(2020. NOVEMBER 14.)
Blénesi Éva
Galócáson született, Gyergyószárhegyen gyermekeskedett, de élt és dolgozott Csíkszeredában, Kolozsváron, New Yorkban, Prágában, Berlinben, Cambridge-ben és Flensburgban. Apai ágról a felmenői Örményországból vándoroltak Erdélybe még a középkorban. Egyszóval migráns, aki 1989 óta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, Budapesten él. Egyetemi tanulmányait a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezte, magyar-angol szakon, majd posztgraduális tanulmányait a Cambridge-i Egyetem Szociológia és Politológia szakán folytatta. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán doktorált. Szőcs Géza költőről szóló monográfiája 2000-ben jelent meg a pozsonyi Kalligram Kiadónál. A kortárs erdélyi magyar irodalma és képzőművészete összefüggéseit vizsgáló Textust teremtő kontextus című tanulmánykötete 2009-ben jelent meg a kolozsvári Korunk Komp-Press Kiadónál, míg az Olvass, bolyongj, szeress. A humanista Faludy önteremtése és világteremtése című monográfiája az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, 2011-ben.
Jelenleg a Corvinus Egyetem Szociológia és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének vendégprofesszora, de az oktatói-kutató tevékenysége mellett fotózik, rövid dokumentumfilmeket rendez, és újabban üvegre és selyemre fest.
Édesanyámmal bementünk egy nagy terembe, ami a csíkszeredai gimnázium emeletén volt, a valamikori díszterem. Azért mentünk oda, hogy sorba álljunk, mert ingyen osztottak piros rózsát a Szőcs Géza aznapi temetésére, mert Gézát a nemzet halottjának tekintették. Édesanyámmal két külön sorba is beálltunk, azért, hogy legyen elég virágunk, mert nagymamával a piliscsabai temetőben kellett találkozzunk, és neki is akartunk adni egy szál virágot. A teremben félhomály volt, és egymástól kisebb nagyobb távolságban asszonyok álltak hol egyesével, hol kettesével. Előttük hokedli volt, rajta sötétszürke pléh vödör félig töltve vízzel és benne vágott vörös rózsaszálak. Amikor édesanyámmal ki-ki a maga sorában állva odaérkeztünk a vödrökhöz, mindketten meghökkenve tapasztaltuk, hogy csak egy-egy piros szegfűfejet kaptunk rózsaszál helyett, ami a tetejében már hervadozott és estek is szét a szirmai a széleken. Édesanyámmal egymásra néztünk és nagyon csalódottak voltunk, és anélkül, hogy kimondtuk volna, mindketten tudtuk, hogy ilyen semmi virággal nem állíthatunk oda a temetésre, ezért elhatároztuk, hogy veszünk a saját költségünkön három szál rózsát egyet neki, egyet, nagymamának és egyet nekem. Nagymamát ezer közül is megismertem volna a tömegből, ahogy a kicsi termetével ott vár majd minket. Ismertem a senkiével össze nem téveszthető termetét és öltözékét is. Tudtam, hogy szép fényesre pucolt fekete körömcipőt fog viselni, fekete harisnyát, fekete szövetszoknyát, fekete szvetter lesz rajta, ami át meg át van szőve ezüstszínű lamés szálakkal. Ilyen szvettere csak még nagynénémnek, Ágónak, és édesanyámnak volt, de ők sohasem vették fel egyszerre, csak ritka alkalomkor és mindig külön-külön. Nagymama is csak nagy ünnepek alkalmával viselte ezt a szép öltözékét. Annyira egyet gondoltunk édesanyámmal, hogy nem kellett megbeszéljük, hogy most mi legyen a