2020. március 23., hétfő
Kína Hubei tartományában, ahonnan ez az egész Covid-19 elindult, most, a karantén fokozatos fölszámolása után megszaporodnak a válások. Attól tartok, nem lesz ez másként nálunk sem. Azok a házaspárok, akik nem egymással, csak egymás mellett élnek, reggel elmennek, délután vagy este hazajönnek, váltanak pár szót (szigorúan praktikus témákról: gyerek, háztartás, pénzügyek, ilyesmi), kikapcsolódni és szórakozni rosszabb esetben külön, jobb esetben együtt, de semmi esetre sem kettesben járnak; akiknek igazából semmi mondanivalójuk nincs és sok esetben soha nem is volt egymásnak – hogyan viselnék el a napi huszonnégy órás kényszerű összezártságot? Ha el is viselik, olyan mély traumát okoz bennük, hogy hanyatt-homlok menekülnek majd a házasságból, amint lehetséges, elvégre csakis az (pontosabban a házastárs) lehet a hibás, semmi egyéb. (És még ennél is van rosszabb forgatókönyv. Sokkal rosszabb. Félek, ha majd eljön a teljes karantén, azzal a családon belüli erőszak-esetek is megszaporodnak.)
Karanténba zárva elérkezik a pillanat, amikor szembe kell néznünk önmagunkkal. Kénytelenek vagyunk (lennénk) gondolkodni. Márpedig a fogyasztói civilizáció fölgyorsult mindennapjainak öntudatlan, a napi problémákon túl (és azok mögé) egyetlen pillanatig sem látó materializmusa, primitív, szükségleti utilitarizmusa nem tűri meg az intellektuális gondolkodást. És a gondolkodás szóban különösen fontos a szó töve, vagyis a gond. Hiszen pontosan ez az, amit a mai nyugati ember a leginkább kerülni igyekszik az életben! Nem „filózik” hiábavalóságokon, a színháztól kabarét vár, a zenétől bódulatot, a tévétől műizgalmat, kábítószert, sekélyes pletykát. Kerüld a kényelmetlenséget, annak mindahány formáját! − hangzik korunk egyik legfőbb parancsa. Heideggerrel szólva: „a jelenvalólét menekül önmaga mint a tulajdonképpeni-önmaga lenni-tudása elől, menekül a metafizikai és egzisztenciális kérdésfeltevések elől.” (Martin Heidegger: Lét és idő, 217. oldal) − Egészen egyszerűen azért, mert az emberben, egydimenziós tömegemberré, gépies fogyasztóvá változásával már nem merül(het)nek föl valódi, adekvát kérdések. A mainstream ideológia szűkös keretei közé szorulva elfogadja annak konzerv kérdés-felelet játékát, valóságnak véli az elfedéseket, álproblémákon, kirakatbonyodalmakon rágódik, sodródik a felszínen, akár a folyóba tört faág. „Ha az egyének arra vannak kondicionálva, hogy a kielégülést nyújtó javak között gondolatok, érzések és vágyak is ott vannak, miért akarnának ők maguk gondolkodni, érezni és elképzelni bármit is? A felkínált anyagi és szellemi áruk, igaz, lehetnek rosszak, költségesek, selejtesek – de a szellem (Geist) és a tudás nem átütő erejű érv a szükségletek kielégülésével szemben.” – írja Herbert Marcuse Az egydimenziós ember 72. oldalán. Ez a fogyasztói tömegtársadalom, ez a hiperdemokrácia talán legnagyobb bűne: az érdeklődést, a kíváncsiságot, azaz a legalapvetőbb emberi tulajdonságok egyikét csökevényesítette el.
Most azonban lehetőségünk nyílik rá otthon, a karanténban, magunkra és egymásra utalva, hogy fölfedezzük újra a kíváncsiságunkat, és gondolkodjunk, „filózzunk”. Rajta hát!
2020. március 24., kedd
„Két dolog van, aminek elmém soha meg nem szűnő tisztelettel adózik – írja Kant −: a fölöttem elterülő csillagos égbolt és a bennem rejlő erkölcsi törvény.” Kína az év elején, a járvány miatt visszafogta a termelést. Ennek következtében előtűnt a csillagos ég a szmog mögül. Elgondolkodhatunk ezen szimbolikusan és praktikusan is. A szikrázóan csillogó égbolt az erkölcsös embert is jelképezheti. Azt a fajt, amelyik alázatos, amelyik nem szennyezi úgy a környezetét, hogy a mesterséges ködök elrejtsék az égboltot a szeme elől. Kérdés, hogy az a faj ez a faj-e? Ugyanakkor praktikusan fölmerülhet bennünk az is, hogy ha pár hetes csökkentett termelés után előbukkantak a csillagok Kína egén, akkor tényleg olyan iszonyatos mértékben és valóban visszafordíthatatlanul szennyezett a légkör?
