Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerencsés csillagzat alatt született chilei költő, Pablo Neruda. Ugyanis nem minden poétának adatik meg az a kiváltság, hogy életútját dicsőség övezze. Van, akit simán tarkón lőnek. De ezt a chilei poétát tenyerén hordozta az élet.
Emiatt aztán
Pablo Nerudát lehet felfuvalkodott disznónak, opportunista hólyagnak, vén kéjencnek nevezni − de rossz költőnek nem.
1971-ben kapott irodalmi Nobel-díjat.
Illetve van egy másik chilei költő – költőnő – Gabriela Mistral, aki nekem nem tűnik sokkal sanyarúbb sorsúnak, mint Pablo Neruda (első latin-amerikaiként kapta meg az irodalmi Nobel díjat, sikeres költő, Chile első női konzulja, elévülhetetlen érdemeket szerzett a dél-amerikai oktatás ügyében Mexikóban és Chilében, karriert futott be az Egyesült Államokban stb.). De tény: sok múlik azon, hogyan mesélünk el egy történetet. Egy bizonyos: ő is kiváló szerző. 1945-ben kapott irodalmi Nobel-díjat.
Pablo Neruda hithű kommunista és eltökélt ateista volt, nem mintha ennek bármi jelentősége lenne abban a tekintetben, hogy ki milyen költő. A langyos európai fuvallatokon szocializálódott emberek hajlamosak elfelejteni, vagy nem tudomásul venni, hogy a baloldaliság kissé mást jelent Latin-Amerika véráztatta történelmében, mint az unalmas és túlesztétizált öreg kontinensen.
A New York Times év elején megjelent cikke Move over, Pablo Neruda. Young Chileans have a new favorite poet. Húzz el, Pablo Neruda. A chilei fiataloknak új kedvenc költője van. 2023. január 28.) azt sugallja, Pablo Nerudának leáldozott a csillaga, mivel új politikai generáció lépett színre, aki Gabriela Mistral személyében találta meg a példaképét, tekintve: a költőnő lehet, hogy leszbikus volt, de ez nem biztos. (Ha az is volt, ha nem, Gabriela Mistral erről életében nem nyilatkozott.)
Margócsy tanár úr erre azt mondaná lemondóan, hogy
egy dolog a kultusz, és nagyon más az életmű: a kettőt külön kell kezelni.
(A Petőfi emlékév kapcsán merengett el arról, hogy mit is kezdhetünk a hatalmas tengerré duzzadt Petőfi-kultusszal, majd lakonikusan megállapítja: a legendák ellen nincs orvosság, ezért nem tehetünk mást, mint tudomásul vesszük és a helyén kezeljük. (Margócsy István: „…hány helyen nincs Petőfi?” Amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet in Kelj föl és járj, Petőfi! (1848 emlékezete a kultúra különböző regisztereiben), Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2021.)
Az egy másik kérdés, hogy
korunk társadalma miért keresi oly elszántan a történeteket, miközben mintha az egyéni teljesítmény már fabatkát sem érne.
Nem számít, hogy ki mennyire jól énekel, milyen jó verseket ír, vagy sportolóként milyen eredményeket ér el. A lényeg: mi a sztorija.
Nemrég hallottam, hogy egy népszerű honi zenei vetélkedőben a résztvevő életét a producerek nem találták elég izgatónak (vidéki, rendezett család, szerető szülők stb.), ezért megkérték a szülőket: mondják azt, ők sosem foglalkoztak a gyerekükkel.
De említhetnék azt a népszerű popénekesnőt, akit elhagyott sztárfocista férje, így aztán a jobb sorsra érdemes díva, nem győzi nyilvánosan szapulni hűtlen házastársát popdalokban, nyilatkozatokban ezzel eurómilliókat keresve. Mert
nem a teljesítmény, hanem a történet számít. Ez fizet jól. Főleg az, ami a hálószobában zajlik – vagy éppen nem zajlik.
Ahogy az említett cikk is utal rá, Nerudának az a bűne, hogy némi fáziskéséssel élelmes feministák észrevették, hogy Neruda 1974-ben megjelent önéletrajzi írásában (magyarul is lehet olvasni: Bevallom, éltem címmel), maga a szerző számol be egy kínos jelenetről. Kérdés persze, hogy kinek kínos. E szerint a költő egy diplomáciai utazása során Sri Lankán bungalóban kapott szállást, ahol azt észlelte, hogy amikor ő távol van, valaki kitakarít és rendet tesz. Nem sok erőfeszítésébe került kideríteni, hogy ez az illető egy nő, és Neruda azonnal akcióba lendült: megragadta a nő kezét és a fekvőhelyhez vezette.
