Színekre vágyom 2. – A mocsári ciprus

Uri Asaf

Színekre vágyom (2)

A mocsári ciprus

Őskori kép: Taxodium (mocsári ciprus) a tavon. A fák is őszülnek, mint az ember. A taxodium ilyenkor vörös lesz, akár a friss rozsda. A fa zöldjéből alig marad valami. Ilyen az első szerelem: először fekete, aztán vörös. De amikor vörös, az ember, a lelke mélyén a feketére gondol. Talán a vörösek is feketék? Minden a kátrányból jön és a kátrányhoz tér vissza, a mélybe, ahol a magma még nem világít. Eddig, azt hittem, a taxodium igazi hazája a Lake Pontchartrain, Louisiana államban, ahol családostul, milliószámra lakik, a vízben, az öröklétben. Azonban hiba lenne így gondolni, mivel az „igazi haza” a miocén kori Pannoniában van. Élő bizonyíték a tizenöt bükkábrányi kő-fa, végtelenre nyúlt életükkel. Lám, itt a közelben.

A Klet tövében

Egon Schielét nem tűrték a prűd krumloviak: füles-madár búcsúztatta a kertben, prémes állatok a Klet tövében, meggyűrűzött bükkfák, örökre ismeretlen idők, és a mindig soron lévő háború. Siratta őt a patinás murva, ahol csak a galambok tanyáznak. A kihalt lépcsőház tátott száján, zöld, lila és piros sztaniolpapír, az ember keze műve. A megüresedett műteremhez megkövült fatörzsek nyúlnak fel, mindegyiken homokszáraz mohapárna, mely kérdően fordul a halott festő ablaka elé, mint a lázcsillapító keresztkötés. Két lépést hátráltam, valami nem engedte, hogy a ház körül járjak. Vonakodtam: ilyen rajztudással szemben csak búzaszem vagyok a malomban, könny az ünnepi fánkon, legfeljebb csavarként, lassan haladó spirál, – mondtam magamban.

Itt, Český Krumlovban azonban olyan naplementét láttam a Schwarzenberg kastély mögül, amitől azt is elfelejtettem, hogy miért jöttem, és azt, hogy kinek tisztelgek, ennek a városnak, vagy Egon Schielének. A Schwarzenberg kastélyban korán befűtöttek, a várfal mindenhol füstöt okádott, hogy alkonyatra agát kővé változzon. Ez lenne a Mestert megihlető kastély, a befejezetlen regény címadója? Havas háttér nélkül nehéz eldönteni. Mégis, a gondolat, hogy Kafka kastélya előtt állok, annyira felizgatott, hogy megbabonázva álltam az alanti völgyben, a meredek lejtő szélén.

A városi panoptikum egyik vitrinje Kafkát és Schielét ábrázolja együtt, a festő a heverőn fekszik, az író kalapban áll. A turisták szeretik nézni ezt a „párost”, a két hírességet, akik valóban egy időben éltek, de innen semmi nem vezet el Schieléhez, se a képzőművészethez. Már azért sem, mert Schiele figurái az irodalomtól idegen marionett bábuk, vastag sminkkel az arcukon. A jó irodalom nem ismeri az expresszionizmust.

Cesky Krumlov a föld alól világít, mint az olvadt kőzet, vagy a fiatalon eltemetett emberek szelleme. Senki nem felejti, itt hogyan aratott a spanyolnátha járványa: a Kastélyban mindenki elpusztult, köztük Klamm, a főhóhér. A festő halott nejét derékig fekete selyem borította, a vállát, a mellét félig átlátszó csomagolópapír. Három nappal később, ő maga is színehagyott kaucsukká változott, akárcsak a többi ember. Rövid élete száraz homokként pereg el ujjaink közül.

Nappal megmértem a műteremfalak vastagságát, szélességét, magasságát. A figuratív expresszionizmusnak talán még van némi távlata. Nem felejtem el a karom véges hosszúságát, a szívem fáradtságát. A szememet nem kell kimosnom, csak a lelkem mélyét.

A lélek fémdoboza

Reggel ötkor elképzellek, ahogy kilép a hangod a szőnyegre. Vas ég, réz föld, fémekben rögzült örökség és sors. Távozásunk idején a lélek leheletvékony fémdobozba kerül. Testünk és lelkünk külön távozik, de a lélek egy darabig őrzi a test korábbi környékét. A doboz fajsúlya szerint tudható, hogy a lélek képes-e arra, hogy külön utat tegyen meg. A lelkünk semmit nem vihet magával. (A benyújtott kérelmekre adott válasz mindig nemleges). Minden kapcsolat megszakad.

Az orientális bazárban nem őriz életösztön, se inkognitó, a tüskés arcok között az egyetlen orvosság a hideg vas. Tudom-e kezelni? Valóban? Az utcán kerülnek, a tárgyakba beleütközöm, de még látható vagyok. Tapintható. Ó, hozzám csöngettek! Vigyázz, mert ólomból vagyok, az ólmos lassúság, lehúz a makacs szorongás, nem érhetsz hozzám. Mi lesz, ha nem találsz vissza magadhoz? Veszélyes utakra léptünk. Tegnap délután Noé és Isten szövetségének jele látszott a keleti égen. Világot betöltő szivárvány feszült az égi vászonra. A színkép teljes volt, nemcsak a lila látszott, hanem a narancs és a vörös, szokatlan fényerővel.

Kép: A Jeruzsálemi Botanikus Kert (Givat Ram), 2018. február 22.