Színekre vágyom 13. – Igazság és szentség

Uri Asaf

Színekre vágyom (13)

Igazság és szentség

A ház nyolc sarkának (négy lent és négy fent) létrehozása együtt jár az értelmetlen szavak összehordásával, kimondásával. Gipsz, cement és egyéb valódi kötőanyag hiányában mindenütt a pokol bujkál. Várom a napsütést, de a jégtakaró még rásimul az erkély korlátjára. Nem tudok egyről kettőre lépni: Tudom, hol áll az igazság, és hol áll a szekér, bár mindkettő ugyanoda visz, de más úton és külön. A szentség csak a bokrok rejtekén lehetséges, onnan fénylik elő. Ha kinyújtom a karom, annyit érek el, mint a riadt állat a kétlábúak között. Ember alatt azt értem, hogy azok mi lehetnénk, köztük én magam.

A következő napok szépnek ígérkeznek. A császár jön látogatóba. Hangtalanul belép a szobába, ahol egybegyűlt a vendégsereg. Kilép a fényes, fekete cipőjéből és a magas testét a bőr pamlagra helyezi. Mindenki kérdésekkel árasztja el. Én ezt kérdezem: „görögül is tudsz?” Ő bólint. Nagy Sándor reinkarnációja sok nyelven ért és valóban a tartása királyi. Egy valami nem stimmel: a haja sötét színű, majdnem fekete.

Louisiana

Kedves, kinyitható asztal, melyet az előttem élők a hálószobába száműztek, de itt jó szolgálatot tesz nekem. Színei barnák, fényezett külső felülete (a politúr) belülről világít, alatta a méz sárgába hajló néma asztallap, melynek illata van, nemcsak az erdőtől, ahonnan eredetileg jött. Sejtek rendezett gyülekezete, ahol senki nem lázad, egyszerűen azért, mert ezek a sejtek már nem élnek. Milyen jó dolog az embert szolgálni, szépnek lenni. A faragott asztallábak őrzik az ágyamat, oroszlánlábak és művészi hajlatok. A polgári otthon íze melegséggel tölt el.

Abban az időben, amikor az asztal készült, minden második ember szépen írt. Ez a feltevés lehűtötte a kedvemet. Akkoriban a vers nem számított különlegességnek. Én mégis, ha arra járt egy szitakötő szépségű versmondó, azonnal mellé szegődtem és kértem, hogy olvasson fel a könyvemből. Erről lemaradtam, sebaj, az ablakpárkányon kopog az eső és két ujjnyi érzelemszálon függ a testem, a gondolataim összetapadnak, egybetartanak. A szívemet magam elé teszem és kivágok belőle két hasonló, de ellenkező irányú érzelmet, melyek egymás iránt közömbösek. Hogy tudnék hűvös maradni és érzéketlen? Így maradok és a tekeredő paraziták, melyek a szívemből élnek, rajtam nevetnek. A tájkép – akár egy színpadkép – belátható, egy tekintettel felmérem, de nem tudok határozni. A gyertyákat fordított sorrendben gyújtom meg, nem gondolok a tavak, a mocsarak mélyére, a híres Atchafalaya mocsárra. Ezt a földet a Mississippi öntözi, három pár mássalhangzóval.

A képek kevésbé határozottak

Egy ugrással megközelítem a szót, a magasból és pontosan. A szóra irányulok, szabadeséssel. Elmosódott szavakkal ritkán álmodom, makacsul ráirányulok arra pontra, amit az ébredés, illetve az éber gondolkozás megvilágít. A szavak maguktól is, a születésük pillanatában magasból indulnak. A hegyvidéken is így történik: valaki a magasba viszi a szavakat.

A képek kevésbé határozottak, mint a szavak, időnként megszűnnek, meg nem is, de a látás, a hallás, a szaglás, mind a tapintás érzetét hagyják maguk után. Tíz éve lakom itt, a II. kerületben, az északi szélesség 47. körének és a keleti hosszúság 19. körének metszéspontjában, ahelyett, hogy a természetes helyemen, az északi szélesség 31. körének és a keleti hosszúság 35. körének metszéspontjában lennék, (pontosan é. sz. 31° 47′, k. h. 35° 13′).

Romos átriumban lakom (belmagasság: 15 m), melynek falából szűk folyosó vezet a barlangos, védett kijáratba, mert a szabadban nyilakkal lőnek az emberekre. Jobbára otthon ülök és emésztek: a száj nyílik, közelebbről, a felső jobboldali zápfog rácsukódik az az alsóra, és mielőtt végleg záródnak, a kerek zabpelyhek, melyek addig a hézagokban ültek, kiesnek. Nyílik és zárul, a zab őrlődik.

Megéltem néhány dolgot, lám, itt van az életem során kihalt három tárgy: 1. Köpőcsésze, fehér zománcos, belső, üríthető tállal. 2. Légypapír, szalmiákszagú falusi boltban. 3. Ólomkatona sorozatok a trafik kirakatablakában.