Színekre vágyom 11. – Vajon bennünk az Isten?

Uri Asaf

Színekre vágyom (11)

A szerző

Felköhögtem a múltat.

Ekkor az agyam kiadott két szót, melyekről anyám említése nyomán tudom, hogy ezek voltak az első kimondott szavak kétéves koromból. Vajon köhögéssel élesedik az emlékezet?

Éles és egyszerre sikamlós, mint a hal teste. Miféle dolgok kerülhetnek még elő a felejtés kútjából?

A náthám nem múlik. Eközben több időm van magamban halászni. Meddig?

Hát, nem tudom, mert a szerző hamarosan meghal, és amikor a ravatalozó terembe kerül, abban a melengető tudatban viseli el a testére terített imasálat, hogy végeredményben jó író volt. Ezek az utolsó percei. Pontosabban, az utolsó utániak. A kimondhatatlan szavaké. A végső megnyugvás ekkor sem következik be, de nem kiáltok, nem panaszkodom, kifelé néma vagyok. Megalázó helyzet, de érzem, hogy nincs tovább. A tudatbéli elégedettséget igazolja a maradék enkefalitikus áram, majd beáll a végleges halál. Megszűnik az agyi érzékelés, és ha ezután is lenne belső reflexió az elveszettnek hitt tudat felé, azt a műszerekből már senki se tudja kiolvasni.

A szerző munkáinak utóélete sokkal életszerűbb: látjuk és tapasztaljuk, valahányszor elhangzik az író neve a finomabb baráti körökben, vagy ha látjuk, az egykor oly varázsos szavakat az online folyóiratok hasábjain. Az új nemzedék csillogó szemein lemérhető a tiszta nyereség, miszerint a szerző ma is gyönyörűséget okoz, tanít és nevel. De hogyan kerülhet a tudomására?

Van-e visszaút?

Igazából nincs erre szükség. Ki értesíti őt? Hogyan számolnak be neki? Ha tehetik, csak egyféle módon lehetséges. A kérdéssel tovább megyek: érezhet – e megelégedettséget egy preparált agy?

Vajon bennünk az Isten?

James Watsonnál olvastam ezt a kérdést:

„Van-e valami isteni abban, ahogy a sejt belsejében új élet keletkezik? A dupla hélix határozott nemmel válaszolt.”

Titkos bensőnk cáfolja ezt az istentagadó választ, hisz nem tudunk lemondani a bennünk fészkelő Isten gondolatáról. Ebben is a régieket követjük, az ember teremtésétől kezdve, Noé és családjának megmenekülésén keresztül, a néppé váláson át, a Szináj hegyi törvényadásig. Isten nem hagyta veszni az embert, a saját keze művét. A látnok Ézsaiás szavai,

„csak közted van Isten” (45, 14)

az emberre utal, amely valamit hordoz teremtő Istenéből, ha nem mást, akkor legalább a képmását. Talán éppen a dupla hélix az, amely az isteni képmás kozmikus kódja?
A kabbala világa négy színről tud, mely a teremtés folyamatában fontos szerepet játszott: a fekete, a zöld, a piros és a fehér. Akaratlanul is a négy nukleotidra gondoltam, melyek a dupla hélix örökös alkotóelemei. A Zohár könyve, a 13. században előlegezte mind az ősrobbanás elméletét, mind pedig a molekuláris biológia világképét. A Zohár (a kabbala) írói nem voltak a mai értelemben vett kísérletező emberek, hanem ortodox, istenhordozó, mély intuícióval megáldott gondolkodók. James Watson, a molekuláris biológia jeles kutatója megtagadta a labor asztalra helyezett képmást, amelyet ő tett láthatóvá és tapinthatóvá, és magának a képmásnak a szájába adott hálátlan szavakat.

A sivatag nemzedéke

A sivatag nemzedékének nevezzük az Egyiptomból származó izraeliták népét, amely negyven évig élt a Szináj sivatagban, de a negyven évig (ki)tartó vándorlás után sem juthatott be Kánaán országába, az Ígéret földjére. A sivatagban születettek kivételével mind ott múltak el, a homokban s a színes sziklák között, ott porladt el minden földi maradványuk. Az emberek közül kevesen hitték el sorsuk ilyetén beteljesülését. Mózes is közéjük tartozott, de ő pontosan tudta, mi vár rá. Könyörgött az Örökkévaló előtt, de nem segített.

A sivatagi nemzedék élete a vándorló „tanház” körül forgott, a mai értelemben vett Tóra tanulás szentélye körül, ahol a törvényt tanulták, amely ekkor még meleg volt a kezükben, és értelmezni tanulták minden szavát. A betűket még nem ismerték, mindent hallás után, kívülről tanultak. Sorsuk és küldetésük az volt, hogy elsőnek hallják a törvényt és annak értelmezését. Kiváltak a nemzedékek sorából, azzal, hogy látták és hallották Isten jelenését. Az égadta mannának és fürjnek köszönhetően élelemre nem volt gondjuk. Szombat délutánonként az uborka illatú tisztásokon hasaltak, addig ismeretlen szavakkal a foguk között. Körülöttük vadvirágok, de csak télen.

Primavera

Gyerekkoromban egyetlen szóval csapdába csaltak.

Mikor történt? Hány éves voltam? Alig öt.

Margit néném házában volt hagyomány és nagyszülői levegő. Margit néném még a régi berettyóújfalui, otthoni szagokat is átmentette a Nagyenyed u. 7 számú házba, a poklon keresztül. A szag jött az ismert ételekkel, ruhákkal, az ő leheletükkel, amely mindig jól esett. Ez nem volt a haza (ne legyen kétség) hanem menedék. A menedék a szavakban is lehetséges. A primavera jelentése tavasz, a hangzása üveggyöngy. Hogyan csodálkozhattam, amikor apám elhozott ebbe az álcázott, alapjában felperzselt idegen országba? Visszatérve, milyen értetlenül álltak ők is ezzel szemben, de én csak mosolyogtam és boldogan gyakoroltam a magyar nyelvet. Margit néném egymagában volt az összes nagyszülőm.

Ő volt a családi tűzhely.

Ő és a lánya,

Éva.

Schwartz Éva, aki rám hagyta a hittankönyvét. Végül a nagyszülőpótlék is a pusztulás völgyébe került.
A kabbala a szavak mélyébe hatol. Feldarabolja a szavakat. Láva felett jártam, unokám, aki maga is láva tetején él, a lávapatakokat kerülgeti a házak között. A földből oszlopok állnak ki. Az oszlopok földből kiálló tetején tojást lehet sütni. Jichák Katzenelson bosszúja késik. Vajon megvalósul az átka? Katzenelson átka az én átkom is.

Csak Rá gondolok.