Bíró Zsófia:
Sümegi bácsi és a végtelen
(Az előző rész itt olvasható.)
Sümegi bácsi nem jött ki a dobozból.* A családja eleinte nagyon szégyellte a dolgot, s amint besötétedett és nem látták őket a szomszédok, a doboz elé járultak könyörögni Sümegi bácsinak, hogy fejezze be a truccolást, és jöjjön be vacsorázni, mert kihűl a leves. De Sümegi bácsi nem szólt egy szót se, úgyhogy a családja meg volt róla győződve, hogy Sümegi bácsi csak őket akarja bosszantani, és vérig sértődtek. Pedig Sümegi bácsi nem truccolt. Az igazat megvallva semmit se csinált. Persze egy hűtőszekrényes dobozban valóban elég kevés lehetőség van arra, hogy az ember bármit is csináljon, de Sümegi bácsi nem is szeretett volna semmit sem csinálni. Egész nap csak ücsörgött a dobozban, élvezte a bársonyos, puha sötétet meg a csöndet, amely valahogy sokszorosára erősödött a dobozban, néha elszunyókált, de az is olyan volt, mintha ébren lenne, mert azt álmodta, hogy egy dobozban van, ahol remekül érzi magát. Sümegi bácsi boldog volt a dobozban, ahová végső kétségbeesésében menekült. Még Sümegi nénit is csak mintha messze, a magasból látta volna, és nem fájt érte többé a szíve, pedig egészen tegnapelőttig a Sümegi néniért érzett aggodalma még annál is rosszabb volt, mint amikor egyszer tévedésből halálra ítélték.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy bár Sümegi bácsi tényleg semmit nem csinált abban a dobozban, de azért történt vele odabent egy s más. Álmodott. Az egyik éjjel – valószínűleg éjjel lehetett, de ez tulajdonképpen teljesen mindegy, hiszen Sümegi bácsinak akkoriban minden éjjel volt, ha nem pirkadat. – ismeretlen, hatalmas állatok szólították meg. Csakhogy ez nem egyszerű megszólítás volt, hanem bejelentkezés. A baj csak az volt, hogy akkoriban, amikor Sümegi bácsi kénytelen volt egy dobozba menekülni a kor elől, nem lehetett csak úgy bejelentkezni valahová. Vagy vitték az embert – akár akarta, akár nem – vagy az életben nem jutott el oda. Ezért aztán akkoriban ennek a szónak, hogy ’bejelentkezés’, nem igazán volt értelme. A hatalmas, vízi lények azonban mégiscsak ezt tették, s a megjelenésnek ez a módja sajnos alapvetően befolyásolta Sümegi bácsi reakcióit.
Álmában az ember mindig sokkal okosabb. Annál legalábbis mindig sokkal többet tud, mint amennyi magából az álom történéséből adódna, így most Sümegi bácsi tudta, hogy ezek a hatalmas lények, akik a tengerben, sőt az óceánban élnek, valami fontosat szeretnének neki mondani. Leginkább rosszul tömött szalmazsákokra emlékeztették, egyébként semmihez nem lehetett őket hasonlítani, akkorák voltak – a szem nem látta be őket. Teherautókeréknyi szemükkel jóindulatúan és érdeklődve fürkészték Sümegi bácsit. Roppant értelmes lényeknek tűntek, ezzel rögtön tisztában volt. Ahogy azzal is, hogy az ő problémájára, erre a nem múló, kilátástalan, tragikus életérzésre amely végül ide űzte őt, ebbe a dobozba, minderre együttérzően és vígasztalón, de kissé távolságtartóan ezt fogják neki mondani: ,,Ez van.” – és ettől neki valahogy majd minden sokkal könnyebb lesz. Ilyesmik történhetnek az emberrel álmában!
Csakhogy Sümegi bácsi álmában is Sümegi bácsi maradt, aki csak az olyan állatok létezésében hitt, amelyeket a saját szemével látott – ébren, álomban nem ér –, de legalábbis evett már belőlük. ,,Ekkora jószág nincs.” – gondolta, mire a hatalmas, baráti lények (akik minden hatalmasságuk ellenére tényleg barátiak voltak), abban a pillanatban eltűntek. ,,Na ugye.” – gondolta Sümegi bácsi álmában. ,,A végén még megőrülök.” – dünnyögte magában, de eszébe se jutott, hogy kimásszon a dobozból.
Mi azonban, akik már ettünk kék bálnát, tudjuk, hogy léteznek. Szegény Sümegi bácsi. Ha tudta volna, hogy mit gondolnak a kék bálnák… Ezt gondolták: ,,Méghogy nem létezünk. Hö. Akkor mégis kinek a gyomrában van?”
