Bíró Zsófia
A biztonság kedve
– Pardon, szabad leülni? – kérdezte Sümegi bácsi az oroszlántól.
– Tessék csak. – felelte az oroszlán.
– Szép időnk van.
– A hónaphoz képest talán kissé meleg. – válaszolt az oroszlán, mert jólnevelt volt, pedig nem sok kedve volt beszélgetni. Magának való oroszlán volt.
– Milyen jó fekvésű ketrec. – próbálkozott tovább Sümegi bácsi, aki úgy nézett ki, mint egy nagyon sovány mazsola, bajusszal. Afféle bajusza volt, amit hitler-bajusznak szokás nevezni, csakhogy Sümegi bácsi jóval előbb viselte ezt a típusú bajszot, minthogy elhíresült volna, így hát sokkal inkább sümegi-bajusznak kéne neveznünk. Már csak azért is, mert Sümegi bácsi és a bajsza egészen kivételesen összeszokott csapatot alkottak.
– Szo-szo. A pumáé jobb. – Hallgattak egyetértésben. Sütött rájuk a nap.
– Mi lesz az ebéd? – kezdett neki ismét Sümegi bácsi, mert beszélgethetnékje volt, és mint mindenki, ő is jól tudta, hogy a rács mögött mindig az ebéd a központi kérdés.
– Ugyanaz.
– Tarhonya?
– Tarhonya? – ezen elmélázott az oroszlán. – Nem hinném, hogy tarhonya lenne. Marha. Esetleg nyúl.
– Nálunk mindig tarhonya volt. – mondta az öregember, és boldog volt, hogy milyen jól elbeszélgetnek. Kicsit hallgattak még, aztán jött a parkőr, hogy hazaküldje a bámészkodókat, hogy otthon is legyenek egy kicsit. – Eljövök holnap is. – mondta Sümegi bácsi. Az oroszlán nem felelt semmit, mert mit is mondhatott volna.
Másnap már nyitáskor ott volt.
– Hoztam egy kis tarhonyát. Jó ám a nyúlhoz. Mondja csak, ha nem veszi tolakodásnak, nem szeretne néha szabad lenni? – kérdezte óvatosan, de csak akkor, amikor látta, hogy az oroszlán nekilát a tarhonyának.
– Szabad? Mint a cirkuszban? – pislogott értetlenül az oroszlán. – Már megbocsásson, de stresszes ám az is. Minden este hollári bumsztiré. Egész nap alkoholista senkiháziak meg kiöregedett műlovarnők dirigálnak az embernek. Itt legalább csak az úttörők macerálnak, de szerencsére ezen a rácson még ők se tudnak átmászni.
– Nem úgy értem, hanem szabad, mint a madár!
– Mint a kacsák, akik csak jönnek-mennek, mert átférnek a rácson?
– Nem érti, nem akar úgy szabad lenni, mint én? Járhatna moziba meg állatkertbe, mászkálhatna a városban…
– Ott, ahol szabadon járkálnak az úttörők és még egy rács sincs köztünk? Nem.
– No jó, akkor szabad, mint a Bruckner Szigfrid, akit rehabilitáltak, és visszavitték a szavannára.
– Volt egy közös számunk. – legyintett az oroszlán. – Innen nincs szabadulás.
– Azt ne higgye! Én is azt hittem, mégis itt vagyok. Fogalmam sincs, mért engedtek ki. Bár ami azt illeti, arról sincs, mért vittek el. Persze nekem jó volt a magaviseletem.
– Az nekem is jó. Nem is vernek.
– Nem verik?
– Nem hát, mondom, hogy jól viselkedek.
– Na de attól még… Én is jó voltam, mégis vertek odabenn.
– Dehát mért? Ha egyszer jó volt…
– A biztonság kedvéért, gondolom.
– Hát akkor minek volt jó? Mért nem pancsolt be nekik egy hatalmasat?
– Nem is tudom… – rezgett Sümegi bácsi bajusza. – Megszokásból, mindenesetre.
– Ilyet! Csak összezavarják az embert.
– Úgy ám, én is arra jutottam. Én például nem csináltam semmi rendszerelleneset, mégis lelkiismeret-furdalásom volt. Aztán bevittek, és bűntudatom lett, hogy lehet, hogy mégis csináltam valamit, csak nem vettem észre! De a legrosszabb most, hogy kiengedtek: meg vagyok róla győződve, hogy véletlenül olyasmit tettem, amiért megbocsátottak.
