Weiner Sennyey Tibornak, a DRÓT főszerkesztőjének.
Levelemet azért írom, mert nyomon követem írásaidat, a drót.hu-n megjelenő írásokat is, mint ahogy a kormánypárti és ellenzéki sajtót is átolvasom. Egyszerűen érdekel, kíváncsi vagyok, és szeretném megőrizni a nyitottságomat, legfőképp egymásra. Én abban hiszek, hogy
a legtöbb ember, itt a mi kis hazánkban is, alapvetően és nyilvánvalóan jót akar, csak más-más módon látjuk a dolgainkat, családunk, neveltetésünk, tanulmányaink, habitusunk alapján.
És elsősorban éppen ezért, a párbeszédet szorgalmaznám, a megértést, egymás megértését, ebben a hiszterizált közhangulatban. Mert meggyőződésem, hogy bal és jobboldali szavazók között is több a közös pont, a közös nevező, mint ami különválaszt – eltekintve a szabályt erősítő kivételektől.
Kezdjük a szűkebb házunk tájával, a könyvszakmával. Hiszen Péterfy Gergely is nemrégiben elmondta véleményét az oldalon. Ő itt mint író szólalt meg, ugyanakkor ő a szakmai ernyőszervezet, a MKKE igazgatója. Lenne miért lobbizni a szakmának, ott van például a Márai-program, aminek a kezdetekhez képest egyötödére csökkentették a keretösszegét, miközben egy széleskörű szakmai konszenzus övezte a programot. Igazgató úr részéről csak politikai nyilatkozatokat olvasok, még akkor is, amikor a MKKE igazgatójaként beszél. Az általam írt szakmai felvetésekre is politikai felhangú választ adott. A MKKE vezetősége teljes egészében a liberális oldalról kerül ki. Tavaly tartottak egy botrányos megnyitót az Ünnepi Könyvhéten Závada Pál politikai beszédével, aki a diktatúrák árnyékában reszketett – s azt hiszem az alapító Supka Géza foroghatott a sírjában. Teljes szereptévesztésben vannak, akik minden ilyen fórumot ezáltal kisajátítanak, hiszen ez nem politikai gyűlés, nem egy értelmiségi vitafórum, hanem
az Ünnepi Könyvhét, ahol népi-urbánus, keresztény-zsidó mindannyian ünnepelnek, legalábbis az egykori alapító szerint.
S aki nem ért egyet a MKKE vezetőségével, vagy Závada Pállal, az érezze magát kellemetlenül, vagy kirekesztve? Vagy csak egyszerűen szégyellje magát, mert nem is való értelmiséginek? S ezzel egy időben kihirdették, hogy Esterházy Péter születésnapja legyen a Magyar Próza Napja. Ezt ők megszavazták. Nyilván nem volt, aki elmondja nekik, hogy mennyi ellenérv szól mellette, hiába tartják ma sokan Esterházyt az egyik legnagyobb írónknak. Egy éve éppen hogy meghalt szegény, amikor ezt kihirdették, és ebben a kettészakított társadalmi közegben ez egy öngól. Öngól a szakmának, öngól a kultúrának, hiszen megint csak nincs bölcsesség, konszenzusra törekvés, a társadalom minden rétege által elfogadott írót megnevezni. Merthogy hála Istennek, van bőven, akikből válogathatunk. De nem,
nehogy mindenki örömmel menjen, és jól érezze magát és nehogy legyen kedve részt venni a Magyar Próza Napján. Csak a „mieink”.
Ezt hívják nemes egyszerűséggel provokációnak. Végül a kezdeményezés meghiúsult, az Írószövetség fellépése nyomán, ami újabb viharokat kavart… És Jókai születésnapja lett a Magyar Próza Napja.
Maradjunk még a könyvek között. Figyeltem választások előtt, szorgalmasan dolgoztak a kiadók, egyidőben, nyilván puszta véletlenségből, négy, azaz 4 lejárató kötet jelent meg Orbán Viktorról. Ezek a könyvek a nagy bevásárlóközpontok boltjainak legjobb helyére voltak kihelyezve, szépen egymás mellé. Orbánról bármilyen semleges vagy pozitív hangvételű kötet nem jelent meg, ugyanakkor a bulvársajtóban jeleskedő (prostikról és életfogytos börtönlakókról író) Havas Henrik interpretálásában Vona Gáborról láthattunk egy szimpatikusan tálalt könyvet. Szintén az első sorokban láttam minden könyvesboltban. Ez is nyilván a diktatúra része.
