(A ‘Testodüsszeia’ tizenharmadik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„Ámde sokáig heves vita folyt a halandók között,
vajon háborúban a testi erő vagy
a lelki erény ér-e többet.”
(Caius Sallustius Crispus)
Ha most az a vélemény alakult ki az olvasóban, hogy szeleburdi kamaszlányok viháncolása zajlott a női mosdóban, akkor nem jár távol az igazságtól. De akárhogyan is, már akkor is ott mocorgott bennem az elméleti megalapozottság iránti igény, így alapszabályzattal is rendelkezett a buditanács. Ebben annyi összeférhetetlenség volt, hogy ezt én írtam, viszont arról kezeskedem, hogy frenetikus sikert aratott: a tagság igencsak jól mulatott, amikor ismertettem velük társulásunk „szabályait”.
A következő elvárásokat fogalmazta meg az alapszabályzat a tagság felé: a tagok kötelesek a nagyszünetben a kicsengetés pillanatában lóhalálában kirohanni a női WC-be, ahol mindenkit megelőzve elfoglalják a tisztább fülkét, azt kötelesek életük árán és minden erejükkel védeni a felsős lányok hisztérikus ostromával szemben. Az elnöknek viszont gondoskodnia kell, hogy a mellékhelyiségben terjengő nem túl kellemes szagok elnyomásának érdekében magát a román szépségipar remek termékével a poétikus nevet viselő illatósítószerrel a Primaverával (Tavasz) befújni, hogy a bűztől szédelgő tagság az elnök pulóverét tudja szagolgatni.
A Primaveráról tudni kell, hogy méltó kihívója volt a WC-ben terjengő szagoknak, hiszen a kies nyolcvanas években a női szépségápolás csáberejének Romániában az orrfacsaró bűzt vélték. Így a Primavera már önmagában a francia parfümök paródiája volt, de ha mindezt behelyezzük a Brassai Sámuel Líceum legfelső emeletén lévő női mosdójába, ott egyenesen frenetikus abszurddá vedlett.
Persze volt, amikor még nekünk is engedményeket kellett tennünk, mivel Dán Mari hajtóvadászata oly hatékonynak bizonyult, hogy a tagság egy részének is inába szállt a bátorsága, és birkaként vonultak le az udvarra nyomorogni – mert amint már utaltam rá, ott az egész iskola nem fért el – így a legkitartóbb taggal, Májer Rékával lemenekültünk az egy emelettel lejjebb lévő minden tekintetben nagypolgári milliót árasztó női mosdóban. Kiábrándító volt.
A Brassai épületét eredetileg az unitárius iskola kollégiumaként szolgáló intézménynek építették a XIX. században, és akkor úgy vélekedtek: a mellékhelyiségnek tágasnak kell lennie, hatalmas ablakokkal. Az ablakból háztetők, tűzfalak, fodros lombozatú fák látszottak. Ráadásul patyolattiszta is volt, amire az lehetett a magyarázat, hogy az Unitárius Egyház – az egykori tulajdonosok – irodái, püspöki hivatala azon az emeleten húzták meg magukat. Dán Mari itt nem razziázott. Istennel azért még ő sem akart ujjat húzni.
Viszont mi Rékával nagyon rosszul éreztük magunkat. Nem illett hozzánk ez a környezet. Idegenül tébláboltunk az elegánsan csillogó fehér csempék közt, zavarban voltunk, hogy itt nem bűzölög semmi, és halálra untuk magunkat Kolozsvár belvárosának háztetőit bámulva a kényelmes ablakból. Nem illettünk ide. Ez a WC semmilyen tekintetben nem volt azonos a nyolcvanas évek Romániájával. Nem is szerettünk oda járni. Nem volt benne adrenalin.