Sümegi néni minden nap kijárt a dobozhoz, amelybe Sümegi bácsi költözött. Eleinte csak egy-két órára délelőtt vagy délután, mintha csak levegőzne, véletlenül éppen amellett a doboz mellett, amiben Sümegi bácsi lakik. Pedig néha már nem is volt benne biztos, hogy van-e egyáltalán valaki abban a dobozban. Minden megpróbáltatás fölött nagyvonalúan és kissé gúnyosan szemet húnyt, de ezt a dobozt szégyellte, mert most úgy érezte, hogy Sümegi bácsi fölmondta a szövetségüket. De Sümegi bácsi még így, árulóként is nagyon hiányzott neki, ezért, bár ellenkezett az elveivel, egy idő után már amint végzett a házimunkával, ott ücsörgött mellette késő estig. Eleinte szemrehányóan, később dacosan, végül pedig mindenképpen. Sümegi bácsi szintén szégyellte a dobozt, de ő csak a Sümegi néni előtt, különben ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát.
Sümegi néni minden nap ott ült, és lassan az egész napját elmesélte, mégha tőmondatokban és hosszú szünetekkel is. De azért ez még mindig olyan volt, mint amikor egy öregasszony hangosan gondolkodik. Ráadásul egyszer sem nézett közben a dobozra. Sümegi bácsi sose mondott semmit. Legalább három hét is eltelt, mire Sümegi néni azt mondta:
– Holnap rétest sütök. – de nem lehetett tudni, hogy ezt Sümegi bácsinak mondja vagy magának vagy csak úgy. Másnap hozott egy tál rétest, és ettől kezdve már kifejezetten a Sümegi bácsihoz beszélt. Pedig Sümegi bácsi nem ette meg a sütiket, ami rosszul esett nagyon Sümegi néninek, de mivel még soha életében nem adott föl semmit, nem tudhatta, hogy kell csinálni, úgyhogy attól kezdve mindig hozott valami finomságot, amiről tudta, hogy nagyon szerette, mielőtt beköltözött a dobozba, és csak remélte, hogy most is szereti. Aztán egy kedd délután rátért a lényegre:
– Három évig vártalak, hogy hazagyere a háborúból. Aztán négyig, amíg hadifogságban voltál. Utána három évig börtönben. Az összesen tíz. És most megint magamra hagysz? Nincsen nekem már erre időm. – és ezt nem türelmetlenségből vagy fukarságból mondta, hanem azért, mert tényleg öreg volt.
– Nem akarok látszani. – mondta nagy sokára Sümegi bácsi.
– Én se láthatlak? – kérdezte Sümegi néni, és úgy érezte, hogy minden hiába volt.
– Nem arról van szó… – mondta Sümegi bácsi, és érezte, hogy szép lassan annyi a dobozbéli szép napoknak. Azt azonban nem tudta megmondani, hogy ha nem arról, akkor mégis miről van szó. Inkább nem mondott semmit. Sümegi néni megsemmisült. Amíg mások rabolták el tőle Sümegi bácsit, addig tudta, hogy mi a teendő. De most? Sümegi bácsi ellen harcoljon a Sümegi bácsiért? Sümegi néni számára, aki hamarább szimatolta ki az ellenséget a felvonulók közül, mint hogy az annyit mondhatott volna, hogy ,,éljen, éljen!” ez olyan ellentmondás volt, hogy arra gondolt, lehet, hogy ebben a korban már nem illik, de ő most mégiscsak fölköti magát. Aztán csak megkérdezte. Nem szándékosan, de még tartott a lendület, amivel eddig örökké várta Sümegi bácsit:
– Szerinted innen is kiszabadulsz?
– Nem tudom, Rózsikám… – szipogta Sümegi bácsi. – Nekem olyan jó itt. – olyan halkan mondta, mintha levegőt venne. Csak a Sümegi néni hallotta meg. Sümegi bácsi nagyon szégyellte magát, amiért olyan jó neki a dobozban, pedig lássuk be, igazán nem tehetett róla. Tulajdonképpen arról sem tehetett, hogy a Sümegi néni annyira boldogtalan, bár erről lehetne vitatkozni. Sümegi bácsi mindenesetre nagyon szégyellte magát, annyira, hogy a szégyen el se fért a dobozban, és kikanyargott belőle. Sümegi néni rögtön meghallotta, ahogy oldalog. Ettől egy kicsit jobb lett neki. Nem sokkal, mert még így is legszívesebben visszamenőleg megátkozta volna az összes fogadalmat, amit a Sümegi bácsi tudta (és beleegyezése nélkül) tett a Sümegi bácsinak, de hirtelen mindenhez túl fáradt lett. Olyan egyedül volt, mint a Sümegi bácsi odabent, csak neki egyáltalán nem volt jó. Most bezzeg nem ette oda a fene a kék bálnákat, hogy megvigasztalják egy kicsit, mert azok is csak ahhoz értenek, hogy mi az élet értelme, arról fogalmuk sincs, milyen az, amikor kettéharapják az ember szivét. Mibe került volna nekik odaszonározni, ha már ott kódorognak a doboz körül, hogy ,,Ne tessék, izgulni, ilyenek a hullámvölgyek. Mi már csak tudjuk.” Ennyit a kék bálnákról.
