kétségbeesés.”
Dhammó. I. 129. o.
Ez tehát a második nemes igazság, vagy ahogy Lénard Jenő mondja alapigazság.
Azért idézem ezeket a fejezeteket bevezető fordításait, mert nagyszerűnek tartom őket, s
úgy érzem Lénard Jenő a lényeget ragadta meg és fordította le a páli kánonból, méghozzá magyarul ebben a formában elsőként száz esztendővel ezelőtt.
Lénard értelmezése végett érdemes a Dhammót végigolvasni, de én most rögtön a harmadikhoz ugrok, amit szintén a Dhamma Pitakamból vett idézettel és annak elemzésével ismertet:
„«Mi már most, Testvéreim, az igazság a szenvedés megszüntetéséről?
Ez épen a szomjúság (tanhá) teljes elnyomása, megvetése, elűzése, a tőle való megszabadulás és feloldás.
Hol tűnik azonban el, Testvéreim, eme vágy? Hol oldódik fel? Ahol csak elragadó és kellemes van eme világon, épen ott tűnik el eme vágy, ott szűnik az meg.
És az érzéki vágyakozástól (káma-tanhá) feloldva, Testvéreim, a lét utáni vágytól (bhava- tanhá) feloldva, nem tér többé vissza, nem lép be a létbe, mert éppen eme vágy teljes elnyomása által a léthez való ragaszkodás (upá-dánam) megszűnik; a léthez való ragaszkodás megszűntével a keletkezési folyamat (bhavó) szűnik meg. E folyamat megszűntével a születés szűnik meg és a meg-nemszületés által az elaggás, a halál, a kín, a szenvedés, a nyomorúság és kétségbeesés szűnik meg. Így hát az egész szenvedés-láncolat megszűnik. Ezt nevezik, testvéreim, a szenvedés megszűnése igazságának.
(…)
Létezik, Testvéreim, egy valami, ami meg nem született, ami nem keletkezett, ami nem jött létre, ami nem alakult ki. Mert ha nem létezne, Testvéreim, ez a valami, ami meg nem született, ami nem keletkezett, ami nem jött létre, ami nem alakult ki, úgy nem volna lehetséges menekülés a megszületett, a keletkezett, a létrejött, a kialakult világából. De mivel létezik egy olyan valami, ami meg nem született, ami nem jött létre, ami nem alakult ki, úgyhát létezik is megmenekülés a megszületett, a keletkezett, a létre jött, a kialakult világából.
Tehát nem egy személyes lénynek megsemmisülése ez, sem pedig egy valódi lét felmentése ez, mivel az, amit létnek nevezünk, amint láttuk, csupán örökös keletkezés és elmúlás és ekkép egy látszólagos lét, egy csalódás; és a valódi létezés, az, mely sem keletkezést, sem elmúlást nem ismer; sem születést, sem halált, ami örökké változatlan, ez éppen e csalódásnak a megszűnése, az elmúlása: a nibbánam.
Létezik tehát a tanhától való elmúlás.»”
Dhammó. I. 220. o.
az, hogy Lénard Jenő következesen „Testvéreimnek” fordítja a máshol és későbbi fordításokban
„Tanítványokként”, vagy még inkább „Szerzetesekként” fellelhető megszólítottakat nem egyszerű pontatlanság, pláne nem fordítói hiba, hanem éppen annak a szemléletnek a lényegi részlete, hogy ő összeegyeztethetőnek találta Jézus és Buddha tanítását, így szóhasználatukat is.
A negyedik alapigazsághoz azonban csak a második kötetben jut el.
3. rész
A második kötetet – kortársa – Stein Aurél méltatásával kezdi, különösen fontos ez, ha tudjuk, hogy Lénard Jenő könyve megírása után expedíciót vezetett Törökországban, amelyről korabeli híradások így számolnak be:
„1918-ban a cs. és kir. közös hadügyminisztérium a magyar kormánnyal egyetértőleg elhatározta, hogy katonai szolgálatot teljesítő szakemberekből egy tudományos expedíciót szervez Kis-Ázsia északi partvidékeinek kikutatására és a vidék gazdaságföldrajzi tanulmányozására. A feltárt eredmények egy későbbi magyar-török gazdasági kapcsolatnak lettek volna az alapjai. Az expedíció létrejötte gróf Teleki Pálnak az érdeme, ő válogatta nagyrészt össze az expedíció tagjait is.
Az expedíció technikai előkészítését dr. Lénard Jenő tartalékos százados végezte. Bár fáradságot nem ismerő buzgalommal dolgozott 1917 végétől, mégis majdnem egy év telt el, míg az expedíció indulása elől az utolsó akadályokat elhárította. Az expedíció vezetője, illetőleg parancsnoka dr. Lenárd Jenő tart. százados volt,
tagjai pedig dr. Vidéky Emil Műegyetemi m. tanár, dr. László Gábor m. kir. osztálygeologus, gróf Széchényi Rudolf főhadnagy és dr. Györffy István ethnográfus voltak. Lénard és Széchényi a gazdasági-, Vidéky a műszaki-, László a geologiai-, Györffy a néprajzi felvételt vállalta az expedíció összmunkájából.”
Sajnos azonban javában dúlt a világháború, így a felfedezőket elfogták és, ahogy Györffy megjegyzi:
„Expedíciónk eredményéről csak akkor számolhatunk be részletesebben, ha a gyűjtött anyagot és jegyzeteinket Konstantinápolyból haza hozathatjuk.”
