Anti
részlet
Zsidó Ferenc a készülő, Anti munkacímű regényéről
Az Anti egy szociografikus elemekkel átszőtt társadalomregény a székelység mai állapotáról. A kétszólamú regény egyik főszereplője Desági Antal, azaz Anti, akinek csak olvasmányélményei vannak a hagyományos székely világ működéséről, aki azonban kérkedik székelységével, mivel úgy véli, hogy ezáltal új identitást építhet fel magának a városi lét egyen-valóságában. Végzetes tévedése az, hogy csak kliséket és sztereotípiákat ismer, erre épít egy légvárat, mely légvár, amikor végül elhatározza, hogy a mondén életformával szakítva kiköltözik a székely tanyavilágba, rövidesen szertefoszlik, leomlik.
A regény másik központi figurája Bíró János, a szomszédos tanya idős gazdája, kiben Anti a pártfogóra akad: az öreg a külföldre szakadt fiát látja benne. Bizonyos fokig kettejük külön regényéről is beszélhetünk: Bíró János inkább a múltban él, azt hasonlítja össze a jelennel, míg Anti egy hangsúlyosan mai figura, aki a székelység aktuális dilemmáit jeleníti meg. A két szereplő szólamai váltakozva, olykor egymásra reflektálva követik egymást, egy ideig történeteik párhuzamosak, ugyanakkor a cselekményalakítás során sorsuk egyre jobban összefonódik.
Szeptember végén jártak, amikor egy kiadósabb éjszakai esőzés utáni reggelen Nánás Gyuri úgy döntött, aznap nem mennek erdőlni, nem gyúrják a sarat. Anti gondolta, kihasználja a szabadidőt, s nekifog almát szedni a kertben, de a fák vizesek voltak, ahogy egynek nekitámasztotta a létrát, máris jött a hideg zuhany, a létrafokok is átnedvesedtek, csúsztak. Valahogy lekínozott két kosárnyit, azt berakta a pincében az ászokra, és bosszankodva abbahagyta az almaszedést. Egy darabig ténfergett, nem tudta, mit kezdjen magával, aztán az az ötlete támadt, hogy ellátogat az iskolába, váltson két szót a tanítókkal: értelmiségi társaságra vágyott, valami tartalmasabb beszélgetésre, mint a fás brigád ingerkedései. Úgy időzítette, hogy tizenkét órára érjen oda, amikor a gyermekek már indulnak haza. Erzsi nénitől annyit tudott, hogy két tanító van az elemiben, akik két összevont csoportban oktatják a gyermekeket (nem lévén annyi diák, hogy külön osztályok induljanak): Deák Sarolta, aki az első és harmadik osztályt tanítja, s egy férfiember, aki az előkészítő-második-negyedik osztályt. Ez utóbbinak nem tudta a nevét Erzsi néni, csak azt, hogy városról ingázik, naponta kétszer harmincöt kilométert. Deák Saroltát ellenben már magáénak érezte a közösség: öt-hat éve került ide egészen fiatalon, akkor végezhette a tanítóképzőt, valamelyik környékbeli faluból származott, a szülők nézték, hogy olyan soványka, elfújja a szél, biztos nem éri meg itt a tanév végét, de bizony megérte, s jól feltalálta magát, annyira, hogy a következő évben férjhez ment Deák Ferihez, ehhez a kemény, bikanyakú fiatalemberhez, aki sofőr volt, a tejeskocsit vezette; a drága kicsi tanítónénit mindenki szerette, mert mosolygós volt, kedves mindenkivel, aztán annak rendje-módja szerint kicsit meg is gyarapodott, mert gyerek jött, de a vasárnapi iskolát a gyereknevelési szabadsága alatt is vezette a pappal együtt, s az alkalmi színjátszócsoportnak is betanította azt az évi egy-két darabot, miután pedig lejárt a gyereknevelési, olyan lendülettel vetette bele ismét magát a tanításba és az iskolai élet szervezésébe, mintha meg akarta volna váltani ezt a tanyasi világot.
Anti elbizonytalanodva nyitotta ki az iskola kapuját: egyáltalán mit akar itt? Maga az épület kopottas volt, meszelésért kiáltott, a tetőzet is felújításért, de az udvar legalább tágas volt, hintával, csúszdával, körforgóval. A gyermekek épp akkor indultak kifelé, zengett a csókolom, tantó bácsi! Városon már mindenhol az volt az úzus, hogy a szülöknek várniuk kellett a gyermekeket, itt azonban még a régi módi szerint ment minden: az oktatás végeztével magukban, vagy csoportokba verődve mentek haza a gyermekek. Pedig egyik– másiknak bizony jó nagy távolságot kellett megtennie, de otthonos volt a környezet, az autós forgalom pedig elenyésző. A tanító, aki kikísérte őket, meglepetten nézett Antira, tekintetében benne volt a kérdés, hogy csak nem valamelyik gyerek után?, úgyhogy Anti meg is rázta a fejét, hogy nem, dehogy.