teendő, hanem szó nélkül cselekedtünk. Odamentünk egy asztalhoz, ahol a virágot árulták, de csak egy csokorral lehetett venni, külön szálat nem adtak. Valahonnan volt pénzünk, de elég sokba került a csokor. Amikor ideadták, észrevettem, hogy csak egy szál piros rózsa van közötte, a többi mind rózsaszín. De az volt az egyetlen csokor, és nem volt más választásunk. Elindultunk kifelé, és ahogy a járdára értünk, édesanyám egy kissé lemaradt, én pedig valamiért előre siettem, hogy megbeszéljem, hogy ki vigyen ki a temetőbe autóval, mert tudtam, hogy a temetés Piliscsabán lesz, és oda nem jutunk el gyalog, csak ha valaki ismerős az autójával elvisz. Kerestem az autósok között Boka Lacit, aki ígérte, hogy elvisz. Közben sietségemben észrevettem, hogy elhullattam a virágokat, és a kezemben csak az üres celofán maradt. Visszafordultam, és azt láttam, hogy a csokor virág hosszú nyomokban, szálanként a járdán fekszik, és egy ismeretlen férfi egyenként szedegeti fel a virágszálakat a földről. De ami a járdán még rózsa volt, a férfi kezében már tulipánná változott. Én messziről kiabáltam neki, hogy adja vissza, mert az enyémek a virágok, de közben féltem is, hogy vajon jogosan követelem-e, mert én rózsákat veszítettem el, ő meg tulipánokat talált. Ahogy egyre közeledtem, úgy fogytak el a virágok is a földről, de amikor már egészen közel kerültem a kalapos, ballonkabátos férfihoz, az hirtelen eltűnt, mintha köddé vált volna. Időközben azért is aggódtam, mert édesanyámat sem láttam a járdán, pedig neki is már addigra oda kellett volna érnie körülbelül arra a pontra, ahol a férfi eltűnt. A járdán ismeretlen járókelők látták az aggodalmamat, és azt is, hogy keresek valakit. Anélkül, hogy én kérdeztem volna, azt mondták nekem, hogy a férfi, akit keresek felemelt egy lappantyút a járdán, és leereszkedett a csatornába. Én alaposan szeműgyre vettem a járdát, és észrevettem egy kocka alakú szürke cement lappantyút, amin volt egy rozsdás barna fém fogantyú. Megfogtam a lappantyút és felemeltem, és leereszkedtem egy pincébe. A pince elég homályos volt, és ott állt benne közvetlen a lejáratnál két ismeretlen nő. A férfit nem láttam. Azt kérdeztem tőlük, hogy hol vannak a virágaim, amit a férfi hozott le ide hozzájuk az előbb? Nem is tagadták, de azt mondták, hogy betették egy mélyhűtőbe, mert ők csak egy hét múlva mennek temetésre és nem kaptak sehol virágot, és addig frissen akarják tartani. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy visszakapjam a virágaimat. Az egyik nő felemelte a nagy hűtőládát, ami közvetlenül a lépcső közelében volt, és a másik nő pedig szó nélkül ideadta a virágokat, ami újra csokorba volt kötve és be volt csomagolva a celofánba, de annyira jéggé volt dermedve, hogy a kezemen a bőr hozzá is tapadt a celofánhoz, mint egy fémhez. Mire azonban feljöttem a csatornából, és újra a járdán találtam magamat a virágok kezdtek kiolvadni, és lekókadtak a kezemben. Arra gondoltam, hogy milyen nevetségesen fogok kinézni ilyen satnya virágokkal a temetésen. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Géza sírjához úgy viszem el a szál vörös rózsát, hogy közben a fogaim között tartom, ahogy azt az ő Cziffra Györgyről szóló írásában olvastam.
