Sok mindentől hangos az irodalmi közélet, csak a legfontosabbról esik ritkán szó, az irodalomról és a minőségről. A lélekről. A hitelességről, a költői alapállásról, az írástudók felelősségéről. Arról, hogy nekünk mi a dolgunk.
Ha szétnézek magam körül, én a folytatás mellett tettem le a voksomat, minden gyűlölet nélkül. Ismerőseim sem „fideszesek”, de hasonlómód oda szavaztak. A migránstéma kb. 10% pluszt hozott a Fidesznek, szerintem. Anélkül is nyertek volna…
Ez az egész politika játszma, a maga fekete-fehérségével és a nyilvánvalóan nem működő dolgokkal, amiket úgy megszoktunk, hogy észre sem veszünk – mindez nem normális és nem jó.
Minap moziban voltam, szinte teltház volt. Mindkét oldalamon fiatal pár foglalt helyet, a mozi műfaj célközönsége, korosztályilag, ugye. Megrendültem, és a világvégét beharangozó cikk írására kényszerültem. Erre itt. A film is, bizony, még a hollywoodi termékek is mind azért jönnek létre néha az alkotók tudtán, szándékán, vagy önhibáján kívül, hogy mi nézők érezzünk valamit, akármit. Ez a végső célja. – Albert Zoltán írása.
Bárhogy is alakul, akárhogyan is történnek majd a dolgok, szeretném tisztelettel megkérdezni mindenkitől, hogy akkor most már gyűlölni fogtok? Mindent és mindenkit? Ugye nem.
A kiadók és a könyvszakma összes működtetője mammutként cammognak a kultúra világában, enyhe hányingerig magasztalt magas irodalommal, zárt vagy csak egy irányba átjárható toplistákkal, el-eltévedve a támogatási rendszerek dzsungelében. Léteznek pedig alternatívák…