– Érdekes… – mondta elgondolkozva az oroszlán. – Nekem is rossz volt a lelkiismeretem, amikor hiába ültünk ott a porondon vagy nyolcan, magamfajta jóvágású oroszlánok, és valahogy soha, egyikünk se csukta össze a száját, amikor az a szélhámos beledugta a fejét a szánkba.
– Maga tudja, mért van itt?
– Hát hol lennék? – kérdezett vissza az oroszlán, és nem értette a dolgot.
– Mi mindig megkérdeztük, amikor új ember jött, hogy mért került ide. Gondoltam, itt is ez a szokás, elnézést kérek.
– Mért kerültem ide? – morfondírozott az oroszlán, és mintha szöget ütött volna a fejébe a kérdés. – Ezen még soha nem gondolkoztam. Azt hiszem, az úgy van – kezdett bele az oroszlán, de már egyáltalán nem volt olyan magabiztos –, hogy az ember itt van, eredetileg. Ha érti, mire gondolok.
– Ajjaj. – sóhajtott Sümegi bácsi. – Nem baj, attól talán még harmadolhatják. Ezeknél sose lehet tudni.
– Az a helyzet – mondta lassan az oroszlán. – hogy innét még senkit nem engedtek ki. Olyan van, hogy újak jönnek, de őket is csak máshonnét hozzák át. Néha olyan is van, hogy innét visznek el valakit, ritkán, de őt is csak átviszik egy másik helyre. Pedig itt tényleg mindenkinek jó a magaviselete. Az ilyen helyeken nincs nagy cirkusz. Ne mondja el senkinek, de rácsok se kellenének, olyan békés itt mindenki. A látványos nagyvadak, mint a jegesmedve vagy a tigris vagy én – már ne vegye nagyzolásnak – rég túl vannak a hetvenen, és gyötri őket a reuma. Felőlem berakhatnának engem a zebrákhoz is, ha azok békén hagynának. Persze nem hagynának, azok nem olyanok. Maradjon köztünk, de szerintem engem azért raktak ebbe a ketrecbe, hogy megóvjanak a zebráktól meg az úttörőktől. Csak akkor van baj, ha az ember ketrecében nincs sarok. Akkor nem tud oda behúzódni és ettől valahogy meg kell őrülni. Nézze meg az elefántot, neki porond alakú ketrece van. Egész nap nem csinál semmit, csak jobbra-balra dülöngél. Még árnyéka sincs, mert állítólag Afrikában is folyton csak a napon állna. Pedig indiai elefánt. Bohócszáma volt Prágában. Csúnya történet. Befestették kékre. Ha engem kérdez, nem tudom, melyikbe bolondult bele. Maguknál is meg szoktak őrülni?
– Nem jellemző. Általában fölakasztják előtte az illetőt. Persze az is lehet, hogy kiengedik, mint engem. De az se az igazi. Most megint egész nap törhet a frász, hogy mikor visznek be.
Az oroszlán végzett a tarhonyával.
– Nem lehet az rossz hely, ahol ilyesmi van minden nap – mondta, és ezt bóknak szánta. Ízlett neki. Őszintén szólva nem nagyon voltak már fogai, elég vacak egy oroszlán volt, kopott a szőre, gyér a sörénye, olyan volt, mintha lomtalanításkor találták volna valahol. Ha kiderül, hogy fogai sincsenek, még szánalmasabb lett volna. De hát vannak idők, amikor csak ilyenre futja az állatkerteknek.
– Á, az se mindenütt egyforma. – pirult el örömében, hogy megdicsérték, Sümegi bácsi, és igyekezett, hogy hozzáértőnek tűnjön. – Mert Recsken például egyáltalán nem volt olyan jó, mint Baracskán. Az Andrássy úton meg egyáltalán nem is adtak. Bár az is igaz, hogy ott valahogy sose volt étvágya az embernek. Nem azért mondom, de maga jobban járt. Egész nagy ez a ketrec, bokrok, szép műsziklák.
