2020. április 27., hétfő
Februárban tíz napon keresztül egyik rendezvényről a másikra jártam, hol velem beszélgettek, hol én beszélgettem másokkal. A Magyar Széppróza Napjához kapcsolódó rendezvények fárasztóak, egyben örömteliek voltak, és közben talán egyik résztvevőben sem merült föl, hogy nemsokára hosszú rendezvénymentes időszak áll majd a rendelkezésünkre, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Amint azt már említettem, akkoriban Weiner Sennyey Tibivel költők sétányát terveztünk a Költészet Napjára. Gondolta a fene akkor még, hogy elmarad.
2020. április 28., kedd
Az elmaradt Költészet Napja jár a fejemben ma is. És József Attila. Március 5-én kaptam fölkérést Boldog Zoli barátomtól és a SiópArt folyóirattól egy olyan novella írására, amelynek középpontjában egy, a közelemben található, a siófoki születésű Varga Imre szobrászművész által készített József Attila-szobor áll (nekem a szegedi Dugonics téren, az egyetem főépülete előtt komorkodó Attila jutott). A novella alapszituációja minden fölkért szépíró számára adott volt: a szobor életre kel, és különböző dolgokat tesz a városban, Magyarországon vagy a világ bármely pontján. Nagy örömmel vállaltam el a fölkérést, és írtam meg a rövid novellát. Hogy jelen helyzetben a SiópArt Varga Imre-emlékszáma meg tud-e jelenni (és mikor), azt nem tudom. De az ötlet, hogy a Varga Imre emlékszámba József Attila is költözzön be, nagyszerű.
És ha már Költészet Napja: József Attila születésével szinte csak azon a napon foglalkozunk. A halála sokkal többször téma. Miért, valójában hogyan is halt meg? Vajon tényleg öngyilkos lett, vagy baleset történt? Vajon tudatosan választotta a halált, ami felől Tverdota György szerint kétségünk sem lehet, vagy csak a pszichiátriai gyógyszerektől bódultan esett áldozatul egy, a menetrendben egyébiránt nem szereplő tehervonatnak? Akár így, akár úgy, fájdalmasan fiatalon halt meg. Mindössze 32 év és 8 hónap adatott neki. Szűk harminchárom esztendő. Sorsszerű ez is: harminchárom év. Oly kevésnek tűnik. Mégis oly sokra elegendő. Akár egy egész megváltásra, ha szükséges…
József Attila szűk 33 éve egy teljes, egész univerzum. A teljességet járta be ez alatt a 33 év alatt – mennyektől a poklokig (bár tagadhatatlanul úgy tűnik, mintha a poklokban kicsit többet időzött, mintha valódi pokoljáró lett volna).
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.
Ezt, az ősi pásztorénekből vett négy sort illesztette a Medvetánc című, 1934-es kötete elé, mottóul. Miként Paolo Santarcangeli írja: „A költő e szavakkal nyíltan és nagy kifejezőerővel adott hangot a költészet egyik olyan legyőzhetetlen követelményének és belső törvényszerűségének, ami minden időkre és minden helyre érvényes: a pokolraszállásnak.” Mert − hogy továbbra is a kitűnő olasz esszéistával szóljak − „[k]ultúránk első, szimbolikusan elnevezett költője, Orpheusz a pokolra száll. A világirodalom jelentős költeményei úgyszólván egytől egyig pokoljárásról tanúskodnak, vagy pokoljárást tartalmaznak, Homérosztól Vergiliusig, Dantétól Goethéig. (…) Alig-alig találunk olyan kiemelkedő költőt – magyar vonatkozásban Vörösmartytól Weöres Sándorig, Madáchtól Juhász Ferencig −, akinél a pokoljárás ne tartozna egy vagy más formában lírai élményük lényegéhez.” Nem sokkal József Attila halála után Fejtő Ferenc a Szép Szó című lapban, amelynek a költő szerkesztője is volt korábban, a következőket írta: „»[a]ki dudás akar lenni« – recitálta egyszer elrévedezve [Attila], mikor megírtam róla, hogy »jobb mottót, igazabbat s jellemzőbbet nem választhatott volna« – »pokolra kell annak menni«… Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: »Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?« Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e »pokol«, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát?” Sokkal-sokkal, súlyos évtizedekkel később Fejtő a betegséggel azonosította József Attila poklát: „Attila megjárta a skizofrénia, az akkor menthetetlen betegség poklát, mégpedig tudatosan járta meg, és mondhatnám, élete utolsó pillanatáig költészetet formált gyötrelmeiből.” Igen, bizonyosan ez is igaz. De ennél magasztosabbról is lehet szó. Miklós Péter értelmezésében például József Attila pokoljárása egyfajta beavatási szertartás, s ezzel az elmélettel sem kell vitatkoznunk. Ám talán ennél is messzebbre és magasabbra láthatunk.
