Tisztelt Andrea, kedves Andrea!
Nem tudom, hogyan kezdjem a levelem, nem szeretnék sablonos lenni, olyan szöveggel, hogy „nagyon, köszönjük, önnek igaza van … stb”.
Mégis miért gondoltam egy megkereső levélre? Mert minden mondatán érződik, hogy Ön szakember, felelős édesanya, aki ugyanúgy aggódik gyermekei és mások gyermekeinek a lelki, szellemi fejlődését befolyásolni szándékozó eljárás és jelenség miatt, mint az egészséges családokban, párkapcsolatokban gondolkodók és élők.
Ebben a logikus kifejtésben minden benne van, ami ellen most küzdeni kell. Ön nagyon finoman és árnyaltan fogalmaz, nem használ erős (durva) kifejezéseket egyik „oldalra” sem. Azonban azzal
nem értek egyet, hogy a társadalom két részre osztódott ennek a könyvnek a megjelentetésével, mert a társadalom nagy része elutasítja azt, és csak elenyésző töredéke hangoskodik, eltorzult viselkedésének kiszélesítési szándéka miatt.
Mert azt ugye tudjuk, hogy biológiai létünk férfira és nőre, nem a „nemtelen” létre tervezett bennünket. Az ettől való eltérés lelki és testi, egészségügyi gondokat okoz, exhibicionista divattá kezd válni. Erről is beszélni kell!
Azt is nagyító alá kell tenni, miért a meglévő meséket írtak át? Miért rombolják le a gyerekek identitása mellett a közkedvelt meséket, történeteket, az ismert szerző verses meséjét (sajátos költői formájának az átvételével mindjárt a kezdő versben) Ez normális? Hova vezet? Végkövetkeztetés: itt is lesz szobor rombolás, a sötét és világosabb bőrű, stb. emberek közötti hajcihő? És még mi? Elveszik a hagyományos családok gyermekeit, hogy olyanoknak adják, akik nem tudnak és nem akarnak létrehozni új egyedeket? Azt fejtegeti kedves Andrea, hogy az elfogadás nagyon fontos a társadalomban, az egyes emberek szemléletében. Magyarországon elfogadott volt ez a jelenség, tudottan is. Nekem is volt olyan munkatársam, aki elmondta, akiről tudtuk, de ugyanolyan jó munkatársak maradtunk utána is.
Nem érdekel és sokunkat nem érdekli, mit tesz a magánéletében valaki. De ez maradjon is ott!
Nem kell felvonulni, nőgyűlöletről megnyilvánulni (hozzáteszem nőnek öltözve!). Úgy vélem, aki foggal-körömmel védi a családját, azt nem szabad minősíteni, megbélyegezni, hogy nem elfogadó és a többi. Az a dolog kezd kialakulni, hogy a szülőnek nincs beleszólása mit tesz az iskola vagy az óvoda a gyereknevelés terén.
Olyan témákat visznek be ezekbe az intézményekbe, olyan korban, ami árt a gyerekeknek.
Megengedhetetlen. Amint az is, hogy a pedagógusi pályára jelentkezőket nem vetik alá a legszigorúbb, legkeményebb alkalmassági teszteknek. Még lehetne felvetéseket felhozni, de most már kormányzati intézkedés szükséges. A vitát le kell zárni, mert egy szűkebb csoport át akarja lépni normalitás vonalát. Ezt meg kell akadályozni. Köszönöm, hogy elolvasta levelem. Elismerésem az írásához!
Üdvözlettel:
Szakáli Anna
Kedves Anna,
köszönöm szépen, hogy elolvasta az írásom és levelével, véleményével tisztelt meg. Mit is írhatnék? Azt hiszem, gyakorlatilag mindenben egyet kell értsek Annával, akiről azóta már tudom, hogy szintén a költészet, az irodalom elkötelezettje sok szép kötet szerzőjeként, amelyekhez szeretettel gratulálok.
Ahogy egy napokban nemrég megjelent írásban olvastam – és véleményem szerint nagyon jó megfogalmazás – sajnos a tipikus és atipikus totálisan egyenértékűvé tétele könnyen eredményezheti azt, hogy a gyerekek olyan eszmerendszer mentén szocializálódnak majd, amely szerint a nemi szerepek teljes mértékben átjárhatók vagy akár bármikor felcserélhetők lesznek.