– Igaz, ami igaz, szép, napos ketrecem van. Aránylag jó az ellátmány is, bár Berlinben azért jobb volt. De Milánóban meg rosszabb. Persze tarhonya azért sehol nem volt. Évente vizsgálnák a fogaimat, ha hagynám, mérik a vérnyomásom, azt hagyom. Nem panaszkodhatom. – mondta végül meggyőzően. – Egészen boldog lennék én itt, csak az úttörők ne ijesztgetnének állandóan.
– Az, az, minket is ijesztgettek. Csak minket nem az úttörők. Látja, magát nem verik. Enni is kap. Kell ennél több egy embernek?
– Lehet, hogy nem vernek – felelte önérzetesen az oroszlán –, de egyszer viszont lőttek rám.
– Nagy ügy, aki egész nap a szavannán hencsereg, az vállalja a kockázatot.
– Elnézést kérek, de én életemben nem jártam a szavannán. Rám, kérem, itt, ebben az állatkertben, Európa szívében lövöldöztek. És, tudja, az a megalázó az egészben, hogy még csak azt se mondhatom, hogy de facto rám, hanem csak úgy össze-vissza. Aranyló napsütésben, őszi délutánon egyszer csak bejött egy tank, aztán még kettő, de nem a főbejáraton, hanem a lámáknál, és akit csak ért. Se szó, se beszéd, közénk lőtt. Volt géppuska is. Én, kérem, a tápláléklánc csúcsán helyezkedek el, de akkor három hétig nem volt kedvem enni, pedig tele volt az állatkert véres őzekkel meg jávorantilopokkal. Látja ezt? – kérdezte, és az oldalára csapott, hogy csak porzott – 7,62-es kaliber! Négyet kaptam belőle! 26 öltéssel varrtak össze! Másfél hétig egy pingvin hozta nekem a szájában a vizet, mert az ápolóknak előbb el kellett hordani a barlangom elől a halott fókákat meg bölényeket. Micsoda napok voltak! A hörcsögök föltárták a tartalékaikat, és aki életben maradt, ahhoz elvitték a mongúzok. Még a jegesmedvék is magot ettek hetekig! Itt, kérem, olyan összefogás volt, amilyet nem látott még a világ! Néhány napig olyan volt itt minden, mint az édenkertben: a nádi farkas a merino bárány mellett legelt, mert senki nem ette volna meg a másikat. És tudja mi a vicc az egészben? Múltkor arról beszélgetünk a tigrissel, aki még nálam is régebb óta van itt, hogy mi azóta senkit nem tudnánk innét megenni. Felőlem lakhatnék én a kisállatsimogatóba is, a malacok között, én ott vesznék éhen, mert én nem tudom azt megenni, aki hetekig nyalogatta a sebeimet, mert nekem ahhoz se volt erőm. Azt mondják, odakint is ugyanez volt. Legalábbis a flamingók szerint, mert nekik csak a hálójukat lőtték szét, úgyhogy még idejében el tudtak repülni, ide-oda, először csak Sopronba, onnét meg Bécsbe, aztán Riminibe… volt, aki meg sem állt Madridig. De aztán néhány év múlva többen is visszajöttek, és mindenfélét meséltek. Hogy odakint nem is olyan volt, mint idebent. Meg hogy kint megették a tevéket. Hülyék ezek a flamingók.
Sümegi Lajos aznap már nem mondott semmit, de másnap megint eljött.
– Na de párosodhat odabenn! – vágta ki az ultimót Sümegi bácsi.
– Ne haragudjon, nekem muszáj párosodnom, mert addig nem hagynak békén. De nekem úgy nem megy, ha közben néznek! – méltatlankodott az oroszlán.
– Ej, de finnyás! Mi bezzeg… csak akkor láttunk nőt, ha a kötelező jellegű zenés-táncos műkedvelő előadáson sodronyból coffot csináltunk a legkölyökképűbbnek közülünk! Kérem szépen, éveken át én voltam ott a legkölyökképűbb! – fakadt ki Sümegi bácsi, mintha csak az oroszlán tehetne róla. – Kérem! Én művezető voltam a vasgyárban!
Sokáig hallgattak. Sümegi bácsinak még mindig rezgett a bajsza fájdalmában.
– Az rosszabb lehetett, mint a műlovarnő. – mondta végül meggyőződéssel az oroszlán. – Főleg, ha az ember művezető.