Nagy kérdés persze, hogy Neruda miért is meséli el ezt az eseményt. Ez valamiféle férfias hencegés? Vagy erőt vett rajta a rousseau-i önfeltárulkozás? A lényeg az, hogy ezzel Neruda kiírta magát a kényes ízlésű publikum szimpátiájából.
A New York Times említett cikke onnan indít, hogy
a 2019-es chilei politikai földindulás óta magára eszmélő új generáció Gabriela Mistralt szeretné politikai ikonná emelni. Pablo Neruda, le veled!
Santiago de Chilében látható egy falfestmény, ahol a költőnő fekete farmernadrágban, fehér pólóban nyakán zöld kendőben (az abortusz-mozgalom jelképe), egyik kezében Chile feketébe borult zászlaja, a másikban nyitott könyv. Kultusz – legyintene rezignáltan Margócsy tanár úr.
A kérdés az, hogy vajon miért pont így látja vagy látatja Mistralt ez az új generáció. Mert a kultusz mindig a társadalomról mesél, és annak lelki igényeit tárja fel – nem sok köze van a tényleges életműhöz. Miért igényli a magyar társadalom azt, hogy Petőfi apja Széchenyi legyen? Vagy miért vágyik arra, hogy Petőfi ne haljon meg a szabadságharc leverésekor, hanem Szibériában folytassa költői életművét orosz nyelven? Miért kell Gabriela Mistralnak forradalmárnak lennie? Miért fontos az, hogy kivel osztotta meg az ágyát?
A cikk felemlegeti, hogy Gabriela Mistralt az édesapja elhagyta, de azt már nem említi, hogy ez az apa maga is verselgető tanár volt, és fontos szerepet játszott a költőnő életében. Maga Mistral vall arról, hogy sosem haragudott az apjára, és akkor határozta el, hogy poéta lesz, amikor gyerekként véletlenül megtalálta édesapja irományai közt annak verseit.
Majd azt érzékelteti a cikk, mintha Chilében nem lenne kellőképpen megbecsülve Gabriela Mistral. Ez a kép is árnyaltabb, mert tény, nem minden időben voltak elragadtatva a társadalmi problémákat boncolgató írásaitól. De ebben a sok tekintetben sanyarú sorsú dél-amerikai szociokulturális környezetben, olyan világraszóló dicsőség, mint az irodalmi Nobel-díj, mitikus hőssé tesz bárkit. Márpedig arrafelé nagy a kereslet a hősök iránt, elég csak Maradonára, Evita Peronra vagy Che Guevarára gondolnunk.
Az is kérdés persze, hogy
lehet-e bármelyik ország szociális problémáira identitáspolitikai pirulákat szedni?
Egyértelmű, hogy a dél-amerikai ország nemcsak Mistral idejében, de korunkban is komoly szociális kihívásokkal néz szembe.
Vajon nem a kultúra szekularizációjának folyamata zajlik-e a szemünk előtt? A magaskultúra, a bölcsészettudományok, a műveltség nyilvánvalóan vesztett és veszít jelentőségéből. Mit kezdjünk akkor olyan avítt dolgokkal, mint szerző és életmű? Hát meséljünk el rólunk valami tetszetősebb történetet.
Az esztétika megállja önállóan a helyét? Vagy magának a szerzőnek is makulátlan erkölcsűnek kell lennie? Feddhetetlen erkölcsű szerzők feddhetetlen műveire van szükség? Mit kell előbb olvasni az életrajzot vagy az életművet? Egyáltalán kell-e olvasni, vagy elég megelégedni a pop- vagy politikai ikonná konstruált figurákkal?
De mit kezdhetünk mindezzel itt Kelet-Európában?
Mi már túl vagyunk azon, hogy József Attila proletár költő, a bölcsészettudományok errefelé is vesztettek presztízsükből, és bár szeretjük a politikusokat szidni, hogy nem adnak pénzt kultúrára, nagy kérdés, hogy a társadalmat érdekli-e egyáltalán az esztétika és a műveltség?
Ha rajtuk állna, ők vajon mennyire taksálnák a művészeteket?
Talán mégsem kellene gondolkodás nélkül sutba vágni életműveket csak azért, mert előtte elolvastuk az életrajzt!