Közben azon morfondíroztam magamban, hogy az egész tervemből így nem lesz semmi, mert hogy tartok majd a számban egy rózsaszín tulipánt, ami éppen kiengedett a fagyásból és lefelé kókad? Oda lesz az egésznek a szimbolikája. Közben elértem az autóhoz és beültem. Megnyugodtam, mert édesanyám ült benne, a sofőr ülésen a szép elegáns fekete kabájában, de közben azt is tudtam, hogy ő nem tud vezetni. Beültem hátul a kocsiba, közvetlenül édesanyám háta mögé. Közelebbről szemügyre véve, már nem volt ismerős sem az édesanyám kabátja sem pedig a feje. Mintha paróka lett volna a fején, olyan sprődnek tűnt a rövidre vágott mogyorószínű haja. Amikor megfordult, láttam, hogy egy számomra ismeretlen nő ül a volánnál, amitől kicsit meg is nyugodtam, mert tudtam, hogy édesanyám nem tud vezetni. A nő azt mondta, hogy kettőre bőven odaérünk a temetésre, és még nem kell induljunk. Én erre azt mondtam neki, hogy ne várjunk tovább, mert a Covid-járvány miatt 11 és 1 között lehet elhelyezni a virágokat a sírnál, de a temetésen csak a közvetlen rokonok lehetnek jelen. Miközben elindult az autó, és a közeledtünk a temető felé, én arra gondoltam, hogy nem kell aggódnom, hogy mi lesz a virággal, hiszen az egész talál Gézához, mert benne van Az uniformis látogatása című kötetében az a vers, amit Dorin Tudorantól fordított, és amelynek az a címe, hogy La vie en rose, és ami elsődleges jelentése szerint annyit tesz, mint az élet rózsaszínben, de másodlagos jelentése szerint – az én értelmezésemben – ezúttal új tartalmat nyert, és az élet a rózsában jelentést kapta, azzal az örömteli perspektívával, hogy a halott tulipánom átalakul és újra rózsává válik, és ebben az új minőségében lesz benne élet. A temetőben pedig ott fog várni rám édesanyám és nagymamám. Mindez határtalan boldogsággal töltött el, és álmomban is tudtam, hogy a szójátékomat Géza nagyon fogja szeretni és értékelni, mert mindig örült neki, ha a versei kapcsán, amikor elemeztem, tudtam okozni még számára is egy apró meglepetést.
(Megjegyzés: Amikor a Géza temetésének napján, szombat hajnal kettőkor felébredtem, rögtön odaültem a géphez, hogy leírjam ezt a különös álmomat az édesanyámról szóló ÁLOMNAPLÓMBA. Akkor még nem működött az Internetem, mert pénteken volt napközben egy hosszú áramszünet és utána egész nap ne volt Internetes kapcsolatom. Emlékeztem nagyjából a Dorin Tudoran versére, de hiába keresgéltem a polcomon a Géza kötetei között, éppen Az uniformis látogatása című kötetet nem találtam meg, pedig még a székre is felmásztam, hogy jobban szemügyre vehessem a polcomon a könyveket. Aztán, hogy visszaállt a rendszer és lett újra Internet, a Géza honlapján megtaláltam a keresett verset, amit most idemásolok:
Kötet cím #1
Oldalszám #1
135
Sorszám #1
75
Szerző
Szöveg
Nem kell semmit se
tenned; abszolút semmit.
Csak hallgass ide:
La vie en rose.Hogy tetszik?
Már miért nem? fogd magad,
oltsd le a csillárt, s gyújtsd meg
a kislámpát. Sokkal jobb, nem?
S most hallgass ide:
La vie en rose.Hogy? Úgy látod,
nem megy? Hát ha annyit
izegsz-mozogsz! S aztán meg,
túlsok a fény itt.
Oltsd el az olvasólámpát is. Úgy.
Lazíts. Lélegezz nyugodtan.
Úgy. Úgy! Most hallgass ide:
La vie en rose.Lehetetlen! Nem
értem, mi van veled.
Á, hiszen neked nyitva a szemed!
Hunyd csak le!
Úgy!
Még jobban! Még egy kicsit! Úgy!
No és mi van, ha
könnyezel? Szorítsd csak,
ahogy kell! Úgy!
A fogaid is! Nagyon jó!
Erősen! Ahogy csak
tudod
és ne feledd – a fogak! Úgy!
Figyelj ide:
La vie en rose
Szorítsd!
La vie en rose!