Sümegi bácsival már hosszú évek óta senki nem beszélgetett önzetlenül és senki nem érzett vele együtt, senki nem értette meg a bajszán kívül, aki az egyetlen barátja volt, aki mindenben kitartott mellette, aki bízott benne és vigasztalta, ahogy csak erejéből telt, így hát most elérzékenyült, és a meghatottságtól meg-megremegett a bajsza.
– Menjen haza, egyen húslevest. Családi körben. Attól megnyugszik. – tanácsolta az oroszlán, akit feszélyezett a hirtelen beállt meghittség.
– Próbáltam én már. Megvolt a húsleves is, de csak még idegesebb lettem utána. Nem is a húslevestől, hanem a családi körtől: az még csak-csak, hogy elvitték, mert kit nem visznek el manapság, de vajon mit csinálhatott, hogy kiengedték? Nem olyan jó itt kint. Nem mintha bent olyan remek lett volna, de legalább tudta az ember, hogy mire számítson. Képzelje, amíg bent voltam, eltűntek a dolgok. Folyton eltévedek, mert más neve van az utcáknak. Gondoltam, elmegyek színházba, és nem volt sehol a Nemzeti Színház! Mintha a föld nyelte volna el! Nem találom a barátaimat, senki nem tudja, hová lettek. Eltűnt a bukta! Egyetlen boltban sem találok. Nem lehet rendszeridegen, mert odabenn kéthetente volt. Én, kérem, élek-halok a buktáért.
– Akkor járjon kirándulni a maradék barátaival. – javasolta az oroszlán.
– Hát ez az! Aki még él, az mind bent van a kóterban!
– Legalább tudja, hol vannak. Az én pingvinem, aki vizet hozott nekem, egyszer csak eltűnt, senki nem tudja, hova vitték, mi lett vele. Remek zsidóvicceket tudott. Én nem mondom, hogy emiatt, de azért…. Szökjön vissza hozzájuk. – javasolta az oroszlán.
– Próbáltam. Elkaptak és kidobtak.
– Akkor csináljon valamit, ami miatt úgyis beviszik.
– Nem megy, kérem! Annyira igyekeztem, hogy bevigyenek, hogy gyanús lettem nekik: rám fogták, hogy ipari kém vagyok! Pedig még olyanokat is kiabáltam, hogy ,,vissza a királyt!” meg hogy ,,új törvényt, Werbőczy!” de senki nem akart följelenteni, csak azt mondták: ,,ez is megbolondult vénségére, jöjjön, igyon egy fröccsöt, papa”. Más bűncselekmény meg valahogy nem jut az eszembe.
– Hát akkor csak a közszeméremsértés marad.
– Nagy franc maga! Öreg vagyok én már az ilyesmihez… – pirult el Sümegi bácsi, és pajkosan megfenyegette az oroszlánt. – Meg aztán hűvös is van már ahhoz.
– De hát maga művezető volt! Mért nem barkácsol össze valamelyik délután egy jóféle ketrecet magának? – csapott a fejére az oroszlán. Sümegi bácsi szemében egy pillanatra föllobbant a láng, de ugyanolyan gyorsan ki is aludt.
– Hát még mindig nem érti? Nekem olyan ketrec kell, amibe más rak engem bele, mert amibe én rakom bele magam, az igazából nem ér, abból én magamtól kijöhetek.
– Nem mindegy az magának, szépen elücsörög a saját ketrecében, amíg nem jönnek és viszik el magát egy másikba.
– Nem akarom én becsapni magam. Meg aztán nincsen nekem már időm ilyen ideiglenes ketrecekre, kérem. Én egy biztonságos állami ketrecet szeretnék, ahol nem kell folyton attól rettegnem, hogy elvisznek, mert előbb-utóbb megint elvisznek, efelől nincs kétségem.
– Ugyan, mért vinnék el? – akarta vigasztalni az oroszlán, de aztán maga is rájött, hogy ez nem igazán erős érv. – És ha fölakasztják, mielőtt megőrülne? Maga monda, hogy az ilyesmi sűrűn előfordul a magukfajta ketreceiben. Akkor már mégiscsak jobb odakint.
– Maga csak ne agitáljon engem! Maga ennek a rendszernek a haszonélvezője, mert bent van a ketrecben és mégse akasztják föl! Még sarokja is van, ahová visszavonulhat, hogy ne kelljen megőrülnie, mint az elefántnak!
