Színekre vágyom 6. – Kánaán levegője

Uri Asaf

Színekre vágyom (6).

Sósvizet nyelek

Hirtelen árva lettem. Kérem, még egyszer beszélnék az apámmal! Mintha hallanám a hangját. Korral szűkül a tér, a kíváncsiság alább hagy. Most én leszek a terítéken. Nem vágyom ismert terekre, de visszatérésre igen. Újra kezdem a dolgozatot, — tiszta papír nincs, se tinta, se toll, — a remélt szöveg babszemekbe van zárva, tudom, ha kifejtem, időt nyerek, ha kicsírázik, lefestem. A bab felülete mosolygós rajzolat, vörösbarna alapon ezüst tollvonások. Meddig válogassam? Lám, a félbevágott tojás a Szináj félsziget, félkör a sivatagban, kisebb kitérő a térképen. A cél, a sivatag nemzedékét negyven évig feltartóztatni a láng- és a füstoszlop mögött. Nappal csak tenyérnyi felhő látszik, pásztorkutya, aki maga is felhő és felhőket terel:

„Mihelyt pedig felszáll a felhő a sátorról, azonnal elindulnak Izráel fiai” (Szám 9, 17).

Egy másik, kései felhőre a kutya ugyanúgy csóválja a farkát:

„És monda [Illés:] Menj vissza hétszer. És lőn hetedúttal, monda [a szolga:] ímé egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jő fel a tengerből. Akkor monda: Menj fel, mondd meg Akhábnak: Fogj be és menj le, hogy meg ne késleljen az eső” (1Kir 18, 44).

Tudjuk, hogy Illés remetéskedett a Szináj félszigeten, a Horeb hegyén.

A Nádas tengerbe vetem magam, a hullám maga alá teper, a sós víz az orromba megy, sósvizet nyelek. Cél, a száműzetésből kilépni, Egyiptom húsos fazekától távol maradni, szürke joghurtot enni. Éjjel csak a véletlen mozdul, nem baj, erre nincs magyarázat. A hold fényes, hangsúlyos, néhol sátáni, az útról leterel, térd alatt csíp. Az elkövetkező napokból csak a lázgörbe látszik, elmosódott lépcsőfokok.

Az azúr és a bíbor egyaránt a murex csigából készül. A sztár-csiga hetven évben egyszer a partra kúszik, és ha nem kapod el időben, kiszámíthatatlan. A négy mózesi szín között a fehér nem szerepel. Helyette van a len, amely reprodukálható.

Mit hagyok rátok? Életet, babszem-rajzolatot, ahogy a narancshéjjal keveredik. Anaxagoras töredékéből hírt kapunk a feketéről, amely a csalfa fehérből ered:

„a vízből álló hó fekete, megcáfolva azt, amit a szemünk mond”.

A park jellegét áthatja a temető. Mennyire nem illik a fekete ovális keret a temetőhöz, nem beszélve a megfakult fényképekről. A lapos kőpárnák hőségben, a korsók és a napszítta kóró, — később türkizkék. Az út szélén horpadt alumíniumkorlát. A gyalogos porban jár, az est ezüstfekete, és az alvó méhek színtelenek. Barátom és katonatársam, Ezra Mendelsohn arca fekete, mosolya, világos szeme, askenáz pergamen bőre. Hallottam, ahogy kihúzták a földből, gyökerestül. Senki nem csodálkozott elágazó gyökerein. Jó ember a hamar gyökereket ver a földben. T. S. Eliot görög szavakat szemetel, nyaka petyhüdt, a lelke izzad és pállik az English Channel felett. Eliot, a petyhüdtségével sokáig falazott Európának. A szakadt fotel emlékezik rá, lázam a boldogságtól van, a külső melegtől, az alkonyattól, de nem érzem a megvetését. Van egy pillanat amikor a perc színe egybeesik a tagéteszével, de nem tűnik el.

Egy magyar festőművész sorsa

Gyerekként szerettem a költött világot, az enyves gombfestéket, mely a hozzám hasonló gyerekeknek készült, a Verne könyvek metszeteit. Jules Verne világában nőttem fel, pálmák között uzsonnáztam, mindig ugyanazt az édesanyám kezéből. Sokáig úgy látszott, hogy a világ leghihetőbb pontjára már meg is érkeztem. Ez volt a Rejtelmes sziget, a Nyolcvan nap alatt a föld körül világa, a brit civilizáció hamis párlata, eposz, ahol az emberek kedvesek és udvariasak. A mesevilág nyers uborka szagot kölcsönzött a mezőnek, tavaszi napfényt.

Egyébről, hagyományról alig tudtam valamit. Apám, számomra érthetetlen nyelven felolvasta a hágádát, az egyiptomi kivonulás történetét. Az askenáz hanglejtést, sok „ü” betűvel addig soha nem hallottam. A magyar vidék egykor befogadó és otthonos levegője számunkra már nem létezett. Az életre keltett széder este, Budán, a Németvölgyi úton, megpróbálta feledtetni a korábban szétzilált felhőket, amely a nagyszülők utolsó képét magába zárta. Végül, én is bejártam életem teljes körét, saját magam mentorjaként többször levizsgáztam, a komor felhőket felkutattam, megnéztem mi van a belsejükben. De ehhez írni kellett. Egyszer megkérdeztem Farkas István unokáit, a művész utolsó óráiról. Csak annyit tudtak, hogy miután „megérkezett”, az öregek oldalára került, oda, ahol a gyökerestül kitépett életek álltak, utolsó, maradék perceikben. Farkas Istvánt nem érdekelte Kánaán levegője, nagy szerencsétlenségére hitt Európában.

Kánaán levegője

A zsidók Egyiptomban váltak néppé, négyszáz év alatt és mire azzá lettek, valakinek ki kellett hozni őket onnan, mert törvényeik és szokásaik az új Fáraó és népe számára idegenek voltak, és az Atyáknak adott ígéretet Egyiptomban nem lehetett valóra váltani. Az Atyáknak Kánaán földjét ígérték. Ábrahám felnőtt korára megízlelte Kánaán levegőjét, Izsák ki se tette a lábát Kánaán földjéről, soha nem vándorolt idegenbe. Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból sietniük kellett, mert félő volt, hogy Fáraó hada üldözőbe veszi őket. A kenyérre való tésztát a testükön vitték, ruhába csavarva, együtt a dagasztó teknővel. Nem volt idejük kivárni, míg a tészta megkel. A pászka ünnepén, erre emlékezve kovásztalant eszünk. A macesz a szegénység kenyere, mások azt mondják, az emlékezés kenyere.

A zsidó nép megfogható, mint a kenyér, kézbe veheted, ledöntheted, elégetheted, de talpra áll. Ki a zsidó? Akit zsidó anya szült. Együtt népet alkotnak, melyet imádság köt össze. Első sora:

„Halljad Izráel, az Úr a mi Istenünk, az Úr Egy.”

Az imádságot Mózes leírta nekünk. Azonban az imádság nem védi a népet az ellenségességtől, mely időtlen idők óta követi, mint egy vérszomjas fantom. Pedig nem Isten választott minket, hanem mi választottuk Őt. Elsőnek a világon Ábrahám ismerte fel a láthatatlan Istent. Más népek megirigyelték Izrael vonzalmát a láthatatlan Istenhez. A zsidók történetének az utóbbi két évezredben ez az irigység volt a meghatározója, pedig Isten soha nem dédelgette a népét, elegendőnek látta, ha Törvényt ad nekik. A Törvény a nép szövetségese és a szeme fénye.