Györffy István: A Lenárd-féle kis-ázsiai expedíció. Kőrösi Csoma-Archívum. A Kőrösi Csoma Társaság Folyóirata. (Szerk. Németh Gyula) I. kötet. 1921-1925. 310-312.
Tudtommal Györffy leírásán kívül semmit nem tudunk erről az expedícióról – kivétel Lenárd Sándor szellemes történetei arról, hogy hogyan mesélt erről apja -, de könnyen összeköthetjük mondjuk Bartók Béla anatóliai gyűjtésével és Stein Aurél Kelet-Turkesztáni kutatóútjával.
Hiszen azt írja Lénard Jenő a Dhammó második kötetének bevezetőjében, hogy:
„Saját szülőhazájában oly kevéssé ismeretes még Stein Aurél működésének, életmunkája fontosságának jelentősége, hogy a buddhizmust magyar nyelven tárgyaló magyar munkában nem tekinthető feleslegesnek, legalább rövid utalás az ő szerepére a modern buddhista reneszánsz nagy munkájában.
(Beszél a korábban általunk is tárgyalt Stein-féle felfedezésekről, majd hozzáteszi – Megj. wst:)
Még korai volna Stein második útjának eredményeit már ma részletezni (1913-ban írja e sorokat – Megj. wst), még mielőtt ő maga nyilvánosságra hozta volna. De páratlan tudós és bátor honfitársunk, ki büszkén folytatja Kőrösi Csoma Sándor nemes tradícióit, megérdemli, hogy nevét tisztelettel említse mindenki széles e hazában.
Úgylátszik csodálatos vonzerő lakik a régi magyarok ezen valószínű őshazájában. Kőrösi Csoma Sándort is ez a vágy vitte ki.
Van az egész buddhista-ind gondalatkörben is épen magyar ember lelkét megragadó valami különös varázs, melyet a sémi származású keresztény felfogás sokszor nem egészen elégít ki. Talán mert bölcsőjében ind mesék, ind gondolatok ringatták az ősmagyart,
valahol távol ismeretlen keleten, valahol Turkesztán vidékén.”
Dhammó. II. 10. o.
Ezek szerint Stein és Lénard kapcsolatban voltak – találkoztak, vagy ha más nem levelezhettek – de Lénard Jenő jól ismerhette, méghozzá elsőkézből Stein Aurél felfedezéseit, s ezt részben ismerteti is a Dhammó második kötetében. Mindez nagy hatással volt rá, ahogy le is írja, majd pedig a második kötetet a negyedik alapigazság, a szenvedés megszüntetéséhez vezető út ismertetésének szenteli, amely nem más, mint a nemes nyolcrétű ösvény.
A nagy nyolcrétű út, amely a szenvedésből kivezet három részre van osztva.
Az első része a megvilágosodás (pannyá), amelybe tartozik a helyes megértés (1), a helyes meggyőződések (elhatározások) (2). A második része a nyolcrétű útnak az erkölcsösség (szílam), amelybe a helyes beszéd (3), a helyes tett (4) és a helyes élethivatás (5) tartozik. Végül a harmadik része a nyolcrétű útnak a koncentráció (szamádhi), amelybe a helyes igyekezet (6), a helyes kontemlpáció (elmélyülés) (7) és végezetül a helyes meditáció (egyhegyűség) (8) tartozik. S bár ez így rendkívül száraz és felsorolás szerű, éppen ezért Lénard Jenő ki is bontja őket:
„Helyes megértés: mentesen előítéletektől és tévedésektől;
Helyes meggyőződések: emelkedettek és méltók bölcs és éber férfiúhoz;
Helyes beszéd: jóakartú, lojális, igazságszerető;
Helyes tettek: békés, tiszta és tisztességes viselkedés;
Helyes élethivatás: mellyel sem rosszat, sem veszélyt nem okozunk embertársainknak.
Helyes igyekezet: saját magunk nevelése és fegyelmezése.
Helyes kontempláció: eleven és éber szellem;
Helyes meditáció: koncentrált gondolkodás a lét legmélyebb misztériumai felett.”
Dhammó. II. 20. o.
Majd pedig az egész második könyv részben ezeknek a megértéséről, elemzéséről szól, amelyből most csak két részletet emelnék ki, bár mind a nyolcról külön előadást tudnék tartani, mint például a vipasszanáról, amelyről külön értekezik Lénard.
A nyolcrétű út legutolsó, nyolcadik elemét, a helyes meditációt vizsgálva lefordítja a páli kánonból erre vonatkozó részletet:
„«Van még továbbá hét dolog, testvéreim, melyek szükségesek a helyes koncentrációhoz: Helyes megértés, helyes meggyőződések, helyes beszéd, helyes tett, helyes élet hivatás, helyes igyekezet és helyes kontempláció.» «Ha már most a tanítvány, testvéreim, fel van szerelve a szent úton való járás kellékeivel, az érzékek feletti uralommal és betöltve tiszta öntudattal, úgy tartózkodási helynek egy félreeső helyet keres az erdőben, egy fa tövében, vagy egy sziklában, egy barlangban, a halottas mezőn vagy az erdő sűrűjében, vagy a síkságban egy szalma-fekvőhelyen. Déli órában, ha elkészült az alamizsna-eleség elfogyasztásával, leül keresztbe tett lábbal, testét egyenes tartásban, világos elmével.»
Dhammó. II. 12
