Ismerjük jól őket már a kilencvenes évekből, bár akkoriban még csak a marginalizált rétegkultúra-jellegüket megillető és megvető angol kifejezés dukált nekik. Bomberjakó, martensz bakancs. Verekedés a cigányokkal a diszkó után. Aztán jött Trianon meg a Régi mániám/tankkal végigmenni Románián. Aztán a Magyar Gárda, meg a betyárok. Becsületnap. Gojmotorosok. Fradika és a többiek. Mostanra már csak kapkodjuk a fejünket. Hatalomgyakorlási eszköz lett belőlük. Ott teremnek mindenhol, ahová a törvényes erőszakszervezetek keze még nem ér el. Akit a bíróság, adóhatóság vagy rendőrség eszközeivel nem lehet befenyíteni, jobb belátásra téríteni. Akkor jönnek ők, a verőlegények. A főnöknek lenne egy visszautasíthatatlan ajánlata. Érted öcsém? Mii? Befogod!?
Nem a törvények felett állnak ők, hanem mellette. Ahol a törvény nem elég, ott kiegészítik azt, a jogalkotó szándékainak megfelelően. Így teljesedik ki a jogállam magyar módra.
A legfőbb gond az velük, hogy nem valamiért, hanem kizárólag valami ellen mozgósíthatók. A szocik és ballibsik. A biboldók és Soros. A Soros pénzelte norvégok. A bibsinorvégok pénzelte, migránssímogató bölcsészbuzik. A ligetvédők. Mindenki, aki más, mást akar, mást mond.
Magasabb szempontra egyre szoktak hivatkozni, vagy látszatra ez mozgatja őket. Leginkább valami árvalányhajas, Nagy-Magyarország matricás trianonanizálásban kimerülő országféltés: a haza nem eladó, főleg nem zsidóknak. Ezt jó három sör után hajtogatni, de ha főnök azt mondja, akkor vissza is tudunk venni. A lényeg, hogy
a dolgok jó irányba mennek, a stadionok épülnek, egyre több mercit gyártunk és végre Horthy palotáját is helyreállítják.
Félreértés ne essék: a kopasz is csak ember. Van családja, akiről gondoskodnia kell, vannak barátai, vannak érzései. Együttérezni azonban a másikkal, a mással, aki zsidó, cigány, vagy buzi vagy másként gondolkodik, vagy szidja a kormányt és/vagy a Jobbikot, nem tud, képtelen rá. Ezért játszható ki újra és újra. Használható anyag, gyúrható alakítható, ráadásul gondozást alig igényel és az első hívó szóra mindig ott terem, ahol kell.
Hogy neki ez miért jó? Mert
ez a legkönnyebb út, tanulni nem kell hozzá, legfeljebb felejteni.
Elfelejteni emberül létezni. Mondhatnám az is, hogy vegetálni, de ezzel talán túlságosan megsérteném a növényeket. Mert éppen erről van szó: egy növény, egy fa a megfelelő körülmények között nem tud nem kiteljesedni, teljesen növénymódra létezni: rügyeket hajtani, kivirágozni, gyümölcsöt teremni és árnyékot adni, amivel mások hasznára van, önzetlenül. Élni és éltetni.
Az ember az más. Ő szabadon dönt, embervoltát a tökéletesedésre, a mások hasznára, örömére és gyönyörűségére való létezésre vagy a befeléforduló, önemésztő és önmagát leépítő gyűlölködésre használja fel. A kiteljesedés nyilván csak egy ideális cél lehet, ami felé törekedni azonban talán nem hiábavaló, legalábbis a párezer éves kulturális tapasztalat ezt mutatja. Embervoltunk mindenképpen nagy terhet rak mindannyiunk vállára, de ez még nem ment fel senkit az alól, hogy éljen a létéből fakadó kötelességeivel. Pozítiv társadalmi hatása mindenesetre annak van, ha minél többen használják ki emberi voltukban szunnyadó lehetőségeiket. Egymás hasznára.
Így lehet egy egész ország is virágzó, gazdag, erős, és sokféle. Lelkiekben és anyagiakban virágzó, erős és sokféle egyének sokaságából.
Ahogyan azonban nem lehet, az éppen a tarkopasz mentalitás terjedése. Taroljuk le a fákat, virágokat, bokrokat. Taroljunk le mindenkit, aki más, mást akar. Legyünk egyformák, gyűlöljünk mindenkit, szeressük a királyt. Féljünk és rettegjünk mindentől, ami más mint mi, aki mást akar, aki máshogyan beszél, ír, gondolkodik. Egyáltalán: gondolkodik.
Ember.
Érted?