– Tudom. – felelte bűnbánóan az oroszlán. – De higgye el, nem tehetek róla. Néha egész éjszaka az jár a fejemben, mekkora mázlista vagyok, mert nem törik rám hajnalban a ketrecet a műlovarnők, hogy kínozzanak, legfeljebb az úttörők akarnak abajgatni, de akkor meg bevackolódok oda hátulra, és úgy teszek, mintha aludnék. Amikor meg elunom magam, ijesztgetem egy kicsit a látogatókat.
– Szokott unatkozni? – kérdezte Sümegi bácsi hirtelen fölvidulva.
– Mitagadás, néha jól jönne egy parti sakk vagy egy ulti… – ábrándozott az oroszlán. – Macerás ám vérszomjasan előrontani és úgy üvölteni, hogy ne látszódjon, hogy nincs fogam.
– Gondolom, nem akarná megenni őket? Már úgy értem, ha tudná, akkor se, ugye? – kérdezte Sümegi bácsi feszült figyelemmel.
– Ugyan, kérem, úriember nem eszik meg másokat. Én sokkal szívesebben ennék kuglófot a nagy véres húsok helyett, ha lehetne választani, de nem lehet. Nem mondom, elég muris, ahogy a karszalagos, hosszú bőrkabátos apukák egyből a pisztolyuk után kezdenek kapkodni, amikor rájuk hozom a frászt, de hát legyünk őszinték: ez nem egy intellektuális teljesítmény, csak amolyan diákcsíny.
– Hát engem megenne-e? Ha arról lenne szó.
Az oroszlán erre nem mondott semmit, csak elfordította a fejét. Szemmel láthatóan rosszul esett neki.
– Én csak egy vérnősző barom vagyok.
Sümegi bácsi ezt a megjegyzést nem egészen értette, de mostanra annyira izgatott volt, hogy föl sem tűnt neki, mennyire megsértette az oroszlánt: azt, hogy elfordította a fejét, egyértelmű ,,nem”-ként értelmezte.
– Idehallgasson, mondok én valamit. – mondta fölvillanyozva Sümegi bácsi, és izgalmában össze-vissza állt a bajsza. – Magának sakkpartner kéne, nekem meg állami ketrec. Mi jól kijövünk egymással. Hadd költözzek ide magához.
Az oroszlán ereiben meghűlt a vér, mancsai izzadni kezdtek, pánik lett rajta úrrá. Sümegi bácsi ezt a pár pillanatot úgy vette, mintha az oroszlán éppen megfontolná az ajánlatát.
– Nem dohányzom, nem iszom, nincsenek káros szenvedélyeim, kifejezetten rendszerető, házias ember volnék. – győzködte az oroszlánt Sümegi bácsi. – Főznék magának tarhonyát, kanasztáznánk, remekül meglennénk!
Az oroszlán úgy érezte, hogy elárulták. Olyan pillantást vetett Sümegi bácsira, mint a mókusok, amikor először láttak kivégzést.
– Ne értsen félre, – habogta az oroszlán – semmi kifogásom maga ellen, tényleg élmény magával beszélgetni – itt egy kicsit túlzott –, de ez az én ketrecem, már elnézést kérek! Huszonkét éve élek itt egyedül, megszoktam én már így, agglegénynek. Öreg oroszlán vagyok, folyton morgok magamban, nyűgös vagyok, frontérzékeny, rigolyás, higgye el, nem lennék jó parti. – hadarta az oroszlán, és a félelemtől remegni kezdett a feje.
– Ugyan már, ennyi idős korára, senki nem egy matyó baba! Én se leszek már fiatalabb, de mindig hittem benne, hogy valahol van valaki, akivel boldoggá tudnánk tenni együtt, ami még hátra van. És tessék, találkoztam magával! Magának mindene megvan, amire nekem szükségem lenne! És én is tudnék mit adni magának, higgye el! Elkergetném az úttörőket, én is remek zsidóvicceket tudok, sose unatkozna mellettem, nem érezné magát egyedül ebben a hatalmas ketrecben!
– Nanana, nem olyan nagy ez a ketrec! – próbált visszakozni az oroszlán, és megfogadta, hogy soha többé senkivel nem áll szóba, inkább süketnek fogja magát tettetni. – Igazán nem én tehetek róla, hogy nekem kiutaltak egyet, magának meg nem.