De néha annyira hatékony volt a hajkurászásunk, hogy még Májer Réka is kihullt mellőlem. Azonban még ilyenkor sem mentem le az udvarra, hanem politikai menedékjogot kértem az Unitárius Egyház Püspökségén, ahol a nagybátyám unokatestvére – az egykori erdélyi grófok leszármazottja – volt a titkár. Neki természetesen nem volt ideje velem foglalkozni – nem is vártam el. Én csak leültem a tanácsteremben egy székre számkivetetten és amíg el nem múlt a veszedelem, azaz véget nem ért a nagyszünet csendben és kíváncsian bámultam a falakon lógó hatalmas XIX. századi festményeket – az unitárius egyház püspökeinek és egyéb kiválóságainak az arcképét. Az egykori egyházfők megértően néztek le rám. Én elégedett voltam – megint sikerült megúsznom a lépcsőzést. Az egyházi arcképcsarnoknál hátrább már nem tudtam vonulni.
Aztán egy szép nap buldózerek érkeztek a házunkhoz és megkértek bennünket, hogy távozzunk. Betettek minket egy nyolcemeletes házba, ahol az akkori tervezők úgy vélték felesleges a lépcsőháznak ablakokat tervezni, hiszen nem kell az embereknek kinézni. Majd más kiváló szakemberek úgy vélték, hogy minek annyi villanyt fogyasztani az állampolgároknak, hiszen az kész pazarlás. Ennek következtében azon kívül, hogy nem járt a lift olyan sötétség volt a lépcsőházban, mint a pokol fenekén. Oda aztán tényleg nem hatolt be semmiféle fény.
Akkoriban csak gyalog jártam haza az iskolából, mivel nagyon nehéz volt a trolikra felszállnom, a gyaloglást pedig még bírtam. Amikor hazaértem, már csak fel kellett mászni az ötödik emeletre. Teljes sötétségben. A falakat tapogattam, a korlátba kapaszkodtam. Felesleges részletezni, annyit mondhatok, ez rosszabb volt, mint a Brassai utolsó emeletére felérni, mert azt legalább nem sötétben kellett végrehajtani.
De emlékezetes lépcsőkről szólva, az ELTE Trefort-kertjében történt kalandjaimat kell kiemelnem. Ebben az épületben bár volt lift, de odáig praktikusan lépcsőkön keresztül lehetett csak eljutni. Akkor már esélytelen volt bármilyen lépcsővel való megküzdés. Az egyetem akkori vezetése azzal érvelt, hogy nincs más út, mint Isten útja, mivel ez itt kérem műemlék épület, következésképpen istenkáromlás lenne még egy darab porszemet is benne arrébb tenni. Aki nem hiszi, az csodálja meg a lenyűgöző linóleum borításokat a folyósokon, mint a XIX. századi építészet remekét. Az épületben fűtés sem volt, télen nagykabátban ültünk, de nyilvánvalóan a fűtés hiánya is a műemlék jelleggel függ össze.
Aztán egy szép nap lezuhantam a bejáratnál lévő három vaskos lépcsőről. A gravitációnak és a műemlék jellegnek köszönhetően az arcomra érkeztem. Csak egy dologra tudtam gondolni, hogy ha már a lábam nem működik, akkor nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az arcomat is összetörjem, így bár elméláztam rajta, végül inkább nem ájultam el, helyette azon idegeskedtem, hogy örökre összetört arccal kell majd élnem.
Pofára esni is tudni kell. Remek látványt nyújthattam, amint ott hevertem mozdulatlanul és kétségbeesetten az arcomon a Trefort-kert műemlék kövén. Mentő, sürgősség, némi konfliktus a nővérrel, amiért nem akartam a kórházban felfeküdni a kezelőasztalra, tekintve, hogy nem tudtam, az áll összevarrása és akkor rájött az egyetem, hogy tulajdonképpen el lehet jutni a lifthez a lépcsők megkerülésével – csak és kizárólag műemlék jelleggel. Ehhez nem kell mást tenni, mint egy másik bejáraton keresztül átvágva a történelmi kazánházon, és máris az alagsorban eljutunk lépcsők nélkül a lifthez. Méghogy a vér nem váltja meg az életet, és ehhez nálam még a szívemet sem kellett kitépni!
És háborúba igenis megkeményített szívvel kell menni!
(Képünk illusztráció.)
Folyt. köv.