No de menjünk tovább. És maradjunk még a kultúra területén. A színházi világban megint csak ugyanez mondható el, teljesen egyoldalú liberális túlsúly volt jellemző korábban.
Óriási felháborodást váltott ki annak idején Alföldi leváltása a balliberális oldalon. Mit mondtak akkor? Alföldi teltházas darabokat játszik, zseni, pótolhatatlan, senki más közelébe sem fog érni, nemhogy egy ócska Vidnyánszky, az avítt, senkit nem érdeklő témáival. Hát megmondom őszintén, nem kapok jegyet, hogy a kisfiammal megnézzem az Egri csillagokat, olyan telt házas jelenleg a színház, és amit láttam idáig, az zseniális, és a hozzám hasonló ízlésű ember is végre újra tud színházba menni Budapesten.
Miért baj az, ha én is végre tudok színházba járni sok honfitársammal együtt, miért baj, ha az én kulturális ízlésem is ki van szolgálva, ami hosszú ideig nem volt?
Mert a színházi világ döntő többsége most a liberális ízlésvilágú közönségnek kedvez, rengeteg helyre tudnak menni, aminek én is örülök, de annak még jobban, hogy legalább mutatóban van egy Nemzeti Színház, ahová szívesen megyek.
A kritika kell, a kritikus nézőpont szükséges ahhoz, hogy ne legyünk saját világunkkal szemben túlzottan elfogultak. Például óriási baklövésnek tartom a Kerényi úr által jegyzett ún. Nemzeti Könyvtárat, ami ezer sebből vérzik, és vállalhatatlan. De éppen ezt a kritikát nem látni sehol: mind a kormányoldal, mind az ellenzék eltúlozza a saját híreit, interpretációit, egyoldalúak, a saját igazságukon nem látnak kívül, de arról szentül meg vannak győződve. Itt nincs „független” média, ahogy az ellenzék ezt magáról beállítja. Nincs, mert csak kormánypárti és ellenzéki média van.
A kormánypárt nem hív meg ellenzéki politikust, az ellenzék ugyanezt csinálja, a saját embereinek az igazságát fújja, senki másra nem kíváncsiak.
És akármilyen médiafölényről beszélnek, ennek semmilyen tényszerű, számszerű alapja nincs – egy végtelenül liberális dominanciájú médiaszerkezetről elmozdultunk egy arányosabb szisztéma felé, amiben bárki hozzájuthat bármilyen irányultságú hírekhez, igazából a bőség zavara van. S ha megnézzük, az RTL Klub és az Index mai napig vezetik a nézettséget, amelyek pedig kifejezetten ellenzékiek.
De nekem a médiáról nem ez jut eszembe. Hogy ki kit hív meg. Hanem hogy újra tudok tévét nézni. A közmédia hírcsatornáját lehet szidni, egyoldalúsága miatt. De a köztévé összes csatornáját ha megnézzük, óriási változás történt. Egy nézhetetlen, színvonaltalan, bulvárba hajló köztévéből lett M4-es sportadó, ahol végre a magyar vonatkozású eseményeket közvetítik. Lett egy M5-ös kulturális adó. Lett egy M2, ahol az esti kulturális program nagyon igényes. A Dunán végre vannak jó filmek, nemcsak a kereskedelmi tévék barbárságai.
Értékalapú tehetségkutatókat indítottak, a gagyi másolt licenszek helyett, így indult a Virtuózok, a Felszállott a páva, amik óriási nézettségnek örvendtek.
A vetélkedőkben pedig szintén elszakadtak a „hogyan nyerjünk milliókat Balázzsal” kategóriájú bulvárborzalomtól és saját ötletek alapján hazai témákkal csinálnak ismeretterjesztő és szórakoztató vetélkedőket, amiben nem a pénzről szól a történet. A kisfiam annyira szereti, hogy visszanézi őket. 2010 előtt ilyenre esélyem sem lett volna.
Olvasom a DRÓT-on a történeteket. Igazából nagyon szeretem az ilyen személyes történeteket, ahogy riportokat is szeretek készíteni. És olvasni is szeretek riportkönyveket. Megelevenednek sorsok, életutak, küzdelmek, gondolatok, világnézetek.
Ami zavar, hogy minden történet szomorú, minden történetből azt olvasom ki, hogy itt tragédia élni Magyarországon.
