Jagos István Róbert elnöke és alapítója a Dél-Alföldi Művészeti Körnek, alelnöke a Kárász József Irodalmi Körnek és a Szózat folyóirat szerkesztője. Mindemellett költő és dalszövegíró. A XXI.század Juhász Gyulája punkosabb, rockosabb kiadásban. Egy mély érzésű költő, aki tisztában volt az őt körülvevő társadalom dolgaival. Sosem volt könnyű élete, a fájdalom adott neki erőt és ihletet szövegei megszületéséhez. Nem félt leírni a valóságot, mindazt ami mellett mások inkább csak elsétálnak némán.
Becenevén Jagi 2017. decemberében egyszer már meghalt. Talán csoda volt, vagy egy újabb esély, hogy visszatérhetett. Januárban készítettünk is vele egy interjút a Drót-ra, ahol őszintén és nyíltan mesélt nekünk az öngyilkosságról, költészetről, és magáról.
Itt fekszem a kórházban, de nem akarnak segíteni. Nem gyógyszer kell, hanem valaki aki meghallgat.
Ezt mondta még januárban. Egy utolsó segélykiáltás, amit nem vettek elég komolyan. Tényleg menni akart, előtte azonban kiírt magából rengeteg érzelmet és gondolatot. Nem is tudok nagyon mit mondani, egy ízig vérig költő hagyta itt ezt a világot. Ismét szegényebbek lettünk egy tehetséges emberrel, aki nem volt ugyan szent, de nem is vallotta magát annak. Emlékezzünk róla pár versével, akár egy pohár bor mellett. Igyunk megannyi túlvilági költőre!
Már pár órája úton vagyok.
Az utolsó út
(pattan a húr)
Utolsó állomások.
Ha jól számolom
holnapra megérkezem.
Igazak lesznek a látomások.
Ma még elköszönök
ettől a makacs téltől.
Viszek magammal minden szépből,
minden virágból.
Isten is kilépett ebből a világból.
(2018)
Van helyem valahol.
Nem biztos hogy ott ahol te gondolod.
Amíg én összevissza, te minden lépesed megfontolod.
Galambokra lépek, szárnyakat török.
Gyulabá’ nem csak Anna volt örök.
Egyre többet gondolok a falra.
Ami nem e királyságban van.
Nem panaszként mondom, de az most talán többet ad.
A tegnapi kegyelem zsebben ragadt.
El nem dobom, mert titkon a tied.
Majd egyszer odaadják neked.
Én megígértem: nem viszem.
Mint ahogy magamat sem, ezt a mérgezett testet.
Nem mond majd el senkinek, hogy az utolsó virágokat merre szedted.
(2018.január 21.)
Hintapalinta
„Sosem volt, ki meglökje a hintám.
Magamtól tanultam meg hajtani magam.
Egyedül, hogy senki meg ne lássa,
hogy nincs mellettem se anya, se apa.
Kezeimet fehérre szorítva
a kóborló bárányok után eredtem,
majd mire végleg beesteledett,
magamon kívül mindenkit szerettem.”
(Emberkáromlás 2017)
Megbékélni
Jó lenne sétálni egyet
harmattól nedves réten
vélni a cserebogarak májusát
az esőfelhők táncát
fűre terített szerelemnek hálnék
ifjú sóhajok neszével
virágok s méhek titkaival
leomlott otthonok illatával
a kerítésen kívül rekedni
diszkriminatív időben
sörözni csak úgy magammal
a szögesdrót-hegyeket megmászni végre
s megbékélni minden csillaggal
holddal és kereszttel
(Emberkáromlás 2017)
Amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
Kívánjuk, hogy odaát megtaláld a békéd. Ég veled, Jagi!
Az eredeti nekrológ elérhető az Olvass Hazait! blogon.