A magam részéről egyik kérdésre sem ismerem a választ.
2020. március 25., szerda
Ma van anyám születésnapja. Ottlik Géza Próza című kötetében jelent meg a Körkérdés Jézusról című rövid írás. Ebben olvasható a passzus: „Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek.”
Igen. Pontosan. Így.
2020. március 26., csütörtök
Taps. Az otthon maradók tapssal köszönik meg az egészségügyi dolgozóknak, amit tesznek a járvány megfékezése érdekében. Hollywoodi filmekben gyakori, hogy miután a hős megmenti a világot, de minimum pár tucat emberi életet, és szerelmébe karolva elősétál a füstből / ködből / romok közül / valamilyen járműből / stb., az összecsődült polgárok spontán tapsra fakadnak. Azt hiszem, sokunkat idegesített már ez a klisé, a maga hamis pátoszával.
A mostani tapshullám, az esténként az erkélyeken, ablakokban tapsoló emberek mozgalma sem nélkülözi a pátoszt. A közhelyszerűséget sem. Na, bumm! Valamire azért mégis szükség van, valami gesztusra. Hogy összetartozunk, hogy figyelünk egymásra. Még ha sokszor nem is ezt támasztják alá a tapasztalatok…
Az egyik barátom például arról mesélt ma egy szöveges üzenetben, hogy akármennyire is igyekezett, képtelen volt a kellő távolságot tartani a boltban. A túlnyomó többségükben idős vásárlók nemhogy 1-2 méterre, de 20-30 centire se távolodtak el egymástól. „Jajonganak, de tenni semmit sem tennének. Oldja meg más” – írta. És hogy ezt a mentalitást az államszocialimus plántálta az emberekbe. Igen, ebben bizony sok igazság van. A Kádár-kor kispolgári világa a biztonság látszatába ringatta az országot, a lakosság nagy része úgy érezhette, gondoskodnak róla és vigyáznak rá − de ugyanabban az időszakban a tőlünk nyugatra élő emberek is szépen hozzászoktak, hogy szinte mindent megold helyettük az állam: a dicsőséges szociáldemokrácia. Ráadásul az igazán fontos kérdésekben többnyire a közreműködésük nélkül. Itt is, ott is. Csakhogy azóta a kádári gulyáskommunizmus éppen úgy a múlté, amint a dicsőséges szociáldemokrácia. A passzív állampolgár hangoltsága pedig a fogyasztói attitűddel és az öntudatos, jogaival groteszk módon tisztában lévő polgár rendíthetetlen önbizalmával egészült ki.
Az említett barátom egy cikket is küldött, amelynek nyitóképén Jordánia polgárai most, a járványhelyzet idején fegyelmezetten, egymástól két méter távolságot tartva állnak sorba kenyérért. − Erről eszembe jutott, amit Csányi Vilmos mondott a napokban, egy interjúban: szót kell fogadnunk. Mert, mint kifejtette, ahhoz, hogy Kínában a helyzetet megoldják, „az is kellett, hogy a lakosság szót fogadjon a hatóságnak: amikor elrendelték, hogy tilos az utcára menni, akkor senki nem ment az utcára.” No, ez az…!
Képes-e szót fogadni a fogyasztó, aki megszokta, hogy minden áron érvényesíti a jogait, és megcselekszi, amit megkövetel a civilizáció, amelyben él; képes-e szót fogadni, amikor az élete értelme, hogy vásárol, szolgáltatást vesz igénybe, s bármi áron elűzi unalmát; képes-e szót fogadni, ha a szófogadás kényelmetlenséggel jár?
A helyzet hasonló, mint azon gyerekeké, akiknek minden vágya, hogy olyanokká váljanak, mint Messi. Ám ezt úgy szeretnék elérni, hogy fölébrednek egy reggel, és máris sztárfocisták: az aranylabda kacsint rájuk az éjjeliszekrényről, bankszámlájukon számolatlan milliók, gólörömükben cigánykereket hánynak százezer őrjöngő szurkoló előtt, kacsalábon forgó palotájuk kacsalábát a déltengerek hullámai nyaldossák, és így tovább. Csak éppen vért és a verejtéket, az edzések kínját, a sokszor unalmas gyakorlást, a fárasztó tréningeket, csak azt nem szeretnék. Ők bizony anélkül kívánnak Messivé válni.
Azonban akad itt egy kicsike probléma.
Anélkül nem lehet