– Miben segíthetek? – kérdezte ekkor kimérten a tanító.
– Semmiben, én csak… – hebegte Anti zavartan.
– Deák Sarit tetszik keresni? Mert ő ma kivételesen nincs… Én helyettesítettem, orvoshoz kellett vinnie a gyerekét…
– Értem… Nem őt keresem, azazhogy…
– Azazhogy?
– Csak benéztem egy kicsit… Tudja, én is városról jöttem – tette hozzá sután.
– Valami ellenőrféle? – nézett rá gyanakodva a tanító.
– Dehogy! – vigyorodott el Anti. – Csak arra gondoltam, kicsit beszélgethetnénk…
– Beszélgessünk…
– Ma tiszta egyedül volt a gyermekekkel? – kérdezte Anti, hogy kérdezzen valamit, átkozva magát, amiért ide kellett jönnie.
– Nem félek én egyedül se…
– Hány gyermek van?
– Az öt osztályban összesen harmincegy…
– Nem valami sok…
– Nem… Volt ez több is, s lesz még kevesebb is…
– S ha kevesebb lesz?
– Összevonják egy nagy vegyes csoportba az egészet… Vagy mit tudom én…
– S akkor?
– Marad Sari egyedül… Vagy mit tudom én…
– S maga?
– Kerül állás máshol is… Úgysem olyan nagy szám ez az ingázás… Bár így egy kicsit nagyobb a fizetés…
– Nagyobb?
– Mivel messze van a várostól, hátrányos helyzetű zónának veszik…
A tanító pillanatra elhallgatott, majd gyanakodva visszakérdezett:
–De mit is mondott, ki maga, hogy így faggatózik?
–Desági Antal vagyok, s megtértem nagyapám örökibe! – mondta el Anti a „szent leckét”, immár sokadszor.
–Aha. Család?
–Nincs.
–Így könnyű… Ha már gyerekek vannak, nagyobb probléma… Látja, az iskoláztatás… Bár van iskolabusz is, ötödiktől leviszi a gyermekeket… Páran városi iskolába mennek, bentlakásba…
–Apám is így volt… De ő erősen szerette… El is szakadt egykettőre a falutól… Amikor nagyobb lett, hétvégenként is ott maradt. Kialakult egy galeri… Amikor végzett, esze ágában sem volt hazajönni. Így lett belőlem is városi…
–S akkor most mit keres itt?
–Tudja a fene! – mosolyodott el Anti.
–Na, akkor keresse bátran!
Mindketten elkacagták magukat. Aztán a tanító kezet nyújtott, beült az autójába, s elhajtott.
Anti arra gondolt, amit az apja mondott a tanító nénijéről (akkor még külön osztályokba jártak), aki városról jött, s aki olyan jó illatú volt, olyan fehér bőrű és puha kezű, hogy ő állítólag már akkor elhatározta: városi akar lenni. Otthon kikönyörögte, hogy ötödik osztálytól mehessen a bentlakásos városi iskolába, a szülei eleget óbégattak, hogy kicsi vagy még, mi lesz veled, de ő olyan eltökélten bizonygatta, hogy rendben lesz minden, hogy végül beadták a derekukat. Nyomhatott a latban az is, morfondírozott Anti, miközben egy utolsó pillantást vetett az elcsendesült iskolaudvarra, hogy ekkor már elég erőteljes volt a vidéksorvasztás és a városiasítás kommunista törekvése (próbált utánaszámolni, körülbelül 1969-70-ben kezdhette az apja az ötödiket), divat lett a városra költözés, a falu egyszerre lesajnálttá, meghaladottá, ósdivá vált. Ami azt illeti, fintorodott el, az apja mintapéldánya lehetett ennek az új szemléletnek, olyan hamar „kikupálódott” (ezt már a nagyapja mesélte Antinak, ezekkel a szavakkal), úgy rájött az „úrhatnámság”, hogy ha hazalátogatott, már csak az orrát húzta, nem találta fel magát, derogált neki a mezei munka, rosszul álltak a szerszámok a kezében. Felvette a városi fiúk szokásait, stílusát („addig majmolta őköt, hogy majom lött belőle…”). Ez tetőződött akkor, amikor már végzős ipari líceumos diákként megismerkedett „azzal a nyafka Esztivel”, Bárdos Eszterrel, az ő későbbi anyjával, aki állítólag kerek-perec kijelentette, hogy ő be nem teszi a lábát abba a tehénszaros házba (nagyanyja legalábbis így mesélte, anyja szerint szó sem volt ilyesmiről, csak egyszerűen nem szerette falun). Bárhogy is volt, nem sokat jártak haza, az tény; a lakodalom is bent volt városon, hiába példázódtak a szülők: úgy szokás, hogy a vőlegény szülőhelyén rendezik az esküvőt, s hogy otthonról kikerülne minden, nem lenne olyan költséges a mulatság, az ifjú pár kijelentette, őket nem érdekli, eddig hogy volt, vendéglős lakodalmat akarnak, rendes pincérekkel, s rakendrol zenekarral (akkoriban robbant be errefelé a rock and roll divatja). Érdekes, gondolta Anti, hogy ezeket a történeteket mind inkább a nagyszüleitől tudja, s ha feleleveníti, most is őket hallja, a belenyugvó zsörtölést, a lenyelt értetlenséget, hogy miért változott olyan nagyot a világ, s benne miért lett olyan más a fiuk, aki az övék; hallja, amint a nagyanyja azt mondja, hogy hinkhánk zenékre táncoltak a lakodalmon, s ahogy a nagyapja helyesbít, hogy nem hinkhánk, hanem rockandroll (így mondja, ahogy leírva látta, a c-t megnyomva).
