A Seuso-kincs a késő császárkori ezüst ötvösmunkák legértékesebb és legjelentősebb lelete, ami évtizedek óta nemzeti ügyként van számon tartva. De megérte-e az ár?
Az ORFK a kincsek körüli bűnténnyel kapcsolatos kérdésemre megküldött válaszában egy számomra teljesen ismeretlen néven szólított meg – nyilvánvalóan tévedésből, és nem az ügy misztikuma miatt. Tömör mondatokat kaptam:
Az Ön által említett ügyben a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda emberölés bűntett gyanúja miatt folytat eljárást ismeretlen tettes ellen. További részletet a nyomozás érdekeire való tekintettel nem áll módunkban megosztani a közvéleménnyel.
A kultúrtörténeti krimi folytatódni látszott a közelmúltban is. A tizennégy darabból álló leletegyüttesből – szigorúan titkos körülmények között – a közelmúltban hét darab került vissza az országba. Kiemelve az ügy fontosságát: a Parlamentbe.
Ha rosszmájú lennék, azt mondanám,
a kormányzat lassan múzeummá szeretné átalakítani a hazai demokrácia jelképét és szívesebben hívnák azt a demokrácia múzeumának.
De nem leszek, mert a Seuso-ügy jó ügy – már amennyire jó tud lenni egy gyilkosságokkal és orgazdasággal, titokzatos angol lordokkal terhelt sötét történet.
„Maradjanak meg neked sok évszázadon át ezek az edények, Seuso, és utódaidnak is méltón a hasznára váljanak.” – áll a latin felirat a névadó – vagy vadász – tálon. Mintha egy kárörvendő jóslatot vésett volna az ötvös a milliókat érő ezüsttárgyba. A mai értékben milliárdokat érő ezüst kancsók és tálak hamarosan a földben végezték, mint ahogy majdani megtalálója – Sümegh József – és annak több társa is.
A kincs ókori tulajdonosa, Seuso, kelta (mások szerint germán) származású, magas rangú római birodalmi tisztviselő volt a Kr.u. 4 – 5. század fordulóján. A tulajdonában lévő kincs értékéből sok szakember arra következtetett, hogy magával a császári udvarral is kapcsolatban állhatott.
Seuso és udvartartása, egy barbár (valószínűleg hun) betörés által elpusztult,
Szabadbattyán környékén feltárt római villában élhetett és itt használhatták a színezüst kancsókat, tálalóedényeket, és mosdótálakat – illatszeres dobozokat. A támadás miatt – melyről a villában felszerelésükkel bennégett legionáriusok is tanúskodnak – a készletet elásták, hogy az majd csak a 20. században bukkanjon fel újra rejtélyes körülmények között.
Sümegh – valószínűleg többedmagával – a ’70-es években bukkant rá Polgárdi környékén kincsre. Az ő meggyilkolása és a településen történt többi haláleset között a hivatalos nyomozás a mai napig nem talált összefüggést.
Az amatőr kincsvadászt – akinek valószínűleg fogalma sem volt a kollekció valódi értékéről – sorkatonai szolgálatának ideje alatt gyilkolták meg. Szemtanúk szerint a tanárt figyelték és faggatták a seregben, majd rendkívüli szabadságának ideje alatt ölték meg, amikor két ismeretlennel járta a kincs elrejtésének környékét. A katonai ügyészség öngyilkosságnak minősítette az esetet – és szinte semmilyen nyomozást nem végzett, holott ordítottak a tények.
A gyilkosság után a kincs Bécsben bukkant fel. Az eredetileg negyven, régészek szerint viszont több száz darabos leletet, a vasfüggönyön átjuttatni nem kis kreativitást igényelhetett, hacsak a szállítók nem élveztek diplomáciai mentességet. A rendszerváltás után újraindított nyomozás hiába állapította meg többek között azt, hogy egyes hivatásos katonatisztek is tudtak a kincsről, tíz év távlatából már senki ellen sem tudtak terhelő bizonyítékokat találni.
