Nincs értelme már másról beszélni, mint a lényegről. Az együttérzés hiányáról, a kiveszett érzelmekről, az űrről, a bennünk lévő káoszról.
Régóta figyelem, ahogy az emberek bemennek a sötétbe, a melegbe, mint az állatok az akolba, összebújnak, és együtt emésztenek, lélegeznek, figyelnek, esznek. De valójában azért gyűlnek össze, hogy érezzenek. Mert egyedül már érezni sem tudnak, tudunk, tudok. Nem az érzékekről beszélek, hanem arról, amit gyűjtőszóval élve hívjunk együttérzésnek. Gyújtószóval élve pedig hívjunk csak szeretetnek. Miért kellene ehhez összegyűlnünk? Lássuk csak! Az archaikus ember rituáléja miről szólt vajon? Mindenekelőtt a félelem leküzdését szolgálta, hogy az istenek, természet anyánk dühét, haragját, kiszámíthatatlanságát csökkentsék, netán kiengeszteljék az elkövetett vagy még el sem követett emberi bűnök miatt. Nem tudtak nem érezni, mert félelemben éltek, harmóniában a félelemmel. Mindez mit sem változott az elmúlt évezredekben. Az ember egyre több és furább, vagy mondjuk indirektebb rituálét használ, elbújik mögéjük, velük, általuk, sőt, ma már nem is tudja, hogy mit művel. Hogy
bemenni jeggyel vagy anélkül egy sötét terembe, ahol más emberek élőben előadnak, vagy képi formában lejátszanak egy történetet nekik, amiben életről és halálról, félelemről és fájdalomról, érzésekről és istenekről van szó, az rituálé.
A sötétben ezért ülök, ezért hagyom, hogy felizgassanak, sőt kívánom is, hiszen azért fizettem, hogy élményben részesítsenek. Az érzés, amiért bemegyek időről-időre a sötétbe, az enyém, bennem történik, vagy épp nem történik, felbukkan, vagy meg sem moccan. Azok ülnek le egy teremben, akik ugyanarra szerződnek, a térben és időben azonosan döntenek: ide most bemegyek, ennyit fizetek érte, nézek, hallgatok, esetleg füttyögök, vagy köpködök, várom, hogy felizgassanak, sőt követelem, hogy megtörténjen bennem a csoda, érezzek. A szerződésben benne foglaltatik, hogy az oda nem illő cselekedetektől erre az időtartamra tartózkodom,
nem pisálom nyakon az előttem ülőt, mert azt egyébként sem szereti senki, de nem is gyújtok tábortüzet és kezdek szalonnát sütni, vagy nem kezdek hajat mosni a büfében megvásárolt másfél literes, jégkockákat és szénsavas üdítőitalt tartalmazó doboz cukros levével.
Változnak az idők.
Minap moziban voltam, szinte teltház volt. Mindkét oldalamon fiatal pár foglalt helyet, a mozi műfaj célközönsége, korosztályilag, ugye. Megrendültem, és a világvégét beharangozó cikk írására kényszerültem. Erre itt. A film is, bizony, még a hollywoodi termékek is mind azért jönnek létre (néha az alkotók tudtán, szándékán, vagy önhibáján kívül), hogy mi nézők érezzünk valamit, akármit. Ez a végső célja.