Ha szóba hozódtak ezek a régi dolgok, az apja többnyire elhúzta a száját, s legyintett, hogy á, nagyapád! (az anyja pedig: á, nagyanyád!…). Ők úgy gondolták, ebben csak a szükséges távolságtartás van, Antit viszont kíváncsivá tették. Talán azért kezdett vonzódni nagyszüleihez és világukhoz, mert a szülei annyira elutasították?
Ez a kérdés most fogalmazódott meg benne így, ahogy az iskolától hazafelé ballagott. Hogy miért is lett ő ilyen, amilyen. Mert milyen is lett? Olyan semmilyen?
Azt nem tudta Anti, hogy apja távolságtartó legyintgetései mögött mi is van pontosan. Hogy milyen mély ellentétek szunnyadnak a mélyben, s azoknak mi az eredőjük. Desági András idősebb korára megjuhászodott s nagyapaként már kimondottan nyugodt, vidám természetű volt (hogy ezt a változást az idő vagy az unoka hozta, maga sem tudta), de fiatalabb korában, apaként inkább ideges természetűnek, hirtelen haragúnak volt mondható. Fiával gyakorta nyersen bánt, merthogy a fiúgyermeket nem szabad elkényeztetni. Olykor a keze is eljárt. Elég hamar kiviláglott, hogy a fia nem örökölte az ő ezermester-hajlamát, ügyetlennek, kétbalkezesnek bizonyult, ráadásul semmilyen érdeklődést nem tanúsított a mezei munkák iránt. Ezt ő nehezen emésztette meg, folyamatosan benne lakott, szó szerint megpróbálta beleverni a munkaszeretetet. De ideges kiabálásai elrettentették a félénk, visszahúzódó gyermeket, aki egy idő után valósággal menekült az apja elől. Sokat ücsörgött a vécén, ott biztonságban érezte magát. Persze, így sem úszhatta meg a „kiképzést”, mert dolgozni kellett, nem volt apelláta. Először is a lóvezetés tudományába próbálta beavatni az apja. Szántani mentek. Fogd szorosabban azt a kantárszárat, hogy ne lődörögjön az a ló, te!; csára nye!; hájtsz bé helybe!; hí elé nye!; lassabban, fiam, me szakítsa ki a kezemből az ekét!, csapj az orrára az ostor nyelivel!; ne szúnyodjék az a ló a borozdába, te!; vigyázz forduláskor, me lépik ki a húzóláncból! A sok vezényszótól, kiabálástól Antal aztán úgy összezavarodott, hogy a végén már azt sem tudta, merre van a csá, merre a hájtsz, amikor végeztek valahogy, csak lerogyott a föld végébe, s csak sírt, sírt.
Ha szénázni mentek: hogy fogod azt a villát, te? Mintha sohase láttad vóna tőlem! Forgatáskor magad előtt körösztbe rakd azt a szénát, s ne a rendön túl állj! Ott nincs elég jól elrázva, nem látod, milyen vastagon van?! Figyeld a nap járását! Ne hátrafelé göröblyélj, me megbotlasz, s hanyotág esöl! Nagyobb fótokot csinálj, te, ebből milyen buglyát lehet rakni?! Azt a két-három fiókocskát húzd ide, ne tátsd annyit a szádot! A vizet megint künt hagytad a napon, pedig megmondtam, hogy tödd bé a buglya árnyékába!
A tűzgyújtó-aprítás, a fahasítás, is mindennapos kínszenvedéssé volt. Ne szorítsd úgy azt a fejszét te, me nyuvasztod meg! Ne tapogasd, mint tót a pinát! Igyenössen tartsd a nyelved a szádba! Vékonyabbra hasítsd, mer ez amíg bégyull, a picsa lejő a havasról!
Így, ilyen vesződségek közepette telt el Antal gyerekkora. Vagyis annak az első tizenkét éve, mert miután városi diák lett, bentlakó, már csak hétvégenként volt otthon, amikor pedig a középiskolába került, a „nagyfiúk” közé, már vette a bátorságot, s többnyire hétvégenként is ott maradt a városban, csak havonta egyszer jött haza, „feltankolni”. Az apja pedig egyre nagyobb megbotránkozással állapította meg, miként válik egyre inkább városi sihederré. Ha találkoztak, csípős megjegyzéseket tett lógó ruhájára, kikent frizurájára, nyápic viselkedésére, kényeskedő beszédére, de Antalt ez szemmel láthatóan már nem zavarta különösebben, sikerült kivonnia magát apja hatása alól. Ha az szekálni kezdte, csak dacosan felszegte a fejét, s sötéten nézett. Apja még jobban begorombult, ne merkölj úgy, te, mindjárt földöfsz, éjsze ezt is az iskolába tanulod?? Nem egyszer megesett, hogy a feleségének kellett lecsillapítania, ne víjatok már annyit te, égy hónapba égyször jön haza ez a gyermök, s akkor sincs égyéb a vikotánál! Desági Andris kifakadt, hogy te csak ne fogd örökké a pártját, me emiatt lött olyan anyámasszony katonája!, s fújtatva kiment a házból.
Igen, apja egy-két elejtett szavából, utalásából Anti sejtette, hogy szinte menekült otthonról. Az iskola befejezése után karbantartó lett a cérnaruhagyárban, elég hamar jött a házasság, anyja a polgármesteri hivatalhoz került (akkor még néptanácsnak nevezték) szülei kapcsolatai révén, és dolgozott már az urbanisztikai részlegen, a pénzügyin és a lakosságnyilvántartón is, s bár egyikhez sem értett igazán, állítólag jól megállta mindenhol a helyét. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy nem váltak meg tőle a rendszerváltás utáni felfordulásban, sem az azt követő modernizációs, digitalizációs átalakulás, sem a polgármesterváltások idején.
Zsidó Ferenc
1976-ban született Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron él. Író, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Fontosabb kötetei: Szalmatánc (regény). Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.; Csigaterpesz (novellák). Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2005.; Autóstoppal Európában (regényes útirajz). Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007. Laska Lajos (rövidprózák), Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2012., Csak egyenesen! (irodalomkritikák), Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2016., Huszonnégy (regény), Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017, 2018., Trendek és elhajlások (irodalomkritikák), Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.
Most, így ötven fölött már azt reméli, innen mehet nyugdíjba. Apja a forradalom után megjárta a vadkapitalizmus poklát: a privatizált cérnaruhagyár hol működött, hol nem, míg végül csődöt mondott s bezárták. Ő rövid munkanélküliség után egy villanymotor– tekercselő műhelyhez szegődött el, ott van most is, bár a fizetés nem nagy, s a főnök hektikus, meg van elégedve a helyzetével. A rendszerváltás utáni átmeneti időszakban születtek meg a gyermekeik: először Ildikó, 1991-ben, aztán Anti 1993-ban. Falusi nagyszüleikről hosszú ideig szinte nem is tudtak a gyermekek (azt a néhány röpke látogatást leszámítva). Aztán egy nyáron, amikor a három évvel idősebb, második osztályos Ildikó valami táborba ment, s Antira nem volt, ki gondot viseljen (szülei dolgoztak, anyai nagyszülei sem voltak még nyugdíjasok), „jobb híján” kiadták falura két hétre. Őt egészen elvarázsolta ez a világ a kutyákkal, lovakkal, csirkékkel, nagyapja kimért mosolyával, nagyanyja finom palacsintáival. Rábízták a tyúkok etetését, megengedték, hogy a macskával aludjon (azelőtt a házba se hagyták bejönni, nem hogy az ágyba felengedjék…), nagyapja íjat, parittyát készített neki. Amikor lejárt a két hét, alig lehetett hazavinni, ezt követően néhány nyáron kikövetelte a falusi vakációzást, ami hol összejött, hol nem. Nővérét viszont sosem vonzotta ez a világ, már általános iskolában nagyon ambíciósnak bizonyult, orvos vagy gyógyszerész akart lenni, szülei mindenben támogatták, középiskolás évei alatt végig magánórázott biológiából és kémiából, évfolyamelsőként jutott be az orvosira. Szülei szemében ő lett a bezzeg, a megvalósult álom, míg Anti a „nem baj na, így is szeretünk”. Aki minden tettével ez ellen a státus ellen hadakozott.