Miért bukkan fel időnként a világ két különböző szegletén két egymáshoz nagyon hasonló alkat? Jack Londonban sem az írói léte érdekel, inkább az, hogy bizonyos működéseim miért hasonlítanak az övéihez. Ugyanígy
a Könyvfesztivál idején árgus szemmel figyeltem az amerikai Franzent.
Elsőként arra kaptam fel a fejem, hogy szabadidejében madarak után jár. Aztán – ahogy szaporodtak a hazai interjúk – egyre másra bukkantam olyan mondatokra, amit akár én is mondhattam volna, sőt már mondtam is. Legalább húsz tételt sorolhatnék fel, de csak egyet emelek ki.
Franzen is a történet fontosságáról beszél, emiatt „régimódi” íróként is aposztrofálják, holott ez per pillanat inkább progresszivitás.
Ha kevésbé pökhendi korban élnék, meg is állhatnék itt. Pont. Ám itt és most, rögtön felvetődik a kérdés: már hogy a viharba lehetne progresszív bármi is, amit a szemétdombról hozunk vissza? Először is: a történetet nem mindenki dobta ki. Másodszor: nem először fordul ez elő. Gondoljunk a szélre („vagy a bőrmellényrojtfésülő automata horonycsapágyra” – L’art pur l’art Társulat). Évszázadokig használtuk, vitorláson utaztunk, szél forgatta a malmot, aztán jött a szén, a gőzgép, az olaj, a benzin, és a szélenergia elavultnak tűnt. Épp Jack London ifjúkorában zajlott ez a váltás. És ma, bár szép lassan, visszajön a szélenergia. Rossz lóra tettünk, amikor száz százalékosan lemondtunk róla, s inkább pöfögő gépekre alapoztuk a jövőt. Most a megújuló erőforrás a progresszív, nem a szén, nem az olaj. Még csak nem is az atom. Nagyon hasonló a helyzet a történettel is, és talán az sem véletlen, hogy a történet fontosságát hangsúlyozó (a „kardoskodót” a békülékenyebb hangnem kedvéért „hangsúlyozóra” cseréltem) Franzen a környezet védelmére is érzékeny. Jó pár ügyben másként érvelnék, mint ő, mégis, Franzen nyitottabb, mint általában az irodalom hogyanja-mikéntje fölött vitázók. Franzen ((és én)) és más sem mondja azt, hogy írjunk csak nyugodtan pocsék mondatokat, csak a történet, a történet, az jó legyen! Ugyanakkor időről-időre olyat hallani, hogy a történet alantas és „ósdi”. Népszerű, ámbár gusztustalan.
A nyelv fontos. Jó mondatokat írni igenis nehéz. Gyakorlat, kitartás, ritmus- és arányérzék kell hozzá, de nehogy már elhiggye bárki, hogy történetet írni könnyebb! A szavakat ideális sorba rakni, mindig eltalálni a kellő hangfekvést vagy a mondathosszúságot, ha sikerül, lenyűgöző intellektuális bravúr. Hiteles történet szülése esetén pedig a szerző professzi-onálisan cincálja szét önmagát (és a közös pszichét is), de nem bababelező, cserebogárkínzó kisfiúként, hanem mint egy mérnök, aki a rendelkezésre álló részekből új egészet rak ki. A nem rendelkezésre álló részekből is. A jó történetet író szerző: érző mérnök. Arról nem is szólva, hogy mekkora befektetés kell egy jó mondatokból álló történethez. Ott a szerző egyrészt toppon van intellektuálisan és nyelvileg, másrészt (kimondom) érzelmileg és mérnökileg is. Toppon, vagyis a csúcson és a sűrűjében. Nemcsak ír, hanem él is. Akkor is él, ha ír, és – bár ez nem veszélytelen a környezete számára – akkor is ír, ha él. Javára válik, ha nem az íróasztalnál tölti minden idejét. Azért jó így írni-élni, élni-írni, mert nincs kidobott idő.
A nyelvben élő, és ugyanakkor történetben lévő író mindenből profitál.
Még egy kardinális pintyből is.
A fotón nem Franzent nézem, hanem egy fiatal szirti sast, aki valahol a kopáros fölött kering.