Nem értek egyet azokkal, akik ezt elbagatellizálják, ezek az emberek vagy abszolút nem értenek a gyerekekhez, a fejlődéslélektanhoz vagy totálisan felelőtlenek.
A minap egy másik cikk riasztó statisztikát közölt: az USA azon államaiban, ahol már jó ideje folyik a gyerekek ezirányú „érzékenyítése”, a fiatalok alig 70 %-a vallja magát heteroszexuálisnak, míg azokban az államokban, ahol ez a folyamat nem indult el, egészen más a helyzet. Ideje tehát észrevennünk, hogy a felmutatott példáknak igenis befolyásoló hatása van, megjelenhet a fiatalok között a divatból szexuális orientációját váltogató réteg – és most akármilyen sokan is felháborodnak azon, amit leírtam – tapasztalatból mondom, nem állunk messze ettől a valóságtól. Fejlődéslélektani könyvek is leírják, egy ember személyiségének formálódásában, tulajdonságainak kialakulásában a genetika és a környezet kb. fele-fele arányban játszanak szerepet. Miért lenne ez másként ebben az esetben? Természetesen
nem arról van szó, hogy ha valaki már kiskamasz korától rádöbben arra, hogy ő „más”,
s aztán élete végéig kizárólag úgy lesz boldog, hogy eszerint él – minden ilyen ember legyen így boldog, hisz ilyen értelemben is létezik eleve elrendelés. Arra gondolok most itt elsősorban, hogy kialakulhat egy olyan jelentős rétege a „divatból lettem-LMBTQ”-nak, amely nem száz százalékig zsigerből – vagyis nem természetes úton „termelődik” – hanem pusztán a felkínált alternatívák közt való szlalomozásból, kísérletezési vágyból, kalandvágyból. Mert milyen is az ember? Hamvas Béla írta egy írásában, hogy rakj ki egy városban a közterekre akármilyen szobrokat, az emberek egy idő után hasonulni fognak hozzájuk. Az, hogy mindezen példafelmutató törekvés – mert itt már rég nem az egyenjogúság elérése a cél – a meséken keresztül szeretné elérni a célját, szerintem sem véletlen. Annak is könnyen megvan a veszélye, hogy a tinédzser korosztály, aki egyébként is keresi az utat a nagy többségből való kiemelkedéshez, hiszen ez egy életkori sajátosság ebben az életszakaszban, ebben találja meg az önmegvalósítás lehetőségét ahelyett, hogy a mélyebben rejlő tehetségét igyekezne felkutatni és kibontakoztatni. Nyilván nem lehet általánosítani, de ez a lehetőség is bőven adott vagy pestiesen szólva: benne van a pakliban.
Sajnos elkezdődött valami, aminek még csak az elején tartunk, az évszázadokon, évezredeken keresztül kialakult keretek,
értékrendek, rendszerek felbomlása folyik, és sok mindentől függ, mi mivé fejlődik,
s hogy bizonyos folyamatok megmaradnak-e a saját medrükben vagy minél nagyobb teret és szuverenitást követelnek-e maguknak. Kérdés az is, hogy húsz, harminc, ötven év múlva mi számít majd tipikusnak és atipikusnak, normálisnak és megtűrtnek. Egy biztos, ahogy Bruce Lipton egy előadásában fogalmazott, civilizációnk szétesőfélben van, s csak bizakodhatunk abban, hogy vannak és lesznek értékmentők az élet minden területén, s hogy a mennyiségileg bármilyen értelemben véve tagozódó társadalomban nem borulnak fel végleg a finom és törékeny egyensúlyi állapotok.
Tisztelettel és szeretettel,
Hétvári Andrea
A fenti írások a szerzőik személyes véleménye, nem tükrözi a DRÓT teljes alkotó-szerkesztőségének nézeteit. Amennyiben más véleményed van az ügyről, vitatkoznál a szerzővel, küldd el írásodat a [email protected] címünkre.