Hiszen már azzal mekkora gesztust tettek, hogy rituáléba mentek a kedvesükkel, párjukkal, egy érző, emberi lénnyel. Akár letölthették volna, ha egyáltalán a film van annyira fontos számukra, vagy tölthették volna sokkal hasznosabban is azt az időt, de ők nem, és nem. Dacolva sok-sok trenddel, besétáltak önként (gondolom) és pénzt adtak (ők, vagy kedves szüleik) azért, hogy beüljenek egy ablaktalan terembe, ahol már egy csomó másik ember is ücsörgött és vállalták, hogy kiszakadjanak az áramlásból, a pláza flow-jából. Vajon miért tették? Ment a film, a főhősnő könnyei csorogni kezdtek, a férje vérző fejét fogva megszólalt bennem a gong, itt az idő érezni. A halál, az árván maradtak milliói, a vezető nélkül maradt amerikai állampolgárok tömeges gyásza, a gyerekek elhagyatottsága, a nő dühe, magatehetetlensége, mind együttérzésért kiáltott. A távolból, a vászonról. Eközben valahol Európában egy pláza-moziban tartott rituálén a jobb oldali fiú kedves barátnőjével mintegy ötven percen keresztül majszolt, rágott, falt, egy feneketlennek tűnő dobozból amerikai módra pattogatott kukoricát (az ízesítése felől már bizonytalan vagyok, lehetséges, hogy natúr volt?). Egy-egy percre elhallgatott a hörcsög effekt, de csak azért, hogy a másik dobozból szívószálon keresztül sikerüljön felszippantani a jeges, szirupos folyadékból. A bal oldalamon is a fiatal férfi ült, nem hölgy kísérője.
Ez a srác pár perccel az „érezzek gong” beindulása után, nem váratlanul, elővette az okostelefonját és bekapcsolódott egy másik tér-idő kontinuitásba.
Majd használat után eltette, hogy mire én elővettem a könnyeim letörlése és orrom kifújása céljából farzsebembe rendszeresített papírzsebkendőt, újra elővegye. Azután rájött, hogy nem érdemes visszatenni oda, ahonnan csak elővenni képes, hanem folyamatosan a kezében tartotta és nyomkodta és nézegette. Nem, nem a farkáról van szó, hanem még mindig az okostelefonjáról. A bal oldali rituálétársam oldalán ülő lányt akár zavarhatta is társa ténykedése, mert látványosan előrehúzódott az ülésen és úgy szorongta végig a film hátralévő részét, hogy ne lássa partnere pszeudo-önkielégítését.
A testem arra kényszerített, hogy kövessem izmaim ősi vágyát, amely szerint hogyan kell és lehet, sőt kívánatos valakit könyökkel, teljes erőből pofán baszni, de legalább is a bordák közé vágni, ha megszegi a szerződést. Majd egy gyors mozdulattal ugyanezt cselekedni a másik oldalon együttnemérző fajtársammal. A több ezerévnyi rituáléban edződött testem és szellemem ellenállt, vagyis ült. Mozgásom arra korlátozódott, hogy a jobboldalon a fülem betapasszam, hogy a zabálás hangjait tompítsam, a baloldalon pedig a kezemmel kitakartam a látómezőm egy részét, hogy ne világítson bele a szakrális rituálé térbe a kijelző diszkrét fénye. Közben arra is rájöttem, hogy itt már lehet, én vagyok csupán az, akinek ez szerződés szegés.
A film végén, ahogy a fények kigyúltak, siettek vissza e drága fiatal emberek a forgatagba, míg én attól a gondolattól próbáltam szabadulni, hogy megérett az emberiség a pusztulásra. Végre.
A rituálék sem védenek meg, már nincs hová fokozni az érzéstelenítést.
Hiába Hollywood szakembereinek, művészeinek minden erőfeszítése, hogy együttérzésre csábítson, vagy kényszerítsen, ezek a mai fiatalok már védettek. S láss csodát, legott megjelent a pompás megoldás! Megértettem, hogy miért létjogosult mindig a háború, az ember ember általi valódi gyilkolása, s manapság már a határtalan terrorizmus! A legősibb rituálé a halálé, nem az életé. A demokratikusnak, békésnek és fejlettnek hazudott civilizációnk burjánzó beton ágyásai közé rég befészkelte magát a gonoszság férge, az erőszakos, szándékos, tömeges emberölésé. Pedig nem jól látom, pont ellenkezőleg van. Ez az egyetlen, ami örökkön örökké alkalmas arra, hogy együttérzést váltson ki az egyes emberből, a tömegekből. Van remény! Az ölés nem ment ki a divatból, így van még együttérzés, van félelem és gyász, düh és harag. Ez a közös nevezőnk. És maradnak a rituálék.
