93 éves korában elhunyt Göncz Árpád köztársasági elnök. 1922. február 10-én született. Részt vett az 1956-os forradalomban, amiért életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult – a börtönévei alatt lefordította J. R. R. Tolkien Gyűrűk ura című regényét.
A rendszerváltás idején az egykori kisgazda politikus a Szabad Demokraták Szövetségéhez csatlakozott, az első szabad választás után az ország közjogi rendjét meghatározó MDF-SZDSZ-paktum részeként 1990 májusában köztársasági elnökké választották – azóta is ő az egyetlen, akit másodjára is újraválasztottak.
Alábbi két prózai írása a Hazaérkezés című kötetében jelent meg.
A gyerek
A gyerek fölnyúlt a terített asztalra – még épp csak hogy elérte -, s föltette, amit maszatos kis tenyerében tartott.
– Vakondka – mondta. – Meggyógyult.
A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke.
Döglött.
– Hát ezt hol szerezted?
Nagyanyja adta meg a választ.
– Találtuk. Az erdőben.
– És nem tudtad rávenni, hogy?…
– Látod… Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra… A pultra.
Képzelheted.
– Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult.
Egymásra néztünk. – Az ördög tudja, mi baja volt… mitől…
– Nem rég… Még meg sem merevedett – mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában.
A gyerek érte nyúlt.
– Mossatok inkább kezet – mondtam. Aztán a gyereknek: – Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük vissza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tartod, aztán elássuk. Úgy lesz jó neki.
– Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük.
Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez.
– Mert vakondka meghalt.
A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült lebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült:
– Dédi is meghalt – mondta.
Aztán megeredt az eső; sűrűn, keményen dobolt a tetőn; az ablakot lassan guruló mennydörgések rezegtették.
– Vakondka fél – szólalt meg a gyerek. Azt hittük, alszik már. – Dédi is – tette hozzá nagy sokára.
Hallottuk, csak forgolódik; időbe telt, míg elnyomta megint az álom.
Hazaérkezés
Zsuzsának
– Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát – mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.
Nem felelt.
Odakint tombolt a nyár. A színek.
Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.
Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták.
Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta kezét:
– Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged… . hidd el, én is csak üggyel-bajjal…
Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége.
Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni. Őt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.
Az erdőben, az úton, a kisfiú mondta: – Apa, most vezess – és behunyta a szemét.
Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.
Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Most te, Apa!
Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon.
Ő is értette a kisfiú kezét.
Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.
Az asszony látta, hogy ő látja.
Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra – kőre, hullott ágra, kátyúra – a napfény.
I.n.: Göncz Árpád: Hazaérkezés. Pátria, 1991. Fotó: MTI.