Ez egy barbár ország – mondja az író. Nem jövünk haza – mondja az elvándorolt fiatal. Egymást erősítik ezek a történetek, és egy irányba mutatnak. Mintha ezek tények lennének, mintha ezeket mindenki így látná az országban, mert ez törvényszerű, mert ez egy ilyen ország. Barbár, lezüllött, reménytelen, élhetetlen, gyűlölködő, ostoba. De ez nem így van. És nem vezet sehová, ha ilyen egyoldalúan ezeket egymásra pakolgatjuk, mert csak azt a virtuális világot látjuk ,amit látni akarunk és másra nem vagyunk hajlandóak kinyílni. Nagyon sok más történet van.
És mivel a DRÓT-on van fogékonyság a filozófiára, azt kell mondjam, a valós valóság, amelyben élünk, a magunk szubjektív szűrőjén keresztül mindenkinél más valóságot képez le.
És meg vagyunk győződve a saját igazságainkról, s a más véleményen lévők tudatlanságáról – hogy csak a legenyhébb jelzőt használjam ebben a választások utáni kiélezett hangulatban.
Ez az ország tele van pozitív történetekkel is, én legalábbis sok ilyet tudok mesélni.
Kezdjük az egészségüggyel, amiről csak azt halljuk, hogy katasztrófa és az Orbán tette tönkre. Hogy miért ő tette tönkre, azt nem tudom, hiszen előtte is olyan volt, amilyen, sose volt jobb – addig volt jó, amíg nem került be az ember kórházba. Ha csak a számokat nézzük, ennyi pénzt egyik kormány sem tett az egészségügybe, kórházakra, fejlesztésekre. Biztos legalább tízszer ennyi kéne, most itt tartunk, de valami történt. Mi 2009-ben voltunk a családdal és kisfiammal a János Kórházban, amiről most többen cikkeztek, mondván milyen elviselhetetlen állapotok uralkodnak. Nem megnyugtatásképp írom, de mi 2009-ben saját felelősségre hazajöttünk onnan, mikor megláttam milyen körülmények vannak, nem engedtem hogy ott maradjon a család. Inkább nem részletezem, hanem ugrok a mába, 2017-et írunk. Apósom rendkívül nem szívleli Orbán Viktort, ha csak meghallja a nevét, már a gutaütés kerülgeti szegényt. És ennek megfelelően a fotelből az ATV híreket megnézve mindig fel is háborodik valamin, például a rettenetes egészségügyön. S aztán bekerült kórházba, a Haller utcai szívkórházba, meg kellett műteni. És áradozott, hogy milyen nagyszerű ez a hely, milyen nagyszerűek az orvosok, az ápolók, micsoda munkát végeznek, milyen biztonságban érzi ott magát – s még hetek múltán is lelkesen mesélt… S később, mikor megint rosszul lett, ragaszkodott hozzá, hogy őt csak oda vihetik, mert ott tudja hogy nem eshet baja… A sors fintora.
Húsz éve, mikor éppen túl volt az ország negyven év kommunizmus után, mesélték csallóközi ismerőseim, hogy a magyarországi „turisták”, akik áttévednek oda, megkérdezik őket, hol tanultak meg ilyen szépen magyarul…? Innen indultunk, nagyon mélyről.
Az ország tudatából pár évtized alatt kimosták az elszakított magyarok létezését.
Tavaly beszélgetek a helyi kávézóban, mesélik anyukák, hogy a gyerekek mennek határon túli iskolákba, 3-4 napos kirándulásokra. Az egyik nagyon tehetséges és értelmes lány Felvidéken járt, Kassától Fülekig, volt Várhosszúréten egy magyar iskolában. El volt csodálkozva, hogy itt „még most is” ennyi magyar él, ezt nem tudta. S a magyar történelmi-kulturális emlékek… Hetedikesek. Mikor volt ilyen? – kérdem én magamban. Pályázati formában mennek tömegesen az egész országból a Kárpát-medence különböző részeire a fiatalok. És nagyon jó élményekkel jönnek haza, az ő tudatukban már tisztább lesz a kép. Ehhez képest mit hallok:
a kormány megvásárolta a határon túli magyarokat, azért szavaznák rájuk. Nem, nem ezért.
Azért, mert visszaadták nekik az állampolgárságot, amit tőlük erőszakkal vettek el korábban. Azért, mert minden ügyben, ami őket érinti, megszólal a kormány. Ilyen sose volt a harminc év alatt. Az elvtelen jószomszédi kapcsolatok jegyében (amik az elvek feladásával sem voltak jók) semmit nem tettek értük, semmilyen jogsértés, iskolabezárás, magyarverés, magyar műemlékek nacionalista megrongálása, zászlócirkusz nem hatotta meg a korábbi kormányokat. Most először tapasztalják a következetes, őértük kiálló politikát. A 96%-os Fidesz-szavazati aránynak ez a magyarázata. A történethez hozzátartozik még egy adalék, a magyar társadalom kórtünete: a harminc éve tartó románozás, ukránozás, szlovákozás, szerbezés, amit persze magyarokra értenek honfitársaink. Ebben a szétfeszült hangulatban még a jobbikos kommentelők is átvették ezt a retorikát, pusztán azért, mert nem kaptak szavazatot tőlük. Ilyenkor meg nekem meg fel a vérnyomásom.
De evezzünk az anyaországi vizekre.
Állítólag rekordokat dönt minden évben a hazai turizmus, s ha magam köré nézek, nem is vagyok ezen meglepődve.
Hosszú hétvégéken kiürül a város, s a wellness szállodák, gyógyfürdők megtelnek, időben le kell foglalni a helyet. Pedig ezek nem olcsó mulatságok. És magyarok mennek, egyszerű, hétköznapi családok. A mi családunk nagyon szereti a Balatont. De emlékszem a korábbi retro hangulatra, a szocreál világra, ami ott körülvett, hát azt nem szerettem. Most nem lehet ráismerni, a szolgáltatások minden évben jobbak, egyre több színvonalas hely van, éttermek, kávézók, cukrászdák, felújított parkok. És tele van. A többség ráadásul magyar, persze sok külföldi is jön. Honnan, miből? Most már oda jutottunk, hogy februárban le kell foglaljuk a nyári szállásunkat, ha szeretnénk magunkat helyet. Két vagy három éve ez még nem tudatosult bennünk, és kényelmesen áprilisban próbáltuk intézni a nyaralást. Hát bizony lemaradtunk mindenről, végül valami kompromisszumos megoldásban kiegyeztünk. A Balaton-felvidék újra virágkorát éli, újraéledt a helyi kistermelői szektor, szinte minden faluban van egy termelői piac, a helyi bor színvonala csúcsminőség. A borászok összefogtak, létrehozták a helyi kódexet, amely a minőségi elvárásokat tartalmazza a balatoni boroknak. És a hely varázsa megmaradt. És ez Magyarország.
Mifelénk a Tigáz nevű cég volt a gázszolgáltató. Tőlük aljasabb céget nem igen ismertem korábban.
Amint lejárt a törvényi szabályozás szerint a türelmi idő, azonnal kikötötték a gázt – mi többször is így jártunk szűkös időkben.
Szinte várták már a napot és figyeltek rá, hogy ne késlekedjenek. Hazugságokkal jöttek be a kapun, hogy elérjék a gázórát. 60.000 Ft a ki- és visszakötés, éppen ez volt a tarifájuk. A központjukban hasonló, gazemberekhez méltó hozzáállást tapasztaltam, ugyanolyat amit a házhoz jövő hóhéraiktól. Aztán megtudtam, hogy francia a cég. Felőlem akár lehetne japán is, de ha így csinálják, akkor jobb ha elmennek innen. Szívassanak mást. Ez megtörtént. Ha még mindig ők lennének, idén már egyszer kikötöttek volna minket, de a Nemzeti Közművek nem ezt a gyakorlatot viszi. Én azóta nyugodtabb vagyok.
A közművek visszavásárlása igenis stratégiai fontosságú, ami végbement az elmúlt években.
