Hermkens Edit Flóra és Fauna délutánja című kiállításának megnyitó beszéde. Elhangzott Kiskunfélegyházán, a Hattyú-házban 2018. április 6-án.
Hermkens Edit keresett meg, hogy szeretné, hogy beszéljek képeiről. Bevallom nem ismertem sem őt, sem festészetét korábban, s ez sokkal inkább az én hiányosságom, mint az övé. Végignéztem néhány képét, majd úgy döntöttem, rendben, elvállalom. Beszélek a képeiről, holott festményekről beszélni mindig nehéz, leginkább lehetetlen.
Az ember azért szereti a festészetet, mert nem szó, nem hang, még csak nem is anyag, ahogyan azt sokan gondolnák, hanem színek és formák, terek és a tér hiánya, fény és sötétség. A festészet eleve absztrakt és hogy volt, hogy azt hitték ábrázolnia kell valamit és visszaadnia ugyanazt, az eleve tévút volt. A barlangok festményei soha sem ugyanúgy adják vissza a valóságot, a fotórealisztikus festészet akkor igazán izgalmas, ha van benne valami többlet is.
A valódi festő tudja, hogy a valóság a látható, tapintható és érzékelhető káprázaton túl lelhető fel.
Másképpen kell látnunk, hogy valóban láthassunk. Van Gogh, Monet, Klee képei valósabbak és többet mondanak a valóságról, mint egy fénykép, holott nem azt, jobban mondva nem csak azt ábrázolják, ami témájuk. Soha sem csak azt.
Hermkens Edit képeit, ha megnézik – különösen a most kiállítottakat – akkor elsőre könnyen gondolhatják azt, hogy nem látunk mást, csak vízitököt, teheneket, bárányokat. Könnyen gondolhatják azt, hogy ez a Hermkens Edit csak a természetet festi, semmi többet. Szerintem nem is tévednek olyan nagyon. Igen, Hermkens Edit a szó nemes és jó értelmében alighanem csak azt festi, amit lát, a természetet, talán éppen csak annyira, amennyire egy Gauguin festette. És ez nem szerénytelenség, hanem a természet-festészetének becsületének helyreállítására tett reménytelen kísérlet. Próbáljuk csak meg Hermkens Edit után csinálni, amit itt látunk. Fessünk csak vízitököket, teheneket, bárányokat, de úgy, ahogyan azt Hermkens Edit teszi: táncoljanak azok a vízitökök, bőgjenek fel azok a tehenek, bégessenek a bárányok a képen! Mert Hermkens Edit képein a növények és állatok elevenek. Mozgó és hangzó képek ezek. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Hermkens Edit ismer egy mágikus festék adalékot, melyet hollandiai alkémikusok titkos laborjaiban kevertek ki, századokkal ezelőtt, ismeretlen flamand méregkeverők, oly hajósoknak, akik messzi világokba utaztak, hogy az ott festett képek hazatérvén, Amszterdamban kiállítva életre keljenek és elmeséljék, hogy milyen volt az ismeretlen messzeség. Mikor Hollandiában csavarogtam és meglátogattam Rembrandt házát, mint egy zarándok, mint egy csavargó, mint a festészet bolondja, s mint egy fiatal író, aki éppen akkoriban olvasta Bródy Sándor nagyszerű és utolsó regényét Rembrandt életéről, akkor és ott hallottam arról, hogy ilyen titkos adalékanyag, mely a képeket életre leheli létezett valaha, de receptje elveszett.
Most itt állok Hermkens Edit festményei előtt, s gyanakodni kezdek, feléled bennem a nyughatatlan nyomozó, mert gyanút fogtam: ez a festőnő beszerezte valahonnan a titokzatos adalékanyagot, vagy
megszerezte annak receptjét, hogy hogyan kell úgy festeni, hogy a kép több legyen, mint kép, hogy a festmény életre keljen.
Hermkens Edit tudja hogyan kell úgy festeni, hogy a festménynek hangja, szaga, aurája, élete legyen. Ezek a festmények nem csak vízitököket, teheneket és bárányokat ábrázolnak, sőt egyáltalán nem akarnak ábrázolni semmit. Hermkens Edit láthatóan egyetlen hajszálvékony mozdulat választja el, hogy tökéletesen absztrakt képeket fessen, de valamiért ő még jelzi, hogy ez itt vízitök, ez tehén, ez meg egy bárány. E különös ragaszkodása tájhoz, pillanatokhoz, a mi valóságunkhoz teszi őt a természet festőjévé, mintha nem hinné el, hogy akkor is érteni fogjuk, hogy ő most a természetet festi, a természet rejtett arcát, amikor nincs megragadható téma, nincs fogódzó, nincs kapaszkodó. Nem, nem arra gondolok, amire a legtöbben, hogy az absztrakt festészet maszatolás és értelmetlenség. Az, hogy sokan így gondolnak az absztrakt festészetre nem csak abból fakad, hogy nem igazán tudják, hogy mi az, hanem abból a helyzetből is, amiben mi itt élünk, Hermkens Edit tájain, Magyarországon.
Rövid, ámde szorosan kapcsolódó kitérőt kell tennem, amiben megmagyarázom, hogy mi, magyarok – néhány kivételtől eltekintve – miért nem értjük az absztrakt festészetet, miért nem értjük a természet rejtett arcának festészetét, miért nincsenek szavaink arra, amit látunk? Miért csak nézzük és nem látjuk azt, amit Hermkens Edit festményeivel felmutat?