Az Orbán-kormány évtizedek óta tartó huza-vonára tett pontot a hazahozatallal. „Ha egy országnak van ereje és tekintélye, akkor képes arra, hogy visszaszerezze, ami az övé” – mondta a „családi ezüst” megérkezését bejelentő sajtótájékoztatón a miniszterelnök. De
ez most nem a hazai kulturális diplomácia munkájának gyümölcse. Erő és tekintély helyett ebben a csatában a pénz dominált.
Majdnem ötmilliárd forint az egyszerű állampolgár számára elképzelhetetlen összeg. Összehasonlításképpen: a 28 ezer lakosú Szentes városának 2014-es tervezett költségvetése alig haladja meg az egymilliárd forintot.
Baán László a Szépművészeti Múzeum főigazgatója – Lázár János mellett az egyik főtárgyaló a hazahozatal ügyében – szerint nem csupán a kollekció értékes mivolta, hanem a köré fonódott Doyle-i krimi miatt is mágnesként fogja vonzani a turistákat. Ez lehet a magyar Mona Lisa, a még csak tervekben létező múzeumi negyed ékköve. Hosszú távú befektetés.
Jogilag mégsem a miénk továbbra sem.
Az ezüst illegális úton került ki Magyarországról, és az Egyesült Királyság törvényei és a nemzetközi szabályozás is tiltja, hogy tisztázatlan eredetű műkincsekkel kereskedjenek. Így Magyarország nem megvásárolta a Seuso-kincsek egy részét, hanem csak őrzési, vagyis birtokjogot szerzett felettük. A kifizetett ár pedig kompenzációs-díj volt és nem vételár.
Így bár nálunk a kincs, de az továbbra sem a Magyar Állam tulajdona. Hozott is ajándékot meg nem is. Azonban az, hogy az országba került, a szakembereknek további vizsgálatokra ad lehetőséget, amivel az elkövetkező perekben az állam megalapozhatja tulajdonigényét – vagyis bizonyíthatja azt.
A Seuso-kincs ügye durranás, siker, és jelentős hazai kultúrtörténeti tényező. Ám
sok kincset rejt még a föld, amit a legjobb lenne, ha szakemberek találnának meg – ehhez azonban az államnak is hathatós segítő kezet kell nyújtania.
Hiszen a műkincsvadászat továbbra is – a drogkereskedelemhez hasonlítható – virágzó iparág, és az ellene való védekezés szintén hatalmas összegeket emészt fel. Fanyalgás helyett: a Seuso-kincs darabjainak hazaérkezése valóban diadal – még ha pénzen vett diadal is – melyet a régészek is üdvözölnek. Reméljük az ókorban élt ötvös jókívánságai végre célba találnak.
(Megjelent a DRÓTon 2014. április 19-én.)
A szakértői vizsgálat 1993-ban, a New York-i perre való felkészülés során kimutatta, hogy a Seuso-kincs egyes darabjain található mikroszkopikus talajminták megegyeztek a Sümegh József holttestét rejtő pince földjéből vett mintákkal. Ez, illetve a Pelso név – a Balaton latin neve – is bizonyítja a pannoniai eredetet. Az anyagvizsgálati eredményeket a New York-i bíróság azonban anno nem hallgatta meg, mivel a pert vezető bírónő úgy döntött, hogy ezek az eredmények nem relevánsak. A kollekció így évtizedeken keresztül az angol arisztokrata Lord Northampton birtokában maradt, ám mégsem tőle szereztük azt vissza, mint ahogy az a köztudatban él. A lord ugyanis átadott hét darabot egy titokzatos testvérpárnak, akik megkeresték a magyar államot, hogy hajlandóak lennének átruházni a birtokjogot – persze jó pénzért. Kilétüket, – ahogy a tárgyalások helyszínét is – továbbra is homály fedi.
A magyar állam most hét darabot szerzett vissza a Seuso-kincsből: a vadász (Seuso) és a geometrikus tálat, két geometrikus kancsót, a kézmosó tálat, az illatszeres dobozt és a Dionysos-kancsót, továbbá a kincs 1500 évvel ezelőtti elrejtéséhez használt, rézből készült üstöt.
