Színekre vágyom 5. – Volt egy nagybátyám…

Uri Asaf

Színekre vágyom (5)

A jóslat vége

Évente egyszer belenézek Pasolini Oedipus rex c. filmjébe, negyedórát nézem, aztán tovább lapozok. Leginkább kedvelem a jósnőt a dombon, a fa alatt. A jósnő tapsol és a fa mögül előhoznak egy tál ételt. Mi van ebben a túrószerű ételben? Hallucinogén, varázsszer. Minden zarándok előtt belemarkol és a szájába tömi. Nyilván Észak-Afrikában vagyunk: így látja (innen filmezi) Pasolini Delphoit, a görögség kincsét, ahova ömlik az arany, az ajándék, amely a görög nemzet büszkesége. Pasolini görögjei szegény sivatagi népek, akik példás fegyelemmel várnak a sorukra. A jósnő mindenkinek elmondja az őt megillető jóslatot, tele szájjal mosolyog a kendője alatt, de nem viccel, nem kivételez. Hátborzongató valóság: a világban semmit nem rejthetünk el magunkból.

Amikor Delphoi intézménye, Görögország német megszállása miatt 1943-ban bezárt, egy éves voltam, még nem tudtam a jóslatokról, az időről, az évekről és a hónapokról. Akkor, – ennek már több, mint hetven éve – semmi jó nem maradt a jósnő eledelében, hiába vártak hosszú sorokban a domb alján a fa árnyékában, a jóslat egyre durvábbnak hangzott, míg teljesen elhallgatott és felborult a várakozók rendje. Delphoi jóshelye végleg bezárt, mi pedig a saját kezünkbe vettük a sorsunkat.

Szívemet az Intézetnek ajánlom

Megszállott kutatók manapság drótokat kötnek a haldoklók, vagy újraélesztéssel visszahozott betegek fejére, hogy bemérjék az agyi hullámokat a klinikai halál beállta után. A híradások egymással versenyezve jelentik: „harminc másodperces agyi tevékenységet tapasztaltunk a szív megállása után”. Mire gondol az ember ezekben a másodpercekben? A kutatók büszkén kimondják, már van tapasztalatunk a halál élményéről, miszerint az agy „tudatos” állapotban követi a meghalást. Én nem szeretném, ha halálom közben felelőtlen emberek kutakodnának az agyamban.

Mindig is inkább a szívemre hallgatok, a szív után megyek. Ha egyszer megáll a szív, nem érdekel, hogy a gyors ütemben sorvadó agyam milyen utakon jár, friss vér nélkül. Minek hallani egy magára hagyott agy szívfájdító monológját, amikor a működő szív nincs jelen? És amikor már le se írhatom? Hova visz minket ez a kutatás? Oda, hogy majd gépre kötik azt a bizonyos preparátumot (az agyat) a test többi része nélkül, hogy egymagában tovább gondolkozzon!

Az Intézet épülete a kötélvasút beton állomására emlékeztet, a végállomásra. Mi halandók, csak a ki- és a bemenő fémhuzalokat látjuk, és a velük járó súrlódó hangot halljuk. Nem látszik az égben kabin, csak a nyüszítő rejtelem, ahogy a sodronyok megfeszülnek és ellazulnak. Nem könnyű ide feljutni, már nem vagyok fiatal. Valamikor imádtam a hegymászást. Egyszer megmásztam a Gaustatoppen-t, utána egész éjszaka zaklatott álmom volt, ijesztő szívhangokkal, mi volt ez? WPW? Vagy annál rosszabb? A szívem arra „gondolt”, hogy feladja.

Sándor Béla

Volt egy nagybátyám, aki Schwartz Béla néven született, felnőtt korában Sándor Béla névre hallgatott, de jószántából meghagyta a Béla nevet, mert már héber neve is volt, amit a nyolcadik napján kap az ember. Ő tanított meg engem az imaszíj felrakására. Mikor látta, hogy harminc éves koromra sem tudom hogyan imádkoznak imaszíjjal, megtanított erre a tudományra, mely édesapám feladata lett volna, de akkor még nem voltunk messze az évek legsötétebbikétől, az 1944-es évtől, amely apámat és anyámat apjától és anyjától egyszerre árvává tette. Apám, miután felcseperedtem, többé nem törődött az imádság szokásaival, mert a szüleivel együtt Isten is örökre kilépett az életéből. Soha nem kértem tőle számon ezeket a dolgokat. A sors kegyes volt hozzá, mert a túlélés útját megmutatta, de másfelől kegyetlen, mert a gyermek és ifjúkora világát benépesítő lelkek sokaságát elpusztította. Ezeknek többsége szép magyar nevet választott magának, és megszokásból és szeretetből idegen nyelven nem is kívánt szót érteni senkivel. Nagy és tágas volt az ő világuk, ez volt a magyar zsidó vidék, melyet igazi melegség töltött be. Ha ízét tudni akarjuk, elég a költő Kiss József verseibe lapoznunk:

„Alacsony nádtetős parasztház volt a templom, talaja sárgaföld,
mestergerendája faragatlan fenyő, a szoba közepén felnyúló ágas
ablakok, mint a gyűszű! A legvénebb ember felvette fehér halottas
ruháját, odaállt a két kis ablak falközibe és kezdődött az imádság…”

A hagyomány főbb elemeit eltanultam a magam szorgalmából és olyan kedves embertől, mint Sándor Béla. Béla bácsinak fatelepe volt Budán, a Nagyenyed utcában. Az esőtől nedves fák örök hálára köteleznek. A deszka szaga az első számú szócikk az én enciklopédiámban, mely az emlékezés kódexét jelenti. A nedves deszka emléke a füstbement magyar zsidó vidék otthonáé, a falusi ház, a madárfészek, a szomorú asszonytárs, az árva apa. 
Schwartz Béla, még azután is Sándor Béla maradt, amikor az Új Világba, New Yorkba tette át életét. Egyszer meglátogatott engem a jeruzsálemi otthonomban és megtanított az imaszíj használatára. Magas, utcára néző ablakban álltunk, az utca másik oldalán a budai fatelepre emlékeztető, kerítéssel körülvett dombocska, ahol csak a kóbor macska járt. Az imaszíj (héberül tefilin a zsidó hagyomány legrégibb tartozéka. Két feketelakkos, laposaljú, kockaalakú doboz, szíjakkal ellátva. Az egyiket a bal karra kötik, a másikat a homlokra. Mindkét dobozban négy-négy apró pergamentekercs lapul, Mózes szavaival, melyeket soha nem vehetünk kézbe, hogy olvasgassuk, mert megsérülhet rajta valamely betű, és akkor elveszti kámea erejét. Az Izrael Múzeumban épp ilyen imaszíjakat láttam melyek jócskán megérték a kétezerkétszáz évet, a Holt-tengeri Kumrán mellett találták őket. Imaszíjjal csak férfiak imádkoznak, tizenhárom éves kortól kezdve. Béla bácsi megmutatta, hogyan tekerem fel a bal karomra és hogyan formálom a kézen a sin (s) betű három lábát, és hagyom, hogy a másik kocka szíja a dálet (d) betű formája szerint legyen megkötve, s a tarkón üljön. Sándor Béla fakereskedő, később kétkezi munkás, ezt a hagyományt nagyon messziről hozta, ő maga se tudja, mennyire messziről.

Fotó Youtube és Wikipedia.