Balogh Gyula arról ír a DRÓTon, hogy „érdemes odafigyelni, hogy ne csak a vírus veszélyeitől óvjuk meg egymást, hanem maradjunk mentálisan is egészségesek és a karantén mellett tartsuk meg a feltétlen tisztelet korlátait is. Internet ide vagy oda.”
Vannak helyzetek, amikor a morál kissé háttérbe szorul, úgy értem, az nyer teret inkább, ami praktikus és ilyenkor nem feltétlenül gondoljuk át, hogy mennyire döntünk vagy fogalmazunk körültekintően. Mert ezek a kvázi statáriális helyzetek hirtelen és hatékony megoldásokat keresnek, melyek, ha hibásak, ha nem, idő híján rögtön érvénybe is kell, hogy lépjenek.
Az elmúlt hetekben az utasításoknak megfelelően Magyarországon is bezárkóztak az emberek, az utcák üresek, a boltokban nincsen sor, az irodai dolgozók hazulról végzik a munkát, online a mise, mindeközben pedig mindenki felszólít mindenkit arra, hogy maradjon otthon.
A célkeresztben érthető módon ezúttal is a legveszélyeztetettebb korcsoport áll, így aztán nem csoda, hogy sokaknak rögtön szemet szúr, ha időseket lát flangálni az utcán, ki-kijárni, mint azelőtt. És már fent is vagyunk újra az interneten. Láttam egy videobloggert, amint hülyét csinál egy napsütésben ücsörgő pesti nyugdíjasból, vicceskedő mémeket, ahogy a Regős Bendegúz veri a banyát, és köpködő, röhögő kommenteket.
Minap pedig azt mesélte egy cimborám, hogy a munkahelyén egy öregasszonyt azért szidtak az emberek, mert látták, hogy látszólag ok nélkül az utcán sétálgatott.
„Mit képzel ez, hogy veszélybe sodor minket? Hiszen ők a hordozók!” Hordozók?
Én magam is sok időt töltök a világhálón és tisztában vagyok vele, hogy mindig vannak, akik túltolják, régiesen: túllőnek a célon.
De most mégsem az álhírek, tévedések áradata, ami megijeszt.
Mióta világ a világ, szívesen figurázzuk ki az öregeinket. Süket papika, kívánós nagymama stb. De a különböző miniszterelnökök is mindig a kezeiket csókolgató, fanatikus, szépkorú hölgyek koszorújában kerülnek a lejárató kampányok plakátjaira. Ebben talán nincs is semmi különös.
Ami ehhez képest valóban rémisztő egy ilyen helyzetben, az a vak összefogás, amely abból nyeri erejét, hogy az idősekre billog került: „őmiattuk kell most a világ rendjének felborulnia”. Ez a köztudatba statáriális módon behelyezett információ pedig sok esetben, ha nem is gyűlöletté, de haraggá fajul, olyan haraggá, amely kifejezetten egy bizonyos életkor feletti emberekre irányul.
Hasonló eseteket persze mindig látni, ám az ilyesmi megkülönböztetés legtöbbször csak már régen lezajlott folyamatok eredményeként jöhet létre. Az információ terjedésének a sebessége és a moralitást margóra helyező közhangulat pusztán csak segít, hogy végül tényként és tettekben dudorodhasson ki az, ami talán generációk óta lappang bennünk. Mert hát, most hogy adott az alkalom, közösen és nyilvánosan röhögjük ki a felmenőinket: „Nem megmondtam, hogy a helyeden maradsz, Tata?”
Nem kezdem el sorolni, milyen jóslatok kapcsolódnak egy-egy olyan társadalom jövőképéhez, amely nem tiszteli az atyját és az anyját. Na meg a generációk közt amúgy is mindig lesznek súrlódások, és persze ez a típusú vicc is hamar kikopik majd a hálóról. Megunjuk, már láttuk, már küldték. Mindez viszont nem fog változtatni azon, hogy valamikor képesek voltunk megjárni ezeket a mélységet.
Nekem már nem élnek a nagyszüleim. És éppen most halt meg, már az apám sem érte meg a hetven pluszos éveit. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy félteném őket és haragudnék, ha fittyet hányva az orvosi tiltásra mégis kint korzóznának valami pályaudvaron, viszont akkor sem hiszem, hogy az utcán keresztbefüttyögve parancsolnám őket haza, mint ahogyan a kutyákat szokás.
Persze minden családnak megvan a saját habitusa, de érdemes odafigyelni, hogy ne csak a vírus veszélyeitől óvjuk meg egymást, hanem maradjunk mentálisan is egészségesek és a karantén mellett tartsuk meg a feltétlen tisztelet korlátait is. Internet ide vagy oda.
