(A ‘Testodüsszeia’ tizennegyedik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„A világ tehát malomkő módjára forog
és egy bajt hozza fejünkre a másikkal.”
(Petronius)
Emberek milliói nem is sejtik, hogy a bölcsészkaroknak van kazánháza. Főleg nem a bölcsészek. Arról meg végképp nincs senkinek fogalma, hogy ezek műemlékek. Mert mi más lehetne a kazánház, mint a régmúlt művészeti hagyatéka a jelenkornak. Jelen esetben a műemlék remek indok arra, hogy egy petákot se kelljen bármire is kidobni az ablakon. Itt tudtam én lépcsők nélkül bejutni. Ehhez csak át kellett vágni különféle félhomályos helyiségeken, átugratni a kerekesszékkel egy magasabb küszöbön. Ez jobbára sikerült és csak egyszer estem fejre, illetve borultam hátra.
Ilyen apróságokon én már nem akadtam fel. Igazán nevetséges lett volna. Hanyag eleganciával halásztam elő a telefonomat, és csörögtem fel a tanszéki könyvtárba: jöjjenek a kazánba, mert itt vagyok kiborulva. Senki sem volt meglepve, még egy kicsit sem. Igaz, ez a nagy lépcsőről való lezuhanás után volt, különben is a spanyol tanszéken annyi minden megesik, és közben oly egyhangúan telnek a napok, hogy mindenképpen jól jött, hogy fejre álltam.
A kazánház olyan nekem, mint Jónásnak a cet gyomrában. Onnan már nincs lejjebb, csak feljebb. Minden értelemben. Kiköpött engem a mélység, mint a tévelygő prófétát a dühös hal. Elakadtam a bölcsészkar gyomrában, mint Jónás a teremtésben és Isten akaratának értelmezésében. A mélységben alázatot tanulunk, a magasságban fejünkbe száll a dicsőség, és ez sosem végződik jól.
De az ember reménytelenül ambiciózus, talán pont ezért mindig felfelé iparkodik, senki sem akar önként lemenni a kazánházba. Ezért imádjuk a hegyeket is. Márpedig a hegy tetején gyanús dolgok folynak. Például eufórikus német romantikusok sikongatnak önmagukon kívül, hogy milyen csodaszép a táj, meg kell ettől vadulni, és hogy ezek a balga olasz parasztok nem tudják értékelni a Vezúv szépségeit. Azok tényleg nem tűnnek túl lelkesnek, valószínűleg azért, mert kicsit jobban ismerik a hegy vad természetét, tudják micsoda pusztítást képes okozni. Olyan kínos történeteket sem szeretnék felemlegetni, hogy vajon mit csinált Ábrahám Izsákkal a Templom-hegyen – akkoriban még csak Mórijá-hegy – hiszen már mindenki számára világos, hogy magaslatokban imádunk embereket feláldozni.
De ezek az emberi civilizáció eksztatikus pillanatai. Azonban szerencsére vannak sokkal praktikusabb népek, mint a spártaiak, akik egy merész mozdulattal oldották meg az abortusz és az eutanázia vitáját, amikor a betegnek ítélt gyerekeket a mélybe vetették a Taigetoszról. Mert mégis mi a frászt kezdhetne a katonatársadalom beteg gyerekekkel? Megjegyzem Hitler is pont ugyanígy gondolta, és neki még hegyre sem volt szüksége ehhez.
De kit érdekel a Taigetosz, amikor Kelet-Magyarországon is vannak magaslatok. Az egyikre épített magának szélfútta, jól védhető és dohos várat Aba Amadé még a kissé királydrámás és vérgőzös XIII. században, aki oly nagy úr volt, hogy még a lengyel király is inkább tőle kért katonai segítséget belső gondjainak karddal való elrendezéséhez a XIV. században, mint a botcsinálta magyar királytól, aki akkoriban valami Károly volt, de erre nem sokat adott Aba Amadé.
