Színekre vágyom 14. – Félbeszakított élet

Uri Asaf

Színekre vágyom (14)

A lejtő vége

A lejtő vége a végtelen mélység, félúton következik a határ, s az ott lejjebb, Szudán. A határon sofőrt cserélnek, és két emberrabló áll mellénk, csendesen és tisztelettudóan. Idegenvezetőnek mondják magukat. Nem is annyira költséges, csak azt kérik, hogy öltözzek át burnuszba. Kartúmban nem félek, csak a kitartó fejzúgás mellett hányingerem is van. Úgy érzem, hogy kihasítottak az előző életemből. Hogyan jutok vissza? Szudán sárgára égett föld, a láthatár fekete és zöld, halálszagú délibáb, amelyet fokról fokra arrébb tolnak. A kísérőket lerázom magamról, gyalog megyek a városba, de vissza-vissza fordulok, mert ott járkál az egyik emberrabló, aki újságpapírba csomagolt kést szorongat. Hosszú kést, úgy ahogy van, véresen. A téren homokszínű szentély áll, és zarándokok hosszú sora. Guggolva várakoznak, míg jön az égiháború. Megpróbálok kiegyenesedni, de villámlik a pálmák között, ázik a homok, ázik a sivatag. Szomjasan nézem az összeömlő és zöldessárgán keveredő Kék és Fehér Nílust. Soha nem hittem, hogy Afrika szép is tud lenni. És a vetés! Idén már kétszer arattak. Az arany gabona a mellemig ér.

Kellene egy háziállat

Kellene egy háziállat, akinek a tekintete visszatükrözi az én tekintetemet, aki felfogja a magányomat, aki megkötöz vagy szabadon enged (a létemből, az örökös ketrecből). A háziállat tükör, de a macska nem, mert az visszanéz, de utánad soha, nem várja, hogy visszatérj. Mit lát benned? A reggelit, és az ebédet. A kasztrált macskák még az altruizmust se ismerik. Elpazarolt életek. Nos, ha macska nem, marad a kutya.

Eme elmefuttatás után, érzem, hogy újra indulhat a versírás. Mi a vers? Lélekírás. Egyik ősöm római zsoldos volt Pannoniában. Én megörököltem a lelkét. (Újabb bizonyíték, hogy a lélek több testet is kiérdemel, több életet). A római zsoldos az imaginárius térben bolyongott, a téridőn túl, és most rám talált. Csak ilyen erő hozhat ide, erre a helyre. Az emlékezés felismeri a lélek korábbi helyeit. Ugyanolyan varázslatos izgalmat érzek magamban Pannoniában, a Balatoni Felvidéken, a szőlővel beültetett lankák láttán. A zsoldosra jól emlékszem, de az emlékben nem jelenik meg a hang, az artikulált beszéd. Hogy csodálkoztam, amikor apám elhozott ebbe az országba! Szüleim értetlenül álltak az érzéseimmel szemben, én csak mosolyogtam. Idősebb koromra, őseim emlékei kibontakoznak a feledésből, bár a nyelvük még mindig érthetetlen. Sokáig én se voltam más, mint öntudatlan megfigyelő.

Ruth könyve

Jöttem Moáv felől, száraz szél hajtott. Aratás után átsiettem a tarlón. A kévék illatoztak. BOÁZ a bíró, és benne a jövő. Egy éjszakát adott Ruthnak, és a végtelent az öröklétnek.

„Félbeszakított élet”

Milyen rossz cím! Mit érezhet Etty Hillesum (1914-1943) ahogy olvasom őt? Ahogy a kezemben tartom. Csak félbeszakították az életét? Azután folytatódott? Nem számít, hogy közben megalázták, rettenetes félelemben tartották és végül megfojtották.

Előre látok és hátra is, mintha hátsó szemeim lennének. Vajon a megélt idő nyomot hagy? Ez lenne az utóélet? Például a tegnapi ólomszürke ég, a levegő, amely teljes egészében másképp mozgott, mintha tüskék nőttek volna ki belőlünk, amelyeken fennakad a dús oxigén. Ez attól van, hogy rég hamuvá váltunk, gyorsan és durva módon. Ezt érdemeltük? Erre a kérdésre, még ma is, szeretnek igennel válaszolni.

Ettyt kimenteném, megszöktetném Westerbork-ból, azután a gyermekemül fogadnám. Ezek a sóhajok a hamu utóéletéhez tartoznak. Hányféle utóéletet ismerünk? Mi az, hogy utóélet? Biztos, hogy rosszabb, mint a „félbeszakított élet”.