Sümegi bácsi hallotta, ahogy Sümegi néninek kihagy a szíve. Kétségbeesett, bajusza halálraváltan tördelte a kezét. De semmi nem jutott eszébe, mit is tehetne. Először fordul elő vele, hogy szívesebben lett volna inkább a fronton, sőt a börtönben, mint ebben a dobozban. Ott is tudta, hogy fáj a Sümegi néninek, de akkor legalább nem ő tehetett róla. Sümegi bácsi a kétségből pánikba esett. Megfordult, hogy ne lássa a Sümegi néni az arcát. Pedig hogy láthatta volna. De ha nagyon szégyellte magát, mindig elfordult, hogy ne lássa őt a Sümegi néni. Aztán mindig visszafordult, de kellett neki az a kis idő, amíg összeszedi magát. Sümegi néni hallotta a mocorgást. Pont egy elfordulásnyi volt. Fölismerte. Olyan szomorút sóhajtott, hogy beborult tőle.
– Legyen meg a te akaratod. – mondta Sümegi néni. – Maradj a dobozban. Csak legyél itt nekem. – és megsimogatta a dobozt. Nem direkt, csak már negyven éve simogatta a Sümegi bácsit, ha volt rá oka, ha nem, és néha már föl sem tűnt neki, hogy simogat a keze. Sümegi bácsinak azonban igen. Ettől mindig sokkal erősebbnek, okosabbnak, sőt szebbnek érezte magát, mint amilyen valójában volt.
– Tudod mit? Gyere be! Elférünk itt ketten is! – jutott hirtelen Sümegi bácsi eszébe, mert a simogatástól megélesedett az elméje.
Sümegi néni ment. Sose latolgatott, mindig ment, ha a Sümegi bácsi hívta, akkor is, ha nem hívta. Bemászott, odakucorodott a Sümegi bácsi mellé, a vállára hajtotta a fejét. Tényleg elfértek: soványak voltak és kicsik. Kellemes meleg és napsütötte kartonpapírszag volt odabent. Most ketten egyszerre nem gondoltak semmire. Jó volt a dobozban, már egy fikarcnyit neheztelés sem volt Sümegi néniben, csak az, hogy ,,Jézus ereje! Itt tényleg nagyon jó!”
A kék bálnákról még nem tudott.
Amióta Sümegi néni is bemászott a dobozba, azóta nem volt olyan jó. Vagyis hát másképp volt jó. De semmiképpen sem olyan volt, mint annakelőtte. Azelőtt Sümegi bácsi csak létezett, minden hátsó szándék nélkül. Nem volt semmi gondja. Gondja igazából most sem volt. Sümegi nénije volt. Ami persze nem ugyanaz, de azért mégiscsak jelent némi elfoglaltságot. És ha már Sümegi néni ott volt mellette, nem tudta megakadályozni, hogy foglalkozzon vele. Ami nem volt kedve ellenére, de így már sokkal ritkábban fordult elő, hogy csak úgy hallgatta volna a bársonyos sötétet vagy a tücsökciripelést, és úgy érezné, hogy ő maga az a tücsökciripelés vagy a sötét. Szóval vagy a végtelen vagy a Sümegi néni. Sümegi néni beköltözése megkímélte Sümegi bácsit a választástól. Sümegi bácsi természetesen Sümegi nénit választotta volna, de mégis jobb volt így, hogy nem neki kellett döntenie. Sajnálta ezeket a magányos éjszakákat. Nem Sümegi nénitől, de azért mégiscsak sajnálta őket. Nem mintha minden estéje ezzel telt volna, mert ma például sokkal inkább lenne kedve sakkozni egyet, de hogy soha többet ne tudjon magányosan tücsökciripelést hallgatni?! Ettől minden ízében berzenkedett. Márpedig a Sümegi néni azonnal hozna neki egy sört, ha azt látná, hogy esténként kint ücsörög a kertben a csillagok alatt, és akkor az már nem ugyanaz. Sümegi néninek persze sokkal jobb volt. Úgyhogy Sümegi bácsi csak egy egészen kicsit bánta.
Elkezdtek együtt élni a dobozban. Már jónéhány órája éltek együtt odabenn, amikor Sümegi néninek aggályai támadtak. Attól félt, hogy Kisfiamnak és Nováknénak nem lesz majd mit vacsoráznia, ha ő is nekiáll jólérezni magát. Meg aztán sajnálta a gyerekeket. Nem elég, hogy az apjuk beköltözött egy dobozba, most még… Sümegi néni kimászott a dobozból, mert valakinek főznie is kell.
