Uri Asaf
Színekre vágyom (3)
A képmás és a látvány
Az Örökkévaló, a neve áldott, ismervén az embert, aki a saját keze műve, a gondolati megértés elé tárta azt, amire az érzékelés nem képes. Mózes soha nem tett kísérletet, hogy megismerje az Örökkévaló képmását érzékelés útján. Erre az Égő Csipkebokor tanította: a szne, a rubrus sanctus elállta az útját, majd kimerítő, de esélytelen párbeszédre kényszerítette. És a nép? A nép törvényt kapott. Eközben, a legkisebb mértékben sem törődött az isteni látvánnyal, csak a mulatozás érdekelte, a gondolati tevékenységre való képtelenség népi kifejezése. Mózes, haragjában összetörte a törvény két zafírkő-tábláját, s a népét egy időre megmentette a haláltól. Az ő sátráig nem jutott el az értelmetlen zsivaj. Amikor újból a képmásról gondolkodott, tudta, hogy soha nem láthatja, mégis megfogant benne valamilyen kép, imázs, melyről azt gondoljuk, hogy hangokból állt, látható hangok mozaikjából. Senki nem sejtette, de a képmás körül meleg volt, szokásos nyárvégi szél, a forró napok szülötte. A szél bokrokat tépett, forgatta és görgette az ördögszekeret – ahogy a nép nevezi ezt a pusztai jelenséget, – amely hírnökként vitte a képmást, a Nádas-tengertől Beer Séváig.
Uri Asaf: Ördögszekér (angolul: tumbleweed)
A nemzet együtt marad, Anton Prudkin
Normális emberek, normális országokban nem vándorolnak ki és nem vándorolnak be, hanem a helyükön maradnak ott, ahova születtek, ahogy évszázadok óta tették. A nemzet együtt van és együtt marad. Ha ez igaz lenne, senkit nem zavarna, hogy a nemzet szélein itt-ott, szenvedő lelkek foszlánya tapad. De nem ilyen egyszerű, mert a nemzet testéről valóságos emberek szakadnak le, karok, lábak és fejek, melyekről kiderül, hogy megrontották a nemzet tisztaságát.
Apám, aki Hajdú-Bihar megyében, Berettyóújfaluban született, feltehetően soha nem hagyja el országát, ha Horthy és Teleki nem írja alá azt a zsidótörvényt 1920. szeptember 24-én. A sorban következő, hasonló rendeleteket és azok következményeit (1939-ben és 1941-ben) apám már nem várta meg. A nemzet akkori vélekedése szerint a zsidó nem testvére a magyarnak, (ld. Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben, szerk., Fisch Henrik, 1947). A zsidó idegen a nemzet testében, pedig már befogadták és megtűrték, de most megbánták, mert a fejükre nőttek. Az említett rendeletek következtében kifosztották és a halálba kergették őket. Apám, aki jogot tanult és Anyám, ezt jól sejtették, és mint fiatal házasok, 1939-ben menekülésre adták a fejüket. Egy dunai hajón leutaztak Bulgáriába, (ld. Dunai Exodus, Forgács Péter filmje) és onnan, a háború kitörésével egy időben, a Fekete-tengeren közlekedő hajók egyikével Haifába jutottak. A háromszázötven tonnás hajó többször fordult Várna és Haifa között, fedélzetén szlovák, magyar és osztrák menekültekkel, köztük az én szüleim. A hajót Rudnicsárnak nevezték, kapitányát Anton Prudkinnak. Mint később kiderült, Anton Prudkin az oroszoknak kémkedett, Szófiában börtönbe vetették, majd 1942-ben kivégezték. Emlékezetünkben Prudkin, bátor életmentő marad.
A kaktusz közelsége
A lélek szívesen megszokja az ébrenlétet a kaktusz és a madarak közelségében, a madártoll tapintású nyár hosszú, egyenes vonalát, a napsugarak fésűfogaival, a lila, a sárga és a borvörös bougainvilleával. A Cote d’Azur és a Kármel erdei ugyanannak a tengernek partján virágoznak. A két vidék őslakói, akár a derékból hajló szobrok könnyen felismerhetők a Maeght Alapítvány St. Paul de Vence-i parkjában. Udvariasságból együtt hajlongunk velük. Ők a Giacomettik, az előre hajló, lelketlen kánaánita őslakók, még így is elég magas lények, akiket a súlyos bronz alapzat hajolni enged. Körülöttünk terpentin illatú örökzöld bokrok, a pisztácia fajtái, a nyeldeklő fényben nyíló virágok, kiknek árnyéka megtörik a békés kőfalakon. A virágzó levendula üzenet, balzsam a kivörösödött szemre.
Izgalom fog el, amikor a keleti Mediterrán határát átszeli a repülőgép, amelyben ülök és megpillantom a vékony sárga vonalat, amely a békés országot keretezi. Az ég vakítóan ragyog, az ég közepén megjelennek a jóltáplált párafelhők, rajtuk képzelt szőlőszemek, amelyek fényüket vesztik, mihelyt lemegy a nap. A forgalmas utak jól látszanak a magasból, a kertek semleges övezetei, ahonnan a gépünket látják. A tenger felületén nem látszik szabálysértés, a szabályos hullámok tetején fehér hab. A dombok és a távlatok örök idők óta változatlanok. A gép széles ívű kanyart vesz a Makkabeusok sírja felett, a narancsligetek fáit súrolja, hogy földet érjen. Egy közeli dűne felett felrebben a barna-fehér pettyes sólyom. Meglepő mennyire kicsi és mennyire nem fél a nála hatalmasabb madártól és a motor zajától, semmi nem zavarja meg a vadászatát. A földetérés felejtés, megnyugvás és beletörődés. Hazatérve, magamba fogadhatom a sorsomat, épp úgy a legkisebb vándorét, a barázdabillegetőét. Társaival együtt, kis szürke felhőt képezve, sűrűn, egymáshoz simulva felültek az első, délnek tartó szélre. Nemsokára találkozunk. A barázdabillegető hátraveti a fejét, tágranyitja apró csőrét, nem is tudja mi történik vele. Az időközben felforrósodott szél leteszi őt a Kármel hegyi ricinusbokrok tövében, a kövér hernyók társaságában.
Színekre vágyom sorozat
- rész – A Vérmező, Budán
- rész – A mocsári ciprus
- rész – A nemzet együtt marad?
- rész – Herakleitosztól tudjuk
- rész – Volt egy nagybátyám…
- rész – Kánaán levegője
- rész – A szövetség jele a szivárvány
- rész – Anne Carson és Luther Márton
- rész – Dublin
- rész – Isten neve
- rész – Vajon bennünk az Isten?
- rész – A Pasaréti téri templom harangja
- rész – Igazság és szentség
- rész – Félbeszakított élet