– Hát azt senki nem fogja elhinni magának, hogy csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül jutott ilyen ketrechez, értse már meg! Most már nem olyan időket élünk, vegye tudomásul, hogy előbb-utóbb be fognak ide költöztetni ki tudja kiket! Akkor már nem lenne jobb inkább velem? – könyörgött Sümegi bácsi és a bajsza.
– Költözzön inkább a vízilovakhoz, és járjon át hozzám délutánonként, jó? – kapkodott levegő után az oroszlán, és a szívét masszírozta.
– A vízilovakhoz… – sóhajtotta Sümegi bácsi keserű lemondással a hangjában. – Engem elüldöztek a majmok, kiröhögtek a sasok, ráböfiztek a fejemre a tevék, nekem elvették a műhelyemet, engem nőnek öltöztettek az egész fogház előtt, tessék nekem adni egy ketrecet!
– Nem! Nem adom! – kiabálta az oroszlán és elsírta magát. – Ez az én ketrecem! Én nem akarok magával együtt lakni! Maga még egy tisztességes bűncselekményt se tud elkövetni!
– Maga beszél? Magát agyba-főbe molesztálták a műlovarnők, aztán mégse ette meg őket! – vágott vissza Sümegi bácsi, de a szája már remegett a csalódás kitörni készülő könnyeitől. – Méghogy az állatok királya! Maga nem is igazi oroszlán! Nincsen magában egy szikra betyárbecsület! Magát a golyó is csak véletlenül találta el! Maga egy gyáva kukac!– hüppögte Sümegi bácsi, és patakzó, férfias könnyei eláztatták a bajszát.
– Maga meg egy önkényes lakásfoglaló! – zokogott az oroszlán, és a farka bojtjával törölgette a szemét. – És erőszakos is! Mint a… a… a kommunisták!
– Irigy kutya! Én bezzeg az utolsó serclimet is megosztanám… Maga nem jó forradalmár! Nem jó hazafi!
– Hülye vénember! Én csak egy oroszlán vagyok! Nem tehetek semmiről!
És csak sírtak, sírtak mindketten, egymásnak hátat fordítva.
Fél óra múlva Sümegi bácsi – mire kisírta és összeszedte magát – korát meghazudtolva beviharzott egy közeli cukrászdába (mely régen, mikor ő legutóbb itt járt, még kocsma volt) és irtóztató verekedésbe kezdett. Fölborogatta a székeket, leverte a vázákat az asztalokról, megpróbálta botjával bezúzni a süteményes pult üvegét, majd amikor negyedszeri próbálkozásra sem sikerült, a csalódástól és az izgalmaktól kimerülve összerogyott. A pincérkisasszonyok nem haragudtak rá, kedvesek voltak hozzá: elég sűrűn előfordult itt az állatkert szomszédságában, hogy tisztességben – és még ki tudja miben – megőszült öregemberek mérhetetlen bánatukban és kiábrándultságukban olyasmiket műveltek, amit sose tettek volna, hogyha mondjuk csak mérhetően bánatosak. Adtak neki egy pohár vizet, megvárták, míg lecsillapszik, még francia krémest is hoztak neki, amit Sümegi bácsi nem kért.
Aztán hazament, egy szót sem szólt a családjához, csak beköltözött egy méretes hűtőszekrényes dobozba, melyet előbb nemzeti színű szalaggal kötött át. Néhány nappal később vágott egy ablakot a dobozra, de ez a lényegen már semmit nem változtatott.
BÍRÓ ZSÓFIA Az ELTE BTK-ról való 2003-as menekülés és doktori ösztöndíj hátrahagyása után voltam tanár, könyvtáros, telefonközpontos, színikritikus, pincér, felolvasó Radnóti Miklósnénál, bárénekesnő, kutyakozmetikus, kutató, kiállító és kiállított a PIM-ben. Radnóti Zsuzsa és Kovács Sándor Iván nógatott publikálásra (Holmi, Spanyolnátha, Élet és Irodalom, Criticai Lapok, Új Forrás, Életünk, Írisz, Látó, A Hét, Helikon, Műút). A boldog hentes felesége, Libri 2014; Parlando, Fekete Sas 2017.
