Péntek éjszaka Budapesten bolyongunk, egyik helyről megyünk a másikra, kocsmából-kocsmába, szórakozóhelyről-szórakozóhelyre. Rendező barátommal vagyok, egyetlen sört iszok csupán egész este, talán ez lehet a gond, hogy minél mélyebbre megyünk az éjszakában annál kevésbé érzem jól magam.
Az egyik helyen mindenki feszélyezett, a másikon túl hangos a zene. Utóbbi bárban fiatalokkal keveredünk össze. Gimnazisták és alig főiskolások. Megkérdezem őket, hogy mire vágynak? Az egyik lány kifejti, hogy ő csak pénzre, sok pénzre, de ismeri ám Rendező barátomat, és a sok pénz mellett azért mindig is szeretett volna híres színésznő lenni. Ezt üvöltenie kell, még a bejárat előtt is, olyan hangos a zene. Közben mindenki iszik. A másik fiú erre licitálva elmondja, hogy ő csak akkor menne dolgozni bárhová, ha szolgálati autót adnak, és egyébként nagy forgatókönyvíró lesz, és… – nem hallom a többit. Általában arról beszélnek, ha hallom őket, hogy mi mennyibe kerül és ők mennyire sokat fognak keresni, és persze nagy művészek is lesznek, vagy és főleg híresek, bármit is jelentsen a hírnév. Aztán egyikük, talán csak udvariasságból, talán véletlenül megkérdezi tőlünk: hogy ti mi járatban erre? A Rendező rám néz, mintha azt súgná szemeivel: „Látod, ez van!” – úgyhogy inkább én válaszolok: „Hóhérokat keresünk az új darabunkhoz.” – mindenki röhög, pedig nem vicceltem. Aztán hazamegyek.
Szombat reggel utazok Szegedre vonattal. A kerékpáros vagon melletti üléseket kedvelem, mert az nincs túlfűtve, mint a többi, ki lehet nyitni az ablakokat, és nem oly merev és drága, mint az egyébként ugyanakkor odaérő intercity. Senki sincs rajtam kívül, aminek nagyon örülök. Előkészítem könyvemet, Szép Ernő „Emberszag” című művét, mely régi és nagy adósságom, de mielőtt olvasni kezdek nagy robajjal becsörtet egy fehérbotos fiú.
Átvág a vagonon, majd vissza. Figyelem és egyetlen szót sem szólok. Végül megáll és egyenesen felém indul. Pontosan oda akar leülni, ahol én ülök. „Elnézést.” – mondom óvatosan, mire ő elneveti magát, és sietve hozzáteszi önironikusan: „Bocs, nem láttalak.” Le akar ülni a másik oldalra, figyelmeztetem, hogy ott a táskám, elteszem, mire ő: „Semmi gond, akkor inkább veled szembe ülnék le és beszélgethetünk.” Elrakom a könyvet.
Gimnazista, tizennyolc éves, szeret vonatozni. A vonatozás hobbija. Meg a metrók. Egyszerűen imádja hangjukat. „Miért?” – kérdem – „Nem bonyolult, nehéz vakon közlekedni?” Nevet. Kinevet. Elmeséli, hogy egy-két napig tud otthon ülni, aztán úgy érzi, hogy olyan nagy a világ és ő még oly keveset látott belőle. Szeged kedvenc célállomása. Különösen szombatonként. Ilyenkor elmegy a Mignon presszóba, megiszik egy sört, aztán valamelyik szegedi klubban táncol is. Nagyon kedvesek a délalföldi emberek, meséli, mindenkit meg lehet szólítani, soha nem rabolták ki, sőt, inkább segítenek neki.
