Színekre vágyom 4. – Herakleitosztól tudjuk

Uri Asaf

Színekre vágyom (4)

Herakleitosztól tudjuk

Herakleitosztól tudjuk, (de magunktól is), hogy éjjel különválunk, két álom soha nem keveredhet össze. Te fokozatosan adod fel az ismeretlenségedet. Az ujjad még meleg, pedig a nap már lement. Mögöttem állsz, egybesodrod a levegő hűvös selymét és a kutyák hangját. Ne félj, ezen a földön sehol nincs teljes mozdulatlanság. Szombat van, senki nem emelheti fel a földre hajló virágot. Délutánra a szirmok széle megbarnul, de a virág közepéből egy pillanatra sem tűnik el az élet. A virág nem tud a hervadásról. Az ég egybeolvad a liget fáival, az ösvényeken fiatalok és öregek sétálnak. A liget sarkán félmeztelen fiatalember jön velem szemben. Mielőtt észrevenné, hogy nincs egyedül, hangosan mondja a szerepét, visszafordulni már késő. Az öntözőkerekek sziszegnek, a víz visszatér a ricinusbokrok gyökeréhez. Hangok kerülnek, újak és régiek. A liget sípol, az acélhúr pendül. Az árnyékom színtelen.

A Gai benHinom (Gyehenna) völgye piszkos okkerba fakul. A vízválasztó vonalán nyomtalan az élet. A dombok és a távlatok változatlanok. A lábam a földbe gyökerezik a völgyre néző hídon. A koraesti táj értelmet kap a lila árnyaktól, én pedig elfelejtem, hogy vagyok. E pillanatban azt sem tudom, melyik nap következik, két napot ugrok előre és félrekaszálom a hétvégi napok gyenge lábát. Beborítom a padlót eukaliptusz levelekkel, hogy illatos legyen a ház. A falból fény szivárog, mintha több helyen átlukasztották volna. A ciprus méltósággal kileng, a csúcsa annyira elvékonyodik, hogy két ujjam közé vehetném, de ehhez túl magasra mutat, magasabbra, mint a szemközti háztető. Tele vagyok tűszúrásokkal, vért vettek tőlem. A véremben kutattak és visszahoztak az életbe. A véremmel volt a baj vagy a szívemmel? Nem számít. Pihenés céljából Finnországba utaztam északra, a hó birodalmába, ahol még májusban is havas a táj. A tálon sült vaddisznóhús várt. Ezt ígérték, ha meggyógyulok. Nagy veszélyben lehettem, ha vállalkoztam erre az útra. Alig két napja, hogy kiszabadultam a halál karjai közül (régen úgy tudtuk, hogy a halálnak karmai is vannak). Miközben ezt az írást nézem, a denaturált szesz szagát érzem. Csak a primitív színképelemző prizma, s a szeszlámpa világít, éjjel kettő óra. A vihar mindig nyugat felől jön. Most itt van az ácsolt hegyi kilátónál, előttem tornyosul a mogyorófa felett. Nem az udvarban portyázó vaddisznókat hallom, hanem élettelen tárgyak koppannak a tetőn, lassú ritmus szerint.

Berlin Dahlem, 2017.

Grunewald a tópartról nézve nem olyan, mint a repülőből, a magasból. Túl sok a kutyasétáltató, még többen treníroznak. Senki nem sétál „csak úgy”. Halk moraj költözik belém, a szeles este után, melyet zápor követett, az atmoszférikus feszültség és az ég, melynek egyetlen színe a fák törzseiből jön. A múlt a gyomromra húzódik, az ébredés alkalmat ad, hogy a görcsöt közelről szemléljem. Talán igazi görcs, élek és szálak tekervénye, fekete festék, nehezen felszívódó tinta, de az is lehet, hogy akusztikus, berlini jelenség. Magamra nézek nyugodtan és hányingerrel. A konyhalánynak, aki a reggelinél megkérdezte tőlem, hogy tojást is kérek, a haja olyan, mint a bozót. Grünewald vidéke esőtől ázik, a tavak és az ösvények körül minden sáros. Lehet, hogy a halk moraj a gyomromat találta alkalmasnak helynek, mint egy báltermet, ahol ide-oda hullámozhat.

Grunewald körül minden tüzes volt, az állatok közül csak a skorpió szerette az életét. A vándor felállt és kiegyenesedett, feje a légüres térig magasodott, lába a keskeny utat kereste. Mellén feketére festett érclapot viselt, mely védte a túl erős fénytől, és életben tartotta, erre szükség volt, mert körülötte állandóan erős fények villogtak, elhajított fáklyák, melyek örökké a röppályán maradnak, de nappal szótlanok. A vándor megtanulta, mi az, hogy egyedüllét. Mennyivel könnyebb a belátható élet. Neki nem volt belátnivalója, nem látott maga körül senkit, egyetlen élő embert sem, úgy tűnt, hogy mindenki után él és egyedül vándorol. Ez volt az ő ideje, a járvány utáni nyár. A vándor még sokszor átgondolt minden ösvényt és hallgatózott, vajon jelez a hang.

Újra az erdőben jártam, a Brücke múzeum mellett. Tíz perces gazdag séta a télre kész nyomatok, s a földi grafika között, a fekete és a zöld kompozíciók közelében, amely nem mond semmit, ha mégis beszédbe kezd, hazudik. Legjobb lenne látni a teutonokat. A dahlemi szépségek kutyát sétáltatnak. Ez is Grünewald? Minden rossz mögöttem van.

A világító fák: Berlin, Grunewald

A szobámnak négy alsó sarka van és négy felső, összesen nyolc. Kint folyik az esővíz az ereszből, aztán újra elered. Ebbe a finom hangba belekarcol egy felszálló repülőgép, vagy a földalatti szerelvény, talán az utolsó ma éjszaka. Az egyik alsó sarokban éjszínű kutya álmodik. Hangos, nyeldeklő hangja ismerős. A másik sarokban áll az ágy, amelyen én hánykolódom, az ablak felőli sarok. Az ágy velem együtt a semleges szobaközép irányába mutat, de a fejem, a felkiáltójelhez tartozó pont, felső sarokba szorul, küldetéséhez méltón. A harmadik, alsó sarokban áll a mosdó, jól bőrözött csappal, mely ma éjszaka nem csepeg. Még mindig az eső édes szitáló hangját hallom. Az egyik felső sarokban, az ajtó felől, napok óta két pók gubbaszt, lehet, hogy portyára készülnek. A hosszú lábú pókpár nappal alig változtatja a helyét, de éjjel többször láttam őket a mosdó felett. A saját hangom az ajtó felől várakozik, ez az a hely, ahol engem az előző este elhagyott, mint egy szándékosan elvesztett üzenet. Saját magamnak üzentem. Ha az esti fáradtságot egy rövid alvással kipihenem, akkor a betöltetlen sarkok dühe rám támad. Emlékeztető, abból az okból, hogy a sarkok rakoncátlanságának elejét vegyem. A szobasarkok számadást csinálnak, és ha kell, pengéjükkel felhasítják a frissességet okozó rövid álmot. Ha nincs ott a kezem és a lepecsételt szám, nem leszek képes a saját védelmemre kelni. Íme, idegen vihogás hallatszik valamelyik felső sarokból, az ablak felől, a fejem felett. Megpróbálom visszatartani, elhallgattatni, de nincs hangom és a néma szájmozgás belevész az idegenségbe.