A fogaid is!
„La vie en rose!”
Bravó!
„La vie en rose!”
Ne törölgesd magad! Ne
szégyenkezz! Úgy! No és ha sírsz?
No és ha csukladozol
a sírástól?
„La vie en rose!”
Nagyszerű!
„La vie en rose!”
Erősebben!
„La vie en rose!”
Még erősebben!
„Le vie en rose!”
Szorítsd!
„La!”
Erősebben!
„La!”
A fogad is!
„La!”
Úgy!
„La!”
Úgy, úgy!
„La-la! La-la!”
Nagyszerű! Úgy!
„La-la! La-la-la-la!”
Most?
„Tra!”
Nem!
„La!”
Nem így?
„Tra! La!”
Úgy, úgy!
„Tra! La! Tra! La!”
Úgy!
„Úgy!”
Úgy!
„Úgy!”
La!
„La!”
Tra!
„Tra!”
Tra, La-la!
„Tra, La-la!”
Úgy!
„Úgy!”
Tra!
„Tri!”
Tri!
„Tri!”
Tra, La-la! Tra, La-la!
„Tri, Lu-li! Tri, Lu-li!”
Tra-la-lala! Tra-la-la-la!
„Tri-li-lu-li! Tri-li-lu-la!”
Sok misztikus élményem volt Gézával kapcsolatban, és ez a mai álmom teljesen beleillik a többi közé a sorban. Az első misztikus élményem az volt, hogy amikor 20 évvel ezelőtt írtam a róla szóló monográfiámat. Éppen az Én lakom szíved mint denevér című vers elemzése közben átrepült a szobámon egy valóságos denevér.
Szőcs Géza (1953-2020) emlékére
Barátom volt, nem csak nekem, hanem a magyar irodalomnak és a kultúrának is. – Weiner Sennyey Tibor személyes búcsúja és fotója Szőcs Gézáról.
A második misztikus élményem szintén egy Géza-kötethez kapcsolódik. Édesapám édesanyám unszolására kivágta a leveleit hullató szobafenyőt, amiért én nagyon haragudtam. Akkor vigasztalódtam, meg amikor felfedeztem, hogy a fatörzs vége olyan mint egy struccnak a feje. Akkoriban írtam a Parnasszus című folyóirat számára Géza Limpopo című kötetéről, aminek a főhőse egy strucckisasszony.
A harmadik misztikus élményem csak lazán kötődik Gézához. Nemsokkal azután, hogy segítettem Zsugyel János barátomnak, hogy elkérje Géza Könyvheti megnyitó című előadásának a Miskolci Keresztény Szemle számára, amiben kiemelte, hogy a világ három legkíváncsibb teremtménye a majom, az ember és a macska, bekérezkedett hozzám egy cica.
Húsvét előtt néztem Böjte Csaba beszédeit a Facebook-on, és a dévai udvaron szép nárciszok lengedeztek a szélben a háttérben, miközben Csaba beszélt. Rögtön írtam is neki egy üzenetet, hogy „Kertem nárciszokkal végig ültetéd”, mert tudtam, hogy Csaba szereti a verseket. Abban a pillanatban, ahogy leírtam ezt a mondatot, és elküldtem Csabának, a Ciróka cicám leverte az ablakomban levő nárcisszal teli cserepet, és elkezdte eszegetni. Jól meg is mérgezte vele magát, úgyhogy a Nagyszombatot, Húsvét napját és Húsvét másodnapját az Állatorvosin töltöttem a Cirókámmal, akit infúzióra kötöttek.
Amikor elmeséltem Gézának az idén nyáron ezeket a misztikus élményeimet, semmi máson nem csodálkozott, sem a denevéren, sem a struccfejű Limpopo-fadarabon, csak azon, hogy a cicám megette a nárciszt. Szerinte márpedig a cicák tudják, hogy mit szabad megenniük és mit nem.)
(A lídben használt fotót Szőcs Gézáról Weiner Sennyey Tibor készítette.)
