Amiről nem nagyon van szó, az az úgynevezett pre-covid szindróma, ami szinte az összes ismerősömön eluralkodik lassan, így sajnos rajtam is.
Azt írják, hogy nagyon vigyázzak.
Fantasztikus, nekem eddig ez eszembe sem jutott!
Ez a nagyon vigyázás annyit jelent, hogy még ennél is jobban rettegjek. Minden híroldalon minden koronás cikket olvassak el legalább háromszor, akkor rögzülnek a tények, felvetések, egy óra múlva megmásított vélemények. Naponta 3400-szor nyeljek, hogy ellenőrizzem, kapar-e már a torkom. Szagolgassak, ízlelgessek, mérjek lázat is, vegyek teszteket, izgalmasabb, mint a kaparós sorsjegy.
(Jogom van irgalmatlanul szarul érezni magam már akkor is, amikor még nem kaptam el, ezáltal hadd nyúljon még hosszabbra ez az átkozott tortúra. Ne menjek be dolgozni. Oké, akkor adok számlaszámot, utalj.
Nem költözhetek Fogarasi Árpád atombunkerébe. Ez is azért valahol hihetetlen önsorsrontás.
Akárkivel találkozom, fél századmásodpercen belül elhagyja remegő ajkait a koronavírus szó. Én is üdvözöllek, öröm veled beszélgetni, levelezni. Hogyan tedd még elviselhetetlenebbé a mindennapjaidat ebben az időszakban? Így.
Az egy dolog, hogy már egy ideje nem létezik más betegség, de sajnos lassan más téma sem. Rendben, vigyázzunk magunkra, egymásra, ahogy csak tudunk, de lehet ilyenkor könyveket olvasni, megnézni egy jó filmet, kettőt. Arról is lehet beszélgetni. Próbáljuk meg, mindenkinek sokkal jobb lesz, mint ez a kölcsönös és folyamatos beszaratás.
Forrás Viharsarki Kattintós. Kép: Pawel Kuczynski