Ehhez a híres Amadé-várhoz indultunk el valamikor a 2000-es évek elején. Eleinte békés sétálgatásnak tűnt andalgásunk barackosok és putrik között valahol Gönc határában, de egyszer csak ott voltunk az erdőben, az út egyre meredekeben tartott felfelé, majd egy idő után már út sem volt, csak vidáman guruló kövek, buckák és vaskos gyökérzetek. Még szerencse, hogy nyár volt!
Egyre vadabb lett a terep, de mindezek ellenére nem fordultunk vissza, amire az lehet a magyarázat: civilizációs betegség miatt kedveljük a kihívásokat. Így feljutottunk Aba Amadé várához, amely mostanra már csak várrom, és gondolom csak azért nem merült fel az, hogy a hegy tetejéről lehajítsanak, mert két teológus hallgató is velünk volt, ráadásul túl sokat küszködtek velem, hogy én is feljussak. Az emberáldozat bemutatásának a várromot sűrűn körbe növő növényzet is útját állta volna.
Pedig egyszerűbb lett volna, mivel még vissza is kellett menni, ami még nehezebbnek bizonyult, mint a feljutás. Az Amadé-vár nincs olyan magasan – 600 méter tengerszint felett −, de annál meredekebb a hegyoldal. Nem hiába építkezett oda a nagy úr, katonasággal felmászni oda macerást lehetett.
A csodás kilátásról nem tudok beszámolni, mivel a feljutás izgalmaiban annak örültem, hogy még nem gurultam le a hegyről. Az is akadályt jelentett, hogy az egykor jól védhető vár ugyan romokban hevert, a falak még olyan magasak voltak, hogy én pont nem sokat láttam a hegyorom előtt elterülő tájból. Amennyit sikerült azért kivennem a lőrések és az omladozó falak résein keresztül végtelen erdők, zöld hegyek és középkori csend ölelte magához az egykori nagy úr Aba Amadé felettünk kerengő szellemét.
De az Uĉkán teljesen másképp alakultak a dolgok. Először is az Uĉka az Adriai-tenger partján található, majdnem 1500 méter magas, növényzet arrafelé nem sok van, mert mégis csak a Földközi-tenger vidéke. Vár sincs, csak kilátás. Az ötlet az volt, hogy meg kellene nézni a hegycsúcsról a napfelkeltét, ami kiváló ötlet, kár, hogy korán kell kelni hozzá. Ide nem gyalog mentünk fel, viszont embertelen korán, sötétben és észveszejtő hidegben.
A csúcson volt egy kifutópálya paplanrepülősök számára. Arra tettek fel, mondván: csak meg kell lökni és már repülhetek is. Ez nem személyes kérdés, a magaslatokban az ember mindig ölni akar. Nem háborogtam, hiszen teljesen jogosnak tűnt a felvetés abban a környezetben. A hegyen csinálni kell valamit, vagy lelkesedik az ember – abban a sötétben és hidegben nálam ez kizárt volt – vagy alkalmazzuk az eutanáziát, ahogy azt a bölcs spártaiak tették.
Morcos voltam – de nem a kifutópálya miatt. Utálok korán kelni, ennél jobban már csak a hideget rühellem. Minden kopár volt körülöttünk, alattunk hívogatóan kínálta magát a mélység, ráadásul a kifutópálya is ebbe az irányba mutogatott.
Szerencsére lassan felbukkant a nap látóhatár alján, az erős napfény aranyhidat képzett a tenger felületén, és ahogy egyre feljebb araszolt, úgy folyt le a sötétség az Uĉkáról. Lassan világosabb és egyre melegebb lett. Kétségtelen, hogy szép volt, bár erős kétségeim voltak, hogy vajon ezért érdemes volt-e olyan korán kelni, és hogy nem sokkal nagyobb mulatság egy olyan duvatlan római lakoma, mint Petronius regényében.
Folyt. köv…