Amint Odorics Ferenc megállapítja, József Attila érzékenységében, világlátásában, világhoz való viszonyában van valami Szent Ferencből. Aki katonaként szintén megjárta a poklokat, ám végül eljutott a fénybe, nem csak a sötét oldalt barangolta be, de a fény, a világosság vidékeit is fölfedezte. Odorics Ferenc: A metafizikai hagyomány megjelenése a kortárs magyar irodalomban című tanulmányában írja, hogy „[a] József Attila Óda című versének kérdőszerkezeteiben ismétlődő »miféle« személytelenítő szócska egymás mellé helyezi az »anyag«, a »lélek« és a »fény« szavakat, amely elrendezés (…) a trinitárius hagyományt idézi fel. A »fény« az isteni fény, a szellem, amely megvilágítja a testben, anyagszerűen létező lelket, a »lélek« az anyagi világba zuhant, a testet öltött isteni (f)én(y). Az Ódában az én mint a tüneményszerűen létező, az anyagot és a szellemet magában egyesítő, fényként feltűnő és a ködben eltűnő létező jelenítődik meg. A szakasz rímeiben az »én«-re a »ködén« felel, a »fény«-re a »tünemény«, a »fény« és a »tünemény« paronomázikusan egyaránt magában hordja az »én«-t. Egyébként nemcsak a magyar nyelv őrzi az én és a szellemmel áthatott én, a fény eredeti elszakíthatatlanságának ősi tudását, őrzi a német nyelv (Ich / Licht) és az angol (I / light) is.”
És amiképpen Szent Ferenc, úgy József Attila is mérhetetlen empátiával fordult embertársai felé. Közösséget keresett, igazságot és igazságosságot, mint évezredek óta a legkiválóbbak oroszlánrésze. Ezért fér meg szemléletében békésen egymás mellett az Isten-keresés és a kommunizmus, Krisztus és Lenin. Az eszmék szintjén a marxizmus egy nagyszabású, az igazságosságra és az együttérzésre építő szociális vízió, amely kiküszöbölni kívánja a társadalomból az igazságtalanságot. Más eszközökkel és más elméleti alapon, de éppen úgy közösséget akar teremteni, ahogyan Krisztus a szeretetre mint legkiválóbb adományra alapozva. (Hogy a megvalósult szocializmus sem igazságosságot nem hozott, sem valódi együttérzést, ráadásul a közösséget sem formálta át és erősítette meg, ellenkezőleg: éppen úgy lebontotta, mint a fogyasztói társadalommá „fejlődő” polgári demokratikus nyugati civilizáció, az egy másik kérdés, nem ide tartozik.) József Attila közösséget keresett, valódi közösséget kívánt, s hogy mifélét, arról ékesen tanúskodik 1924 első felében írott verse, A számokról című:
Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok −
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.
Ő maga mind az Istent, mind a végtelenséget megközelítette. Végigjárta az útját. Első, 1922-ben megjelent, a Szépség koldusa című kötetét a következő legendás mondatokkal ajánlotta az olvasók figyelmébe Juhász Gyula: „Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila, szeressétek és fogjátok pártját neki! Ennek a szegény, csonka országnak egyetlen megmaradt és el nem rabolható kincse kultúrája és ennek a kultúrának reménységei közül való ez a József Attila, akit nem én, de a múzsa avatott pappá, a szépség és igazság magyar templomában.”
Magasba és mélybe indult, valóban, mennybe és pokolra. Eljutott ide is, oda is. És elérkezett végül az örökkévalóságba. Az előttünk járókhoz, hozzánk és az utánunk következőkhöz egyaránt. Olyan adottsággal, olyan tehetséggel született, amilyennel hosszú-hosszú évszázadokon keresztül csak páran jönnek a napvilágra. És végig kellett járnia az útját, meg kellett közelítenie a mennyet, az Istent, és pokolra kellett ahhoz mennie, hogy beteljesítse önmagát, s hogy egész népét és az egész emberiséget taníthassa, nem középiskolás fokon.
