Gondoltak már arra, hogy a varázslat nem a mesében létezik? Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk materialista világképünktől, és megengedjük a világnak és az életnek, hogy olyan legyen, amilyen, egészen különös dolgokra bukkanhatunk. Ehhez persze némi nyitottságra van szükség.
De miért ne gondolhatnánk, hogy a hajnali harmatban varázserő van, mint ahogy a népi hiedelem mondja?
Ha – teszem azt – veszem a fáradtságot, korán fölkelek és kimegyek a mezőre, akkor egész biztos, hogy ez egy remek napindítás, és ha viszem a kutyát is futni, akkor magammal is jót teszek, vele is, és a harmat, amelytől vizes lesz a szandálos lábam, valóban varázserővel bír: feltölt energiával, életerővel, lendülettel, csodálattal.
Ha megölelek egy fát, akár az erdőben, akár a saját kertemben, akkor valami történik. Nevezhetjük akár varázslatnak is. Az ő energiája, mely a magból, az időből, a napból, holdból, esőből és a földből áll, és még valamiből, ami maga a fa, hozzáér az enyémhez, amely, szeretjük felsőbbrendűen gondolni, komplexebb, mert emberi. Mindenesetre:
a tér és az idő egy adott metszéspontjában összeérünk, és hatással vagyunk egymásra.
Csoda-e az, ha egyszer csak nem veszem magától értetődőnek azt, hogy minden összefügg mindennel? Csoda bizony. Rácsodálkozom. A legutolsó gyomnak, az angolperjének vagy a tarackbak, amit kapával vagy gyomirtóval tartanánk távolt a kertünktől – hatása van ránk, még annak is van valamiféle gyógyereje. És a szándék, mint az ételben, a növényben és a hozzá való viszonyunkban ugyanúgy benne lehet.
Mikor kimegyek reggel a mezőre, mindig hazajövök valamivel, különösen tavasszal. Egy maréknyi ragadós galaj, még egy marék komlóhajtás. Őzek látszanak messzire. A fenyők vagy a fű, a föld fűszeres illata. A Bakony kékje a távolban. Jóga a mező közepén. Az étel, amit készítek, ugyanúgy táplál, mint hogy megállok pár percre, és csak befogadom a látványt, a színeket, a kontúrokat. Mi ez, ha nem varázslat? És ha tudom, hogy hol terem egy növény, micsoda, mire jó, milyen nap- és holdszakban kell szedni, és melyik részét, és hogyan kell felhasználni – az még csak tudás. De valahol mégiscsak összeáll varázslattá.
A kertben elültetem a magot. Földbe teszem, meglocsolom, és hagyom, hogy a nap, az eső, a föld és az Isten tegye vele a dolgát. Mit teszek én hozzá? Mit teszek azért, hogy vadon találok szederlevelet, szamócavirágot, galagonyavirágot, vadzsályát? Egészen eddig nem is gondoltam arra, hogy hálát adjak azért a bőségért, ami körülöttem van, karnyújtásnyi – de legalábbis biciklis – távolságban. Most is szoktatnom kell magamat, hogy ne legyek hálátlan.
Mert aki hálás, annak sokkal szívesebben terem a mező.
Valahogy akkor is működnek ezek az energiák, ha nem veszünk róla tudomást. A természet körülvesz, táplál és éltet; amilyen nagy közhely ez, olyan hatalmas dolog megtapasztalni a mindennapokban. Három hete minden második nap komlóhajtást eszem, galajteát iszom. Most van az idénye, ősszel majd más lesz, de már a nyáron is mást eszem majd. Most van a természetben a kiáradás, amit nem szégyen élvezni, és nem véletlenül hagyomány eltenni belőle arra a fél évre, amikor a természet hidegebb és sötétebb. Most viszont: várhatom a szamócát, galagonyavirágot, megfigyeltem, hol nő. Életmódommá vált a megfigyelés, a megismerés, az alkalmazás.
Várakozás, figyelem, türelem, kísérletezés, és tiszteletben tartás.
Olyan sokat tanulok egy városszéli parkerdőtől! Hálát, boldogságot – nem majd egyszer, hanem itt és most. Ez az igazi varázslat.