1947 szeptemberében a Fórumban közlölte Lukács György Az absztrakt művészet magyar elméletei című tanulmányát, amit kötetben az Új magyar kultúráért című 1948-as kötetében találhatunk meg. A tanulmányban Hamvas Béla és Kemény Katalin Szürrealizmus és absztrakció a művészetben és Kállai Ernő A természet rejtett arca című kis könyvecskéjét támadja, valójában Hamvas Bélát és Kállai Ernőt és az ő gondolataikat tolta véglegesen margóra. Hamvast érintő megjegyzéseiről és az egész tanulmányról bőven írtam Hamvas kritikája című esszémben, most nem is arról, hanem a másik – kevésbé ismert szereplőről – Kállai Ernőről, és az ő gondolatairól szeretnék pár szót szólni. Kállai Ernő a XX. század közepének egyik legfontosabb és legprogresszívabb képzőművészeti írója volt, aki Németországból hazatérve az absztrakt és szürrealista művészetet egészen különlegesen és sajátosan értelmezte. Számos kiemelkedő esszét írt (érdemes utánuk menni): ő fogalmazta meg a bioromantika eszméjét, valamint csodálatos – és Lukács által szétszedett – nagyesszéjében, A természet rejtett arcában a kor modern festészetét a természettudomány mélyebb és rejtettebb felfedezéseivel kötötte össze, mintegy
felmutatva, hogy a képzőművészet hogyan s miképpen tágítja az ember értelmezési horizontját.
Mondanom sem kell, hogy a kommunista diktatúra Lukács György feljelentés értékű tanulmánya után, Hamvas Béla mellett Kállai Ernőt is félretolta. De míg Hamvas Bélának ma reneszánszát éljük, addig Kállai Ernőt elfelejtették. Igaz, hogy megjelent 1981-ben egy válogatás írásaiból, de ebben sem kapott helyet a kritizált tanulmány, amelyet most megidézek.
Kállai Ernő így ír 1946-os, elfelejtett, mert elfelejtésre ítélt esszéjében:
„Ismételten szóba került már, hogy az új romantika milyen csodára nyíló szemmel idézi a természet rejtett arcát, eleven misztériumát. Jellemző, hogy a teremtés rejtelme, mely az istenhit fénykorában annyi régi, nagy mesternek szolgált festői téma gyanánt, a modernt művészek képzeletét is milyen élénken foglalkoztatja. (…) De van egy lényegbe vágó különbség. A régi mesterek műveiben a világot teremtő akarat a természeten kívül álló, személyes isten ábrázatából, taglejtéséből sugárzik. A bioromantika a lelkes teremtő erő fényét magában a természetben rejlőnek érzi. Az emberképű isten helyébe egy ismeretlen eszmei potencia, egy ésszel föl nem érhető, nagy, irracionális X lépett. Berzsenyivel szólván, ennek a léte is világít, mint égő nap, de szemünk bele nem tekinthet, csak titkon érző lelkünk sejti óhajtva. A természet és a lélek mélyvilágának ez az átható, de megfoghatatlan igézete szól hozzánk a bioromantika festői és plasztikai műveiből.”
Kállai Ernő: A természet rejtett arca. Misztótfalusi. Budapest. 1947. 17. o.
Most, hogy Kállai Ernő hetven éve elfelejtett esszéjének hála visszanyerjük olyan kifejezéseinket, mint hogy bioromantika vagy a természet rejtett arca, újra beszélhetünk arról, hogy az isteni erő ott ragyog emberben, állatban, növényben, a természetben, arról, hogy a festészet lényegét tekintve éppen ennek az erőnek ragyogását mutatja meg nekünk.
Most egyszerre megkönnyebbülünk.
Igen, végül is
ez az értelme a festészetnek, gondoljuk magunkban, megmutatni azt, ami valódi valóság. Nem csupán ábrázolni, hanem feltárni, felmutatni, kibontakoztatni.
Azért vannak festők és festészet, hogy megtanuljunk látni, hogy bele tudjunk egy képük révén tekinteni a lelkes teremtő erő ragyogó fényébe, vagy még inkább, hogy egyáltalán észrevegyük azt. Festőink azok, akik újra és újra megmutatják, hogy a vízitök nem csupán vízitök, a tehén nem csupán csak tehén, s a bárány, nem véletlenül Angus Dei, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.
Nem csoda, hogy egy alapvetően ateista és materialista világ felejtésre ítélte Kállai Ernő gondolatait, de éppen úgy nem tudna vele mit kezdeni a dogmatikus vallásosság sem. Ezek a gondolatok felszabadítanak a kötöttségtől, ahogy ezek a festmények is szabaddá tesznek.
Hermkens Edit festészete a szabadság művészete, a természet rejtett arcának feltárása, egy új bioromantika, amely csak ránk való tekintettel nem lépett át még a totális absztrakcióba, de most, hogy már értjük, csak bíztatni tudom őt, hogy fessen bátran, nyisson csak ablakot nekünk a lelkes teremtő erő mindent beragyogó fényére, bármilyen mélyen is lakozik az.
Kiskunfélegyháza, 2018. április 6.
A fotót a festőről és a szerzőről a megnyitón az Info Kiskunfélegyháza készítette.