2020. április 29., szerda
1920. április 23-ától a papírhiány miatt a lapok négy oldalon jelentek meg. A Délmagyarország 1920. április 29-i (csütörtöki) négy oldalas kiadásába azért befért ez a hír: „Halálraítélt gyilkosok. A budapesti büntetőtörvényszék mint statáriális bíróság pénteken hirdette ki az ítéletet Varga Károlyné és társai bűnügyében, akik Varga Károly vendéglőst meggyilkolták. Az asszonyt gyilkosság bűntettével, fivérét, Kovács Györgyöt felbujtás bűntettével bűnösnek mondották ki és mindkettőjüket halálra ítélték. Az ítéletet szerdán délután hajtották végre a gyűjtőfogház udvarán.” Mi lehetett Varga Károly vendéglős bűne, amiért halállal kellett lakolnia? Volt-e neki egyáltalán? Pár soros rövidhír. Vagy csak a vagyont akarta megszerezni a feleség meg a sógor? Netán a vendéglős verte az asszonyt, aki a testvére bujtogatására végül a sarkára állt, és megragadta a nagykést? Vagy a testvér mészárolta le a férjet, amikor rajtakapta, hogy ütlegeli a feleségét, csak a nő utóbb magára vállalta a tettet, hátha úgy a fivére megússza? (Nem úszta meg.) Pár soros rövidhír. Egy krimizanza.
2020. április 30., csütörtök
Száz évvel ezelőtt száznegyvenezer lakosa volt Szegednek. A meg nem szállt részeken végrehajtott népszámlálás eredményeképpen kiderült, hogy 52.601 férfi és 55.954 nő lakik a városban. A megszállt részek lakosságát 32.000-re becsülték, innen a 140.000-es adat. (A megszállt részek a Tiszán túli területek voltak, nem csak Újszeged, de a városhoz tartozó, sok esetben faluméretű tanyaközpontok és városi kapitányságok, mint például Röszke.) Szeged lakossága ma, a becsült érték szerint (2015-ben volt utoljára népszámlálás) nagyjából 162-163 ezer fő. Száz év alatt egy kisvárosnyival nőtt. Nem folyamatosan, persze, 1941 és 1949 között például majdnem háromnegyed százalékkal csökkent évente, hogy aztán az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig átlagosan egy százalék körüli arányban növekedjék. 1990 óta pedig kisebb-nagyobb arányban újra fogyatkozik.
2020. május 1., péntek
Ha nem lenne járványhelyzet, bosszankodnának az emberek az időjárás miatt. Meglehet, így is bosszankodnak, noha talán kevésbé, mint akkor tennék, ha a majálist lehetetlenítené el az eső.
Nem is tudom, mikor lehettem utoljára május 1-i rendezvényen. Gyerekkoromban voltam fölvonuláson, mint mindannyian, általános iskolásként még föl is léptem május 1-i ünnepségen sokadmagammal, egy focipályán (röhejesek voltunk). Néztem a tévében a Felvonulók kérték című műsort, bár emlékezni inkább a műsorról készített Markos-Nádas-féle paródiára emlékszem, arra is csak halványan (annyira nem volt érdekes).
„Nem tehetek róla, mindig megindulok, ha a duplatokájúak szájából azt hallom, hogy »föl, föl, te éhes proletár«! Csuma meg is indul, Új-Porlód felé. Jöttök a ligetbe?
Mért, éhes itt valaki?, kérdi Rókus báván. Délelőtt van, igazi ragyogó május elseje, de Rókus már becsaphatott néhány felest valahol. A szobrot nézem, amely egyszerre hasonlít Kossut apánkra, Lenin apánkra meg a tanácselnökre, mint afféle vidéki köztéri szobor. Régen egy másik szobor volt itt. Pontosabban: feküdt. Napozó nő volt a címe, de a nép csak Fingó nimfának hívta. Micsoda szimbólumot láttam én abban, amikor egy valóságos kisfiú valóságosan megpróbált szopni az emlőjéből!
Szimbólumok, mivel nincsenek, róluk több szó ne is essék, mormogom.”
Temesi Feri Porának majális szócikke kezdődik így. Szimbólumok nincsenek, mondja az elbeszélő − egy szimbolikus esetet idézve egy szimbolikus napon. És mégis igaza van. Szimbólumok nincsenek. Pedig igény is, és szükség is lenne rájuk.
2020. május 2., szombat
Valamennyi rokonom, aki pozitív Covid-19-tesztet produkált, negatívvá változott, s akik eddig negatívak voltak, meg is maradtak abban a tartományban. A családban tehát senki sem beteg, illetve mindenki gyógyult, beleértve hetvenes éveiben járó keresztanyámat is. Nagy dolog ez. Ha nem is akkora kuriózum, mint a 106 esztendős spanyol néni, aki száz éve a spanyolnáthából, most ebből a kórból épült föl, nekünk azért nagy dolog.
2020. május 3., vasárnap
Május első vasárnapja. Anyák napja. Föl is hívom az édesanyámat.
