Uri Asaf
Színekre vágyom (7.)
A szövetség jele a szivárvány
Külön és egyenként távozunk. Ezzel szemben társakkal születünk, együtt vagy egyszerre, mint az ikrek. Mikor távozunk, semmit nem vihetünk magunkkal. Az utolsó perc minden kérdésére nemleges választ kapunk, minden kapcsolat elszakad. Mi lesz, ha nem találok vissza? Veszélyes utakra léptünk, egyikünk se visel mentőövet.
Tegnap a szövetség jelével ünnepelt a keleti ég: a hatalmas vetítővászonra világot betöltő szivárvány feszült. A színkép teljes volt, a színképvonalak felharmonikusai is ott voltak, nemcsak, hogy látszott a lila, hanem kettő, talán három is, a narancs és a vörös fényereje szokatlanul erős volt. Drága Noé, köszönjük neked. Hogy is mondta Mózes a halála előtt?
„Eged, amely fejed felett van, rézzé, a föld pedig, amely lábad alatt van, vassá válik. Az Úr eső helyett port és hamut ád a te földedre; az égből száll reád, mígnem elpusztulsz” (MTörv 28, 24).
Réz és vas közé szorulni, Rasi szerint átok. Ezt Mózes úgy mérsékeli, hogy felcseréli a két fémet. A két fém ugyanis felcserélhető: vagy a vas föld és a réz ég közé kerülsz, vagy a réz föld és a vas ég közé. Tudni kell, hogy a réz nedves, a vas pedig száraz Mellékesen, kettőjük közül a réz emberségesebb.
Erről jut eszembe, hogy S. J. Agnon, jeruzsálemi író, „A tűz és a fák” című írásából tudjuk, hogy a szerző a tenger és a sivatag közé zárva élt, saját kertjének illatában, miközben a rossz hírek kiszorították belőle a lelkét. Galíciától rég elszakított teste nem fogta fel a kár nagyságát. Amíg írt, kezét a lelke vezette: a felhők közé zárt kertek nem mosolyogtak.
Milyen nyelven szól?
Völgyben járok. Milyen nyelven szól ez a föld? Magyarul. A háborús sebek a tízéves gyerek számára is kiolvashatók: itt ez a Farkasvölgy, a mészkőbarlang, a legömbölyített tetejű betonbunkerek. Megközelítem a betonköpenyt, körülötte szederbokor és sörszag. A helynek múltja is van: A Farkasvölgyön át menekült az a párszáz Waffen SS, akiknek sikerült kitörni a Budai Várból. Egy önérzetes történész ismerősöm szerint, ezek nemcsak katonák voltak, hanem emberek. Egyikükről azt is kiderítette, hogy kitűnően rajzol. Igaza van, nélkülük üres marad a múltunk. No meg itt található az Ördögorom csárda. Valaha az alanti völgyet vízfolyam vágta, névnélküli óriás. A meredek útra néző kertek látnak engem, de nem néznek rám, mintha ezt kérdeznék: kinek a fia vagy te? Vagy azt szeretnék tudni, hány katona feszik a magyar földben? Ha tudnák, az infravörös érzékelők pedig érzékelik a bomló testeket, mivel a bennük lévő férgek felmelegítik a testet, akár 30 fokra! A bomló test sötétben világít, a halottak fluoreszkálnak. El innen, míg nem késő, melegebb vidékre.
A pókháló
Winfried Georg Sebald pókhálót szőtt az emberekből, és pókként, befogta őket. Mi más az ember, mint sorstárs, a pókháló szálán, a háló sarkán? Sorstárs, sorstárs-szerző. A társak, a szerzőkkel együtt hálót alkotnak. Austerlitz. Sebald anyapók, aki maga mellé befonja Amery-t, akiről felidézi Claude Simont, vagy a civilizált emberek társaságát kerülő olasz Gastone Novellit, aki Braziliában indián nyelveket kutatott, aztán magánhangzókból álló képeket festett, de az Á betűn alig jutott túl. A Novelli a Sebald féle pókháló méltó sarka. Mikor megtudtam, hogy Novelli, Cy Twomblyt is ismerte, a lelkesedésem nem ismert határt. Twombly a pókhálók képeit másolta át monoton, halvány vásznakra, pontosabban azt, amit a pókháló magában hordoz. Ha Sebaldot olvasunk, azok, akik a pókhálón kívül maradnak, hamarabb, vagy inkább azonnal elenyésznek: emlékük, a testükkel együtt hamar kihűl. A pókháló több, mint a síremlék, mert a nevek kigyúlnak rajta, mint egy idegen galaxisban születő csillagban.
A Botteni öböl
A halpikkelynek csak az egyik oldala fényes, a másik matt. A fényt a matt felől átereszti. A világító bójákkal megjelölt esteledésben átszeljük a Botteni öblöt. Zöld és piros, üdvözlő fény. Az ég próbál a tenger színével társalogni, de vannak még rajta napsütötte lukak. Ahol a tenger és az ég találkozik, világoskék, fluoreszkáló záróvonal látszik, alatta mély ultramarin. Éjfél körül eltűnik a világító fénycsík, és csak a jelzőbóják kisebb csoportja marad, s a kajütök fényétől világos hab. Motorzaj és émelygés, alattunk lapos víziállatok legelnek, fekete mezőkön, a fénynélküli térben. Ha felülök, minden mozdulatlan: Svéd üvegház, a fák koronája téglaalakúra nyesve. Esetlenül integető trollok, amint sétálni viszik őket, a lógó nyelvükkel, a napsütötte Götgatanon.
Színekre vágyom sorozat
- rész – A Vérmező, Budán
- rész – A mocsári ciprus
- rész – A nemzet együtt marad?
- rész – Herakleitosztól tudjuk
- rész – Volt egy nagybátyám…
- rész – Kánaán levegője
- rész – A szövetség jele a szivárvány
- rész – Anne Carson és Luther Márton
- rész – Dublin
- rész – Isten neve
- rész – Vajon bennünk az Isten?
- rész – A Pasaréti téri templom harangja
- rész – Igazság és szentség
- rész – Félbeszakított élet