Budapest más. Ott mindig gondolnak valami hátsót. Meg félnek. Szerinte félnek, és bizalmatlanok. Még vele szemben is. Ezen eltűnődök. „Meg aztán ott vannak a szegedi csajok, hú apám, azok ám az igazi nők!” – mondja. Igen, mosolygok, bár szerintem a pesti nők is gyönyörűek, bár kétségtelenül a feleségem szegedi. „Mázlista! Akkor ismered Szegedet is?” – Elmesélem, hogy éltem hét esztendőt a napfény városában. Ő is ezen gondolkozik, Szegedre menne továbbtanulni, ha lenne olyan szak, ahol vonatokkal foglalkozhat. Vonatokkal? „Igen – kacag – imádom a vonatokat.” Miért? „A vonatok, a metrók, egy külön világ. Te nem szereted őket?” – kérdi értetlenkedve. Megrántom a vállam, elmesélem, hogy gőzmozdony volt a jelem az óvodában, de szerintem csak azért, mert apám minden második hétvégén elvitt az ország másik végébe. Vonattal. Kinevet, majd hozzáteszi: „Engem is elvitt apukám, New Yorkba, ahol a világ legnagyobb metróhálózata van. Reggeltől-estig metróztam, a leghosszabb útvonal két órás! Csak oda! Addig mentünk, amíg már majdnem elájultam. Csodálatos volt.” Valóban csodás.
Jön a kalauznő. Feszes léptek, szigorú smink, karcos aláírás a jegyen. Azon tűnődök, hogy valószínűleg ritkán találkozik férjével, aki szintén a vasútnál dolgozhat, csak talán épp ellenkező beosztásban. Ő megkérdezi, hogy a „Zoli vezeti-e a mozdonyt?” Foghegyről odavetett nemet kap, meg, hogy ki az a Zoli? Szomorúan sóhajt, majd amikor a kalauznő tovább áll, elmondja, hogy reméli egyszer ráhibázik, és akkor majd előreviszik a mozdonyba és utazhat ott. Ez az egyik legfőbb vágya. Miért ott? Mert onnan „minden látszik”. Látszik? Mosolyogva felel: „Igen, minden, minden vagonban ülő összes utas, a táj, amin átdübörög a mozdony.” Látszik? „Tudom, most arra gondolsz, hogy vak vagyok. Igen az.” És ekkor elmeséli, hogy hat hónapra született ikerként. Testvére meghalt születéskor, neki elfelejtették letakarni a szemét az inkubátorban és vak lett, de életben maradt.
Már nagyon kicsi korában szerette hallgatni a mozdonyok hangját. Elképzelte azt a nagy energiát, ami ilyen súlyos vas szerelvényeket húz, ennyi emberrel. Szereti a hangjukat. Megnyugtatja. Ha egyszer ott utazhatna elől, akkor végigtapogatná a vezérlőpultot, dudálna, ha átkelőhöz érnénk, hallgatná, ahogy a mozdony gyorsul, lassul, megáll. Figyelné mindazt, ami onnan látszik. Mi látszik onnan? Minden.
Már-már eltűnődök azon, hogy Isten se lehet más, mint egy vak mozdonyvezető, amikor megkérdi tőlem, hogy „Neked nincsenek vágyaid?” De. Vannak, mondom. Magamban pedig arra gondolok, hogy kétségtelenül vágyaink meghatároznak minket mindenben. Milyen jó lenne, ha az embereknek ilyen egészséges vágyaik lennének, ilyen tiszta tűzzel.
Közben megint nevet, és megkérdezi, hogy nyomozó vagyok-e? Zavarba jövök, miért is lennék az? „Hát mert annyira megfigyelted a kalauznőt.” Á… – legyintek – …nem is annyira, és inkább elterelem a figyelmét: „Más vágyaid is vannak?” – Nevetve mondja, hogy szeretné körbebringázni a Balatont. Az osztálytársai eddig nem vállalták be, hogy tandemmel körbevigyék, de tudja, hogy egyszer majd megtalálja azt, akivel lehet menni. Megérkezünk, és én úgy búcsúzok tőle, hogy ha az osztálytársai továbbra sem vállalják, hogy elvigyék a tandemen, akkor se aggódjon, keressen meg, mert megtalálta, aki körbeviszi a Balaton körül bringával. Aztán Szegeden sétálok és azon tűnődök, hogy vágyaink és lehetőségeink, képzeteink és ábrándjaink miképpen határoznak meg minket.