Budapest környékén élünk a családdal, az agglomerációban, ahol a kiköltözések miatt felduzzadt a lakosság száma. Kötődünk a fővároshoz, de egyúttal el is szakadtunk. És ami jó az egészben, hogy el lehet szakadni, mert itt van minden, amire a hétköznapokban szüksége van az embernek, s mindez az elmúlt években alakult ki. Két helyi kastélyt újítottak fel, ahová költöztetik az iskolákat; egy iskola volt, most négy van (sima általános, alapítványi, német nemzetiségi, egyházi). Színvonalas termelői piac, kulturális élet (színház, koncert, irodalom, klubok), erős civil közélet, sportélet, szolgáltatások, nyugodt kisvárosi élet, barátok, ismerősök, jó közhangulat, sok család, sok gyerek. Az utcánkban összeverődve bandáznak a gyerekek. A Fideszes önkormányzatnak jelen pillanatban nincs alternatívája, az ellenzék is egy helyi civil egyesület, ami jobboldalinak mondja magát. Baloldal nem létezik. De nem ez számít, hanem az, hogy normálisak, és ez itt éppen elég. Sokszor a kedvenc kávézómban kezdem a napot, kicsi hely, de annál jobb, a kávéjukról meg nem is beszélve, Pesten is kevés helyen kapok ilyet. Mindig összetalálkozok ott éppen valakivel, és beszélgetünk. Lehetsz fideszes, jobbikos, lmp-s, itt jóba van mindenki, és nagyokat nevetünk. Ma alig tudtuk abbahagyni, miközben engem vártak a Könyvfesztiválon. Így indul egy napom,
semmi pénzért nem mennék el innen. Sehová. És ez is Magyarország.
A közgazdászokkal óvatos vagyok, mindegyik mást mond. Csűrik-csavarják a számokat, mutatókat. Bod Péter Ákostól Róna Péteren át Bogár Lászlóig. De azzal nehéz vitatkozni, hogy évek óta folyamatosan nő hónapról hónapra a kiskereskedelmi forgalom az országban. A hitelminősítők mindegyike folyamatosan javítja az ország besorolását, és ők nem éppen a kormány szövetségesei – valami okuk biztos van rá. Az állam felé lévő ügyintézés sokkal egyszerűbb lett, mind az ügyfélkapu, mind a kormányablakok révén. Legalábbis ezt tapasztalom, bármit kell intézzek.
Ha szétnézek magam körül, én a folytatás mellett tettem le a voksomat, minden gyűlölet nélkül.
Ismerőseim sem „fideszesek”, de hasonlómód oda szavaztak. A migránstéma kb. 10% pluszt hozott a Fidesznek, szerintem. Anélkül is nyertek volna. A kormány valóban ezzel az egy szóval kampányolt, de az emberek a valóságban látják maguk körül a javulást. Legalábbis a választók fele így látta, nemcsak én. Látják, hogy megújulnak a közterek, parkok, játszóterek, bárhová megyek az országban, rendezett városok, szép környezet, nyugalom és biztonság van, emelkedő szolgáltatások, amik nem tudnának működni, ha nem lenne rá igény és fizetőképes kereslet. Ha átlépem Románia, Szlovákia, Szerbia irányában a határt (Ukrajnát nem is említem), akkor ezek a benyomásaim megszűnnek, vagy legalábbis jelentősen romlanak. S ha őszinték akarunk lenni, az ellenzék sem kampányolt komolyabb témával. Lopnak, körülbelül ez volt a lényege, olyanok szájából, akik ezt már vastagon megtették (tisztelet a kivételnek), és 20 év lepusztítás, privatizáció, olajszőkítés, félpénzért felvásárolt majd bezárt gyárak történetei után azt gondolták, hogy ez meghatja az embereket? Vagy a fékek-ellensúlyok rendszerének hiánya? Ami azt jelenti, hogy újra legyen Simor a jegybankelnök, nehogy össze tudjanak dolgozni a kormánnyal és azt lessék, mikor tudnak egymásnak keresztbe tenni?
Tényleg ez a demokrácia? Az tényleg nagy baj, ha egy irányba mozognak? Nem az a kérdés, hogy milyen az az irány?
S ha esetleg jó az alapkamat csökkentés, amitől felére estek a hitelek kamatai, akkor vigyék végig egymás akadályozása nélkül? Matolcsy, Csányi, Vajna, Mészáros mitől különbözik az előző korszakok haszonélvezőitől? Mitől különböznek akármelyik külföldi nagytőkés cégtől, aki itt vásárol valamit? Nekem nem az a kérdés, hogy ki veszi meg, hanem hogy hogyan üzemelteti, amit megvett. Mert amiket megvásároltak a rendszerváltozás után a tőkeerős külföldi cégek, azt nagyjából tönkre is tették, leamortizálták és végül bezárták. Ez vajon mitől szimpatikusabb ebben a kapitalista világban?
Kedves Tibor, köszönöm hogy meghallgattál. Becsülöm nyitottságodat, érdeklődésedet. Ezek kicsit másfajta történetek voltak, másfajta nézőpontok. De valóságosak. Az én kis történeteim.
Barátsággal